Dunaferr, 1995 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1995-01-06 / 1. szám

Meg kell őrizni a munkabékét Évfordulós számvetés (Folytatás az 1. oldalról) — Ön bízott benne, hogy sikerül? — Azt hiszem, hogy még a tulajdonosunk sem igazán hitte, amikor jóváhagyta a tervet, én viszont meg voltam róla győződve, hogy megalapozott a terv. Az első félév végén, júliusban kezdték érezni azt, hogy reális az, amit megterveztünk, és van realitása annak, hogy megvalósítsuk. — Mit volt a legnehezebb megvalósítani? Néhány konkrét számú, eredményt, nagyságrendet ha mondana érzékeltetésül. — Az egyik dolog, hogy jelentősen növeltük a termelést a fő termelési ágakban. A másik az, hogy átrendeztük a piacunkat. A korábbi év száztízezer tonnás közös piaci exportjával szemben tavaly közel kettőszáznyolcvanezer tonna volt a tőkés exportunk. Az árbevételünk 32,7 százalékkal növekedett az előző évihez képest. — Tudom, hogy még nincs végleges mérleg, de mégis ez a 32,7 százalékos növekedés összességében mit jelent, mennyi lesz az éves árbevétele a Dunai Vasműnek? — Egyértelműen megközelíti az ötvenmilliárd forintot. Évődtem is a munkatársaimmal, milyen szép lett volna, ha eléri az ötvenmilliárdot. — Volt már ilyen eredmény? — Nem volt még soha. — Egy nagyon érdekes dolgot mondott az értékelő tanácskozáson: öt év alatt— ha jól értettem — megfordult a dolog. 1994-ben annyit exportált a Dunaferr Rt külföldre, mint amennyit '89-ben belföldön értékesített. Ez nagyságrendben mennyi, mondjuk tonnában? — Csaknem nyolcszázezer tonna volt az exportunk tavaly. — Ilyen nem volt még soha. Azt hiszem legalább ilyen fontos, hogy milyen áron tudják értékesíteni a külföldi piacon a vasműs termékeket, gazdaságosan, nyereségesen, illetve milyen nyereséghányaddal. A tavalyi év közepén kezdtük érzékelni azt, hogy a Nyugat-Európában akkor még eléggé agresszíven végrehajtott áremeléseket veszi a piac. Tudniillik a közös piaci országokban is, a világon szinte mindenhol ’92-93-ban veszteségesek voltak a kohászati üzemek. Elindult egy olyan kemény — nem egészen piaci eszközökkel végrehajtott — áremelés, amit az elején nagyon sokan kétségbe vontak, hogy a piac elfogadja. Végül is ’94 közepén lehetett érzékelni, hogy ha nem is százszázalékosan veszik a termelő üzemek szándékait, azért az áremelkedés beindult. Az év végén pedig radikálisan elkezdett növekedni. Az ezévi első negyedéves kötéseink már lényegesen jobbak annál is, amit még egy hónappal ezelőtt elképzeltünk. Tehát a folyamatos fellendülés látszik. Abban különbözőek a megítélések, hogy ez meddig tart. A legpesszimistább jóslat szerint is a következő háromnégy év biztos, hogy az acélipar konjuktúrája lesz. — Mi várható 1995-re, tekintettel a pesszimista hároméves konjuktúrára? — További folyamatos áremelkedésre számítunk. Úgy tervezünk, hogy a harmadik negyedévig nő az acéltermékek ára, és onnan stabilizálódik. Azt hiszem, ez egy pesszimista tervezés, tehát a piacon a mostani jóslások szerint ennél jobb lesz a helyzet. Végül is megalapozottnak tartjuk a tervet, látni, ki akarjuk használni ezt a konjukturális lehetőséget, még tovább növeljük a termelést. Jellemző talán az, hogy kohóátépítésre, hengermű-javításra készülünk és a melegen hengerelt termékek kibocsátása mégsem csökken. — Sok szót ejtettünk már eredményekről. Mit profitál ebből a vasműs dolgozó? — Tavaly 24-26 százalék között volt az átlagbérnövekedés a vállalatcsportnál. Fontosnak tartom, és hangsúlyozom, hogy ez eredménnyel alátámasztott jövedelemnövekedés volt. Az idei évről most folynak a tervezések, alaphelyzetben 8-10 százalékos jövedelemnövekedést tervezünk, úgy, hogy ezt követően plusz eredménnyel akár ezt a mértéket is meg lehet közelíteni. Ez a társaságok gazdálkodásán fog múlni. — Volt egy érdekes mondat a vállalati értékelésen: meg kell őrizni a munkabékét. Veszélyben van ez Ön szerint? — A gazdasági vezetés részéről nincs. Ez voltaképp egy kemény küzdelem. Nyilvánvaló, hogy az érdekvédelmi szervezetek mindig többet, jobbat akarnak a dolgozók részére, nekünk pedig azt a háttérharcot kell megvívnunk, hogy megteremtsük ennek a feltételeit. Mi is minél többet szeretnénk, csak azt ki is kell termelni, mert különben megemésztjük a jövőnket. — Vannak, akik azt mondják — én úgy érzem időnként demagóg felhangokkal —, hogy várhatóan létszámleépítések lesznek a borsodi térséghez hasonlóan Dunaújvárosban is, és jogosan él az emberekben egy kis félelem, miként is lesz ez itt idén? — Sem a város, sem a vállalatcsoportnál dolgozók nem igazán érezték meg azt, hogy tavaly mintegy nyolcszáz fős leépítés történt. Igaz, hogy ennek egy része olyan leépítés volt, hogy kerítésen belül talált is munkát. Idén hasonló nagyságrendű leépítésben gondolkodunk, s megint úgy, hogy van egy természetes fogyás, ami majdnem ötven százalék, van egy belső foglalkoztatási növekedés (elsősorban a továbbfeldolgozói acélszerkezet-gyártó területeken üzemeinknél, ahol olyan mértékben bővül a piac, hogy megéri bővíteni a foglalkoztatást). És ott van még a Foglalkoztatási Társaság, amely úgy kétszáz főt fel tud szívni. Úgy gondolom, kellő alapossággal és megfontoltsággal készítettük elő ezt, és merjük azt mondani, hogy semmilyen olyan hangulatnak nem kell kialakulnia, mint ami Ózdon vagy a borsodi térségben kialakult. Azt viszont továbbra is mondom, hogy a munkájukban nem megfelelőek a fegyelmezetlenek, azok számítsanak arra, hogy útilaput kötnek a talpuk alá. De szó sincs — és nem is indokolt — semmiféle pánikhangulatról beszélni. — Ön mit kíván a Dunaferr dolgozóinak 1995-re? — Békés új esztendőt kívánok mindenkinek, azt, hogy a terveinket idén is sikerüljön megvalósítani, hogy a munkabéke fönnmaradjon és ne irritáljuk egymást fölöslegesen mi munkaadók és munkavállalók. És akkor 1995 karácsonyánál nyugodtan ülhetek itt újból úgy, hogy ezt jól csináltuk, közösen. — Köszönöm az interjút. Stossek Mátyás