Dózsa Népe, 1946 (2. évfolyam, 1-46. szám)
1946-01-06 / 1. szám
DÓZSA NÉPE 3 ÚJ UTAKON írta: TÚRI ISTVÁN, a Szövetség elnöke Magyarországon a földmunkás kérdés mindenkor politikai kérdés volt. Különféle kormányok a földmunkásság mozgalmait soha sem úgy tekintették, mint gazdasági megnyilvánulást.. Ha a földmunkásság gazdaságilag szervezkedett, akkor az államhatalom mindenkor mindent elkövettt, hogy jogos gazdasági érdekeit politikai jelszavak mögé szorítva, lehetetlenné tegye. Az első komolyabb földmunkás megmozdulások a 900-as években töréntek, de szakszervezetbe csak 1906-ban alakulhatok meg. Ettől az időből sem működhetett a Földmunkás Szövetség szakszervezeti alapon, mert éppen a poliikai beavatkozások következtében azokat a módszereket nem alkalmazhatta, amelyek a szakszervezeti életet determinálják. A szakszervezeti mozgalomnak a legelső és legfontosabb kelléke a munkaközvetítés. Az elmúlt évtizedek alat " földmunkás szakszervezeteknek nem volt módjukban a munkaközvetítést irányítani. Az ellenforradalom győzelme után különféle ál-munkásszervezeteket hívtak életre és ezekkel próbálták helyettesíteni a földmunkás szakszervezetet. Hoszú időn keresztül a munkaközvetítést is a Földmunkás Vállalkozó Szövetkezetek kezébe próbálták átjátszani. Később a Nemzeti Munkaközponton keresztül akarták ezt a kérdést is — úgy ahogy — megoldani. Természetesen ezek a kísérletek sikertelenek maradtk és a mezőgazdaságban, valamint azoknak a foglalkozási ágaknak a közvetítése, amelyek nem ipari jellegűek, továbbra is rendezetlenek maradok. A szakszervezeti élet másik fontos kelléke a munkaidő és a munkabér rendezésébe való beleszólás. A földmunkás szakszervezetek, tekintetel arra, hogy a munkaközvetítésbe se volt beleszólásuk, még kevésbé tudtak beleszólni a munkaidő és a munkabér rendezésébe. A földmunkásság munkaidei mindenkor attól függtek, ahogy a nagybirtokosok »szakszervezete, az OMGE megszaba. Ilyen körülmények között a földmunkásság bérei nemcsak országos viszonylatban, hanem világviszonylaban is a legalacsonyabb nívón mozogtak. Ennek volt azután a következménye, hogy a magyar földmunkásság életi színvonala nem sokkal volt magasabb, mint a kínai kulié. Szociálpolitikai terem nem tudtak -a földmunkás szerveznék eredményt felmutatni. A szervezetek ugyan állandóan foglalkoztak szociopolitikai kérdésekkel, de ezek csak elméleti jellegűek voltak, mert a hatalom tényleges birtokosai soha nem vették ezeket tekintetbe. Ha mégis a nemzetközi helyzet követelményeire való tekintettel hoztak is szociálpolitikai törvényeket? a földmunkásság érdekében ezek a törvények legfeljebb csak kirakat számára készültek minden szociálpolitikai tartalom nélkül. Elég ha váltunk a mezőgazdasági munkásság öregségi és rokkantságát biztosító törvényre, amikor egy élet keserves munkája után békében csak 5 pengőt juttattak azoknak az elaggott földmunkásoknak, akik a törvényben felállított, szigorú követelményeknek megfeleltek. Ilyen körülmények között a földmunkás szakszervezeteik egyedül csak azt oktatásra fordíthattak nagyobb figyelmet. Az oktatás is hézagos volt, mert a hatalom az ország legtöbb községében egyél Hiúban nem engedélyezte a földmunkáscsoportok működését, másrészt, ahol ezek a szervezetek működhettek is, állandóan üldözte őket. Az ilyen oktatási kísérletek nyomán indították meg a földmunkás mozgalom vezetői és tagjai ellent azokat a hajszákat, amikor úgy informálták a közvéleményt, hogy »a földmunkás szervezetekben az államok a fennálló társadalmi rendszer ellen izgatnak«. Ennek ellenére is a földmunkás szervezeteknek elévülhetetlen