Dolgozó Nő, 1970 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1970-03-01 / 3. szám
1. Luminiţa Dobrescu 2. Anca Agemolu 3. Aura Urziceanu 4. Florin Bogardo ffi, Színhely London, idő: 1967, a mini-szoknya és a beatlesek kora. Hőse, Thomas a befutott és nagyon divatos fotoriporter a déli szünetben a parkba menekül. Itt felfedez egy fiatal nőt. A nő nincs egyedül. A fotoriporter mint egy megszállott követi a pirt s minden mozdulatukat rögzíti. A nő észreveszi és kéri tőle a filmet. A fényképész ezt megtagadja, de a nő követi laboratóriumába. Ott másik tekercset ad neki, és távozása után előhívja a filmet. A kinagyított képeken a park bokrai között holttestet vesz észre. Visszamegy a parkba, és valóban ott találja a halott férfit. Viszszamegy a laboratóriumba, de időközben a filmet és a képeket ismeretlen látogatók eltüntették. Reggel, mikor újra a parkba megy, nyoma sincs a holttestnek. Álmodta-e az egészet, vagy valóban gyilkosság történt? 1.David Hemmings, Thomas alakítója 2.Vanessa Redgrave, a parkbeli ismeretlen nő, Antonioni benne látja a kudarc megtestesülését A távoli jövőbe látogató tudományosfantasztikus regények szívesen ábrázolják az elkövetkező évezredek emberei zsenevész testalkatú, óriási fejű, szemű, gondolatolvasásra képes lénynek, aki valósággal a levegőből kap végletekig kifinomult idegrendszerével minden szükséges információt. A biológia tagadja ennek a fejlődési vonalnak a valószínűségét. Mégis már a ma emberének mindennapjaiban felfedezhetjük a ma szuperérzékszerv csíráit. Igaz, ez az érzékszerv mesterséges. Ezt az érzékszervet zsebrádiónak, telepes magnónak, fényképező- és filmfelvevő- népnek nevezik. A lényeg azonban mégis abban van, hogy a ma embere sokkal többet foghat fel a világ jelenségeiből, mint legélesebb érzékszervű ősei közül bármelyik. Thomas ennek a mai embernek nagyon tipikus példánya, végletekig mai, abban is, hogy ez a bizonyos mesterséges érzékszerv számára már nem eszköz, hanem öncélú meghatározója a létnek, kenyérkereseti forrás meg hobby egy időben. Ihomasz fényképész. Lehetne filmes, rádiós is. Lehetne televíziós riporter-sztár, mint Lelouch Élni az életért-jének hőse. Lényege, hogy a modern életforma exponense. Elszakadt a múlttól, az antikváriumban is légcsavart vásárol. Már nem látja a hús-vér életet, nem érdeklik az emberi kapcsolatok hagyományos formái: szerelem, barátság. Amikor mégis szüksége lenne ezekre a kapcsolatokra, egy pillanatig megtorpan, de azután visszaáll a játékba, ismét részesévé lesz annak az életformának, amelyet vegytisztán az ütök és labda nélküli teniszparti fejez ki. Nem lát: szeme a fényképezőgép lencséje, melynek benyomásait újra meg újra kutatni, nagyítani, mélyíteni lehet. Hogy ez a kutatás néha kényelmetlen eredményekre vezet? Thomas modern ember: az éjjeli menedékhelyen aranybányát talál (készülő albumába «nagy képeket»), a parkban kényelmetlenségbe botlik. Az utóbbit tehát elveti, reggelre elfelejti. Talán - talán, ha akkor éjszaka lenne kivel megosztania élményeit... De Thomas a hipermodern London lakosa. Hát egyedül járja az éjszakát. Antonioni elhagyta előkelően szenvedő, tétlen hőseit. Hol vagyunk már a klasszikus elidegenedéstől? A ma embere, a nyugati világ mai hőse csupa aktivitás! Hogy változatlanul magányos, változatlanul hiábavaló? A Blow-Up (Nagyítás), ez az «1967 filmje», ez az Antonioni ellenfeleinek nagy részét is meghódító különös film, ez a félig krimi, félig filozófia, színes játék és op-art tragédia, éppen erre a változásra figyelmeztet. Talán először a hetedik művészetben. KRIZSÁN ZOLTÁN 27