Divatcsarnok, 1862 (10. évfolyam, 2-51. szám)
1862-01-14 / 2. szám
Pest 1863. 3. szám. Január 14. Megjelenik minden kedden egy ívnyi béltartalommal és borítékkal. Fel. szerkesztő : SZABO RICHARD. Lakása : Nádor-utcza Oszwald-ház. Előfizetési dij : félevre 5 frt, egész évre 10 frt o. é. — Előfizethetni : EMICH GUSZTÁV kiadónál, barátok tere 7-dik szám alatt és minden cs. kir. postahivatalnál. A bánat szentsége. * Az emberek bármily különbözők, bármily eltérők egymástól, egy óhajtásra nézve mégis megegyeznek. Minden ember, legyen művelt vagy durva, jó vagy rosz, ifjú vagy öreg, boldog akar lenni. Ha figyelmesebben vizsgáljuk az életet, úgy találjuk, hogy az nem egyéb, mint küzdés e czél után, melyet a legkülönbözőbb utakon, a legkülönbözőbb eszközök által kivétel nélkül mindenki elérni óhajt. És mégis, mi kevesen boldogok! Hasztalan a küzdés, sikertelen a fáradtság ! A boldogság olyan mint a láthatár széle, mely, bármerre forduljunk, mindig távolságban marad tőlünk, soha sem érjük el. Hirt s nevet, gazdagságot s hatalmat, örömöket s élveket, sőt tudományt s ismereteket az ember szerezhet magának, e czéljait elérheti, mint elérheti a hegyeket s erdőket, melyeket a kék messzeségben megpillant ; de a boldogság, az égnek s földnek ez érintkező arany széle, a hegy tetején épen oly távol van tőle, mint távol volt a csendes völgyben. Sokan a gazdag, hatalmas, tudós, a megáldott családanya, a bájoló leány boldogságát magasztalják ; de kérdezzétek meg őket, minden egyes azt fogja mondani, hogy az, amit bír, nem boldogság. Mi a boldogság? Talán a szerelem, hatalom, gazdagság, a családélet csendes békéje, a gyönyör, tudomány, méltóság az? Ah, mindez hiúság! A föld minden javának birtokában érzi a szív az epedést a boldogság után, érzi talán fájdalmasabban mint munka s fáradtság között, melyekkel a szegény föntartja nyomorult életét. Láthatárunk aranyos fellegszéle nem aranykarika , melyet megfoghatunk s erősen tarthatunk, hanem az elérhetlen napnak ránk sugárzó világa, ragyogó ruhaszéle az angyalnak, ki minket édes, szelid mosolylyal hívogat, hogy mennénk mindig előbbre, mert haladás a földi lét törvényes czélja ; ez hivatása az embernek, akarata az Istennek, ki a tökéletlent azért teremté, hogy örökös haladás által fejlődjék s tökéletesedjék. Az Isten mindenhatósága s jósága könnyen teremtheté vala tökéletessé is a világot, mondják azok, kik szomorú esztelenségekben megtagadják a világ szellemét, az örök szeretetet, kit Istennek nevezünk. Azt hiszik, hogy e tagadásban áll a világ bölcsessége. Ragyogó csillagokat, növényeket, állatokat haszontalanul teremtett tárgyaknak tekintik, csak az ember előttök nagy, mert csak az ember képes gondolkozni s mégis bezárja szemeit, hogy a gondolkozás örök forrását föl ne ismerje. Szegény esztelenek, nem gondolják meg, hogy a tökéletes alkotásnak hanyatlani kel-