érdeme, hogy egy igen tekintéyes számú földmunkást kiképeztek és így, amikor elérkezett a történelmi pillanat, rendelkezett megfelelő vezető réteggel. Az elmúlt rendszer alatt meg lehetett akadályozni, hogy a földmunkás szakszervezetek szakszervezeti tevékenységet fejtsenek ki, le lehetett szorítani életnívóját, szellemi és gazdasági felemelkedését, de nem lehetett megakadályozni az elitgárda kifejődését. A Vörös Hadsereg bevonulásával a politikai akadályok elhárultak. Most már csak arról van szó, hogy a földmunkásság élni tudjon a fölszabadulás következtében eléje táruló lehetőségekkel. Meg kell mondanunk őszintén, hogy a földmunkásmozgalom újbóli megindulásakor sok hibát követtünk el, mert ahelyett, hogy szakszervezeti vonalon mozogtunk volna, politikai törekvéseket igyekeztünk érvényre juttatni. Magyarország társadalmi tagozódása és az adott külpolitikai helyzet következtében a proletáriátus kellő, illetve — a parasztpártot is számítva — három politikai pártba volt kénytelen tömörülni. Ez a körülmény sokaknak a tisztánlátását megzavarta és a földmunkás szervezeteket sem tekintették másnak, mint káderosztálynak, ahonnan újoncokat toboroznak a szerintük legmegfelelőbb politikai pártnak. Ez hiba volt, mert ha más formában is, de folytatódott az eddigi rendszer és a földmunkás szakszervezeti mozgalom továbbra is politikai síkon mozgott Hosszas és eredménytelen vetélkedés után lassanként mégis tért hódított a józanabbak belátása. A Szövetség központi vezetősége, mely pártközi megállapodás alapján létesült, belátta, hogy a földmunkásszakszervezetek kiépítése ma is éppen annyira időszerű, mint amikor 1906-ban a földmunkásszakszervezetek megalakultak. Mert a földreform után is, hozzávetőleges becslés szerint, mintegy félmillió nincstelen földmunkás maradt az országban. Sokan azt is követelték, hogy a földmunkásmozgalom jellegét meg kell változtatni és elsősorban nem mint osztályharcos szakszervezetet kell felépíteni, hanem mint a kis- és törpebirtokosok érdekképviseleti szervezetét. De ha figyelembe vesszük a félmillió nincstelen földmunkást, nyilvánvaló, hogy arról szó sem lehet, mert még mindig a nincstelen földmunkások félmilliós tömege a »legnagyobb szakma« ebben az országban. A Földmunkás Szövetség jellegét tehát nem lehet megváltoztatni és arra kell törekedni, hogy a központban bekövetkezett elismerést nyomon kövessék a helyi szervezetek is. Mindenütt arra kell törekedni, hogy a földmunkásszervezetek ne pártharcok ütközői legyenek, hanem a földmunkásszakszervezeti mozgalom igazi osztályharcos szervezetei. Remélhetőleg ez a fölismerés az egész vonalon rövidesen bekövetkezik s akkor meg lehet kezdeni azoknak a nagy feladatoknak a gyakorlati megvalósítását, amelyeket a földmunkásmozgalom évtizedekkel ezelőtt maga elé tűzött. A mezőgazdasági munkaközvetítésről kiadott földmívelésiügyi miniszteri rendelet erre már lehetőséget nyújt. A szakszervezeti tevékenység első és legfontosabb kellékét, a munkaközvetítést most már a földmunkásszervezetek kezébe tették le. Itt már tág lehetőségei vannak a szakszervezeti tevékenységnek. Beszélhetünk majd a munkaidő, munkabér éa a szociálpolitikai kérdések gyakorlati megvalósításáról is. Az bizonyos, hogy még sok nehézséggel kell megküzdenünk, de mégis reméljük, hogy a nehézségeket le tudjuk küzdeni és végre közel félévszázados nehéz küzdelem után Magyarországon is megszületnek a földmunkások osztágharcos szakszervezetei. Annál is inkább bízunk ennek az eshetőségnek a közeli eljövetelében, mert ma politikai okok ,nem befolyásolhatják komolyan ennek az eseménynek a bekövetkezését