Dunaferr, 1997 (46. évfolyam, 1-52. szám)
1997-01-03 / 1. szám
Kérdezőben a „kis” Rétinél... Napjainkban mindenütt a változás, az átalakulás és a megújulás leckéjével bajlódnak, ilyenkor kinek-kinek a megszokottnál is jobban kell ügyelnie a stabil értékekre, az eligazodáshoz nélkülözhetetlen fogódzókra. Kiváltképpen igaz ez a tájékoztatásra, ahol az értékek kuszáltságát a politika folytonosan táplálja. Szerencsére az a terület, amelyet a Dunaferr Rt.-nél Réti Vilmos kutatási és fejlesztési igazgató felügyel, elég messze esik a politikától, így még inkább felértékelődik a Gábor Dénesdíj, amellyel a közelmúltban ismerték el a Dunaferr Rt. kutatási és fejlesztési igazgatójának tevékenységét. Készülvén a kitüntetettel való találkozóra, azon kaptam magam, hogy a kutatás-fejlesztés eredményeinek firtatásakor a megkérdezettek többsége „kis” Rétiként említette őt. Mivel a kor stabil értékei között fontosnak tartom a tiszteletet, így gondban voltam, hogy rákérdezzek-e nevének a vasműnél ilyetén való használatára. Végül is „áthidaló” megoldást találva, így kezdődött beszélgetésünk: — Úgy hozta a véletlen, hogy a vasmű horganyzóüzemének jubileumi ünnepségéről nekem kellett tudósítanom. Ezen az ünnepségen szót kért idős Réti Vilmos, és arról beszélt, hogy a Dunai Vasműnél időről időre döntésre értek igen jelentős műszaki problémák, ám mindig megvolt az a mag, a csapat, amelyik a gyár hosszú távú érdekeinek megfelelő megoldást képes volt elfogadtatni és megvalósítani. Ezek a fordulópontok gyakorlatilag egy folytonos megújulást reprezentálnak, amelynek összekapcsolhatóságát idős Réti Vilmos után az utóbbi években a „kis" Réti egyengette. Nem okoz problémát, hogy neve előtt szinte állandósult a „kis ” szócska? — A kérdés találó és jogos, mivel a privát életem is érinti. Úgy vélem, a sors egyik ajándéka, hogy módomban áll a édesapám munkaterületén azt színvonalat, nézőpontot képviselni, amelyet valamiféle vasműs stílusként ő és kollégái honosítottak meg a vállalatnál. Ez a képviselet egyben azt is jelenti, hogy fontosnak tartom a folyamatosságot. Meggyőződésem, hogy a jövőjét éli fel az a cég, amelyik a fejlesztésekkel nem foglalkozik, főleg olyankor, amikor az adott terület a nehéz időszakát éli. Fontos ezt hangsúlyozni, mert az elmúlt években kevés olyan cég volt hazánkban, mint a Dunaferr vállalatcsoport, amelyik nehéz körülmények között sem feledkezett meg a fejlesztésekről. Tudván tudta a részvénytársaság vezetése, hogy a nehéz körülmények még nehezebbekké válnak, s ilyen helyzetben fennáll a veszélye a piacról való kiszorulásnak, az egyébként sem optimális környezetvédelmi színvonal jóvátehetetlen elmaradásának. Ezért nem mondott le a szakmai vezetés, a kutatás-fejlesztését összefogó csapat a fejlesztési programok támogatásáról, jóváhagyásáról, patronálásáról, s az időnként igenigen nehezen előteremthető források biztosításáról. Ennek a magatartásnak is köszönhető, hogy a szigorú feltételeket diktáló acélpiacon helyt tudott állni a Dunaferr. E fejlesztések híján a Dunaferr nem lett volna sikeres sem kilencvenhatban, sem kilencvenötben. Mi több, nem élhette volna túl az elmúlt két évtized legmélyebb acélpiaci recesszióját kilencvenkettőben és kilencvenháromban. Ha valamiféle mérleget készítenék, akkor azt feltétlen belevenném, hogy igyekeztünk elődeinkhez méltó gazdái lenni a fejlesztéseknek. Például a meleghengerműnél, ahol bevezettük az elektrohidraulikus vastagságszabályzást, megtörtént a tolókemencék teljes rekonstrukciója. Ezek a megoldások szép eredményeket hoztak fajlagos hőenergia-felhasználásban, továbbá a melegen hengerelt termékek minőségében, vastagságtűrésében. Úgy vélem, hogy ezek a termékek kezdik megközelíteni a világszínvonalat. Feltétlen meg kell említeni azt is, hogy megtörtént a kohógáz-fáklya beüzemelése, amivel csökkentettük a környezet terhelését. A város levegőjét is javító fejlesztésként hajtottuk végre az erőműi kazánok rekonstrukcióját. Készülvén a jövőre, még kilencvenhatban összeállt a meleghengerműi csévélő beruházásának teljes dokumentációja, aláírtuk a finanszírozás magánjogi szerződését, s ilyen még nem volt a vállalat életében, hogy hét résztvevője van a csévélői beruházásnak, akik között koreai, angol és olasz üzletfelek is találhatók. Szívesen említem azt is, hogy jövő évben befejeződik a meleghengerműi automatikus vastagságszabályozó rendszerének teljes kiépülése. Mindezek visszavezethetők kilencvenegyre, amikor részvénytársaság vezetősége a arra kötelezte el magát, hogy nem a termelés növelésével, hanem a termékminőség folyamatos javításával alapozza meg piaci jelenlétét. Az elmondottak egy alkalmi beszélgetés „mélységével" utalnak a Dunaferr Rt.nél folyó innovációs munkára, a jövőt megalapozó fejlesztésekre. Kitűnik a csapatmunka, amelynek irányítója, koordinátora a „ kis ” Réti, akinél szinte szünet nélkül füstölögnek a cigaretták. De ki rejtőzik e „füstölgés” mögött... — Negyvenhárom éve élek Dunaújvárosban, így visszatekintve örülök annak, hogy ugyanazt az életutat választottam, mint amilyent édesapám is végigjárt. Magamról annyit, hogy az egyetem elvégzése után, hetvenháromban lettem a Dunai Vasmű dolgozója. Bízom abban, hogy aktív pályafutásom befejeződéséig nem is lesz ez másképpen. Vasműs éveimből az első tizenhatot a „Hengerművek Gyáregységnél” töltöttem, gyakornoktól a kormányostanulóig jártam végig azt a bizonyos szamárlétrát. Az utolsó négy évben a gyáregység műszaki vezetőjeként tevékenykedtem, s innen a nyugdíjba vonuló Raabe Imrét követtem az igazgatóságon, majd az akkor fejlesztési igazgató, Horváth István úr megbízott a fejlesztési főosztály irányításával. A Dunai Vasmű átalakulása folyamán megpályázván a fejlesztési igazgatói állást, az elnök-vezérigazgató úr kilencvenegy szeptemberében nevezett ki mostani tisztségembe. Amelynek 1996. decemberében méltó elismerése lett a Gábor Dénes-díj. A „kis” Rétire büszkék lehetünk... • L. A.