Dunaferr, 2008 (57. évfolyam, 1-52. szám)

2008-03-07 / 10. szám

A KOMMUNIKÁCIÓ VILÁGA I.: VISSZA A GYÖKEREKHEZ Permanens forradalom Korunk egyik legfontosabb valóságala­kítójává vált a kommunikáció, ismere­teink döntő többsége különböző kom­munikációs csatornákon jut el hozzánk, érdemes tehát elgondolkoznunk azon — közösen is —, miként működik ma ez a világ, és miként hat saját világunkra? Ráadásul folyamatos, forradalmi átala­kulás zajlik e területen. A kommunikáció szűkebb értelmében emberek közötti információcsere, most nem foglalkozunk az állatok, vagy a sej­tek közötti információáramlással. A kom­munikáció, mint önálló diszciplína kuta­tása nem régi keletű, eddig különböző tudományok, például a társadalomtu­dományok, a nyelvészet foglalkozott e terület törvényeinek meghatározásával, jelenségeinek megfigyelésével. Pedig a kommunikáció a XXI. században a tár­sadalom egyik legfontosabb alrendszere, ezt nem kell sokat magyarázni például a média szerepének megnövekedését, vagy az egyetemek, főiskolák és más oktatási intézmények média- és kommu­nikációs szakjai számának emelkedését figyelve. A cső két végén? A kommunikációs folyamatnak számos eleme, feltétele van, amelyeket szintén nem árt felidézni. Alapkövetelmény, hogy létezzen egy adó és egy vevő, az információ az egyiktől jön, a másik fogadja. És már ennél az egyszerű kép­­letelemnél érdemes elidőzni: az embe­ri kommunikáció első időszakában, az írásbeliség megjelenése előtti időkre sem alkalmazható ez a modell. Akkor ugyanis szinte elképzelhetetlen volt az egyirá­nyú kommunikáció, ahogy a személyek közötti kommunikáció esetében ma is ez az alaphelyzet. Az adó egyidejűleg vevő is, és fordítva. A törzsfő ugyan nem várt választ az elmondott parancsra, az előtte térdelő azonban számos — a kommu­nikációs folyamatban hagyományosan metakommunikációs elemnek nevezett — kimondatlan jelzéssel: öltözékével, meghajlásával, gesztusaival, távolságtar­tásával hatással volt a kommunikációs folyamatra. Egyirányú kommunikációról való­jában az írás megjelenése óta beszél­hetünk: az olvasónak nincs lehetősége ugyanazon kommunikációs folyamaton belül a kapcsolatfelvételre az íróval. Az írások sokszorosításával, majd a nyom­dák, később a rádió- majd tévéadók megjelenésével az egyoldalú kommuni­káció újabb forradalmi lépéseket tett: az adó egyszerre számtalan vevőhöz juttat­hatja el az információt, torzítatlanul. Az új eszközt elsőként a reformáció, majd az ellenreformáció használta a hívők hatékony meggyőzésére, hittérítésre. Az újságok léte, a rádió megjelenése pedig nagy szerepet játszott azokban a XIX. század végén megjelenő, majd a XX. században kiteljesedő új típusú diktatú­rákban, amelyekben a tömegkommuni­káció az erőszakszervezetekhez hason­ló hatékonysággal szolgálta a hatalom megerősítését, fenntartását. Mint isme­retes, több ilyen diktatúra jutott és jut ma is demokratikus választással hata­lomra, szintén a tömegkommunikáció, a propaganda hathatós támogatásával. Amikor a vevők ismét visszaszólnak Egy pillanatra kanyarodjunk vissza az írás előtti időkben kialakult gyakorlatra. Ma már el sem tudjuk képzelni, csak a nyo­mai alapján érzékelhetjük, hogy milyen mennyiségű információ öröklődött száj­ról szájra évszázadokon, történelmi korokon és száz mérföldeken, de akár földrészeken keresztül. Természetesen némiképp torzulva, bár ez főként az egy­re modernebb korok mind intenzívebb hatására vezethető vissza. Ugyanakkor az információcsomagok idővel csiszolód­tak, mint a folyóban görgetett kövek, és megértek, mint az ókor: az egyéni tapasz­taláson túlmutató kollektív bölcsességet gyűjtöttek magukba. Az évszázadokon át szép meséknek, legendáknak, mondák­nak nevezett örökség mind mélyebb tar­talmakat tár fel számunkra — az utóbbi száz évben egyre bővülő mértékben. Ezt az „informális tömegkommu­nikációt", amelyben a tömegnek nem csak a vevőoldali „massza" szerepe jut, csoportkommunikációnak nevez­zük. Egyszerűbb esetében csak néhány szereplős. A világháló elterjedésével vi­szont szinte elképzelhetetlenül bonyo­lulttá vált. A hálózati kommunikáció az internetre kapcsolódó számítógépeket, egy új technológiát felhasználva elevenít fel egy ősi modellt, újra megjelenik általa a kollektív gondolkodásmód. Gyakran beszélünk interaktivitásról az internet kapcsán, nem mindig gon­doljuk azonban át ennek az új kom­munikációs hálózatnak a forradalmi jelentőségét. Sokan félnek is tőle, az arctalan tömegtől, pedig ez a tömeg korántsem olyan arctalan, mint a ha­gyományos média esetében. Vagy ép­pen a hitelességét kérdőjelezik meg. (Mintha lenne még valódi értelme ál­talánosságban hitelességről beszélni a bulvársajtó és kereskedelmi tévé uralta médiavilágban.) Más ez a világ, mint