és azonkívül ez a réteg annyi nehézséget leküzdött ezideig, hogy a fennálló nehézségeket is leküzdi. Az új népképviselők írta: Deli András Önök, akik most majd összeülnek roncsolt országházunk nagytermében, hogy új törvényeket készítsenek a lábbadozó nemzet nevében. Minden szó, mely elhagyja ajkukat, legyen megfontolt és jót akaró, mely e nemzetnek végre hitet ad és lesz újra a régi alkotó. Egy percre se feledjék önök el, a nép bizalmával mennek oda, mely nem éri be holmi semmivel, még biztosítva nincsen a joga. A jog mindeneknél első legyen, hogy orvosolja népünk sérelmét, s nagyobb bizalommal tekinthessen a régre, hol neveli gyermekét. A férgek pedig, kik marják testét, csak bitóról mehessenek sírba, ezrek ismerik mindegyik vétkét, ítélt és a végrehajtást várja. S így önök, kik most majd összenem szólhatnak az ő védelmükre! Romok, halottak, s éhező ezrek, vádiratot tartják önök elébe, ülnek, dToAnafí, aíik m%i (.zíidlii a nvittat BÍZÓ JÁNOS IRTA: HU NY A ISTVÁN »Ha az ember nem űzi el az unalmat, a nyakára ül.« 1923-ban, a háború után fellendült gazdasági élet szójárása volt ez. Körös mellékén. A zsírosodó kisgazdák csoportot alakítottak melynek főfeladata volt a vasárnapi unaloműzés, mert mióta jólétre kapott az élet, álmos unalom kísérgette őket. Azelőtt a dobpergés elűzte, de most, egy malac, egy pár tyúk, futotta az adót és a gondmentes agy lustult. Különösen sáros időben unták ünneplőbe hallgatni a macska dorombolását, mert mit is tudna egész az asszonnyal életén át beszélni a kevésszavú szántóvetőf Elég a nászágytól a koporsóig minden estétől répáésig kuksolni a háta megett, jóból is árt a sok. Hétköznap ezt, azt tesz-vesz egyik is, másik is, de vasárnap. Szorgalmas ember hétköznap dolgozik. Hallgatással se szívesen fárad ezen a napon, de ha semmit se akar, azt muszáj, mert az unalom csak azt lesi, leüljön, azonnal lelöki fejét és álomországba gurítja olyan zajjal, mint a kugligolyót szokták. Unalom elől menekülésre a Hasítás sarkán, utcára, ablakaival fel is épült a Kisgazdakör fehérre meszelt szép nagy háza. Locs-poes időben, mindig idemenekültek az adófizetők, nehogy feleségük szeme láttára otthon fojtogassa őket az unalom-Most vasárnap ebéd után, azt se várták, hogy elmosogasson az asszony. Mikor az ádámcsutka letolta az utolsó falatot, gondosan széthúzták a bajuszt és pipaszóval bandukoltak a kör felé, óvatosan lépkedtek, a sár fel ne csapódjon, mert bár emberemlékezet óta olyan jó úton, szépen kotyogás új kocsival nem szaladt a Sárga, mint most, szolgálólányra mégsem jutott minden kisgazdának. Magad uram, ha szolgád nincs, csizmafényesítést is jelentett. Paszaros csizma vasárnap illetlen, hiszen éppen csizmafényesítés spórolásra gondolak, mikor megszavazták a községi pótadót betonjárdákra. A kör agyagpadlós nagy szobájában körül asztalok álltak, mellettük hosszú fehér padok. Akiknek az úton kiégett a dohányok, itt újra tölthettek: szegényebb csak ne pipálja le a gazdagabbat! Szegénységet mutatni senki sem akart. Füstöltek és vártak, ki mivel akarja fárasztani őket. Mindenben megegyeztek már, csak a vasárnap délutánok miként eltöltésében nem értettek egyet. Egy csoport úgy vélekedett: tanuljon a kisgazda és ismerje meg az úri rafinát, ezért, aki legjobban tud olvasni, olvasson, aki legjobban tud beszélni, beszéljen, a többi hallgasson, a tudás a hatalom. A másik csoport azt mondta: dolgozzon a kisgazda, hogy gyarapodjon, iskoláztassa a fiát, hogy hivatalból majd kiszorítsa a fene tággya honnan gyűrt urat, mert máskép nem lesz az ország ura. A harmadik csoport azt mondta: a kisgazda egész héten dolgozik, a munka nemesít, szemlátomást gyarapszik a vagyon, gazdagsággal nő az ész, vasárnap hát ne fáradjon hétköznapiasan, hanem játékos kedvét töltse.Sokszor vitatták ezt, de mire dűlőre értek volna vele, mindég elfáradtak és maradtak a régi módon. Hiába gyötörte egymást a három törekvés, mert a zsírosodó testek fáradsága mindig gáncsot vetett a gyengelábú észnek és hivatalos formát nem ölthetett magára a csoport. Mindenki úgy kergette az unalmat, ahogy akarta, vagy tudta. Aki elfáradt, azt az asztalra nyomta, hogy szomszédjának kellett elriasztani róla, hogy éjszakára hazamehessen kuksolni felesége háta mögé. . . ..... Bíró Jánosnak volt a legtobj baja, mert ő volt a szóvivő és felelős a kisgazdatársak éberségéért. A két oldalsor belső végénél lévő asztalhoz állt most is, Kossuth alá úgy, hogy mindenkit lásson és őt is lássák (szép kos orrán, csavaros fekete bajuszán volt is néznivaló) Különben ugyanabból a matériából való, amiből a többi. De őt az elnöki titulus is címerezte. Evvel nem ülhetett úgy, mint közönséges társai. Hanem, amit egész héten főzögetett kobakjában, abból amit itt-ott összeszedett elejtett szavakból, újságokból, meg a képviselő leveleiből, azt ilyenkor saját módján feltálalta társai táplálására. Mikor minden hely foglalt volt és néhányan már álltak is, balról megmarkolta a kosszarvhoz hasonló nagy bajuszt, húzott a selmeci pipa csutorás szárán, s kibodorította füstöt és szokott óvatossággal kitelrítette a kóstolót: — Nincs még másik olyan nemzetcség, amik annyit érne a világnak, mint a magyar kisgazda paraszt. Osztán ammondó vagyok, nem is lesz, amíg világ lesz a világ, meg kisgazdaparaszt lesz a magyar! Néhányan öntelten húzták szét bajuszukat, mint szokták ízes falai után. Illemből az asztalra könyököltek, bodorabb füstöt eresztettek és ragyogó szemmel nézték a szólót-Bíró társait nézte, de a fehérre meszelt gerendáktól a vád laki' olyan sűrű pipafüst felhő í gomolygott, melyből csak olyankor látszottak a fejek, ha erős fújás, vagy nevetés odább tolta, ő is úgy állt a füstben, mint ősszel és tavasszal a magasabb hegycsúcs: csak alsó fele látszott. Jobbról sodort a baj szán, ugyan mit mondanak? Ökrös Márton, Bíró csendes riválisa, a jáalékos csoport legnagyobb hangadója, felemelte morcosbika fejét. Meghúzta előre szúró vöröses villás bajuszát úgy, mint mikor fontosat akar mondani. De csak szemöldökét rántotta feljebb és a huszonnyolc malacos négy disznót szorongatta kabátja zsebében. Szomszédjának meg is mutatta és megkérdezte: — Akar kend? — Ha a mekkegegést elhagyja ez a feketekos — intett fejével Bíró felé, — estig kergetjük. — Hagyjuk rá, hamarább abbahagyja. — Bíró felé fordult és hangosan mondta. — Hát hiszen mink is csak ammondók vigyünk. Azérosztán vasárnap tőcse játékos kedvit a gazda! A hangtól néhányan bátorságot vettek és kilökték bajszuk alól: — No, no, hát mit mondana most az ember — de arra gondoltak: csak soká ne fánszd az embert Az ajtónál egy fiatalember, aki úgy tett mintha az újságot olvasta volna, szeme sarkából a gazdákra lesett és bazsajgott. Bíró fél bajuszát mosoly mozgatta. Tekintélyét az a cikk emelte nagyra, melyet a Körösvidéki Kisgazda újságba a kerület képviselője irt mindjárt, mikor kezébe vette a mandátumot. Nagy tehetségnek, a kisgazdák mintaképének rajzolta Bírót. Egy hónapig minden vasárnap felolvasta Bíró a cikket, azután az azévi Regélő bácsival emlékbe tette a sublót sarkába. Gazdatársai pedig úgy gondolták: aki már miniszteri tanácsos, az majdnem annyi, mint az igazi miniszter és az csak okos ember lehet, amit az mond igaz. (Folytatjuk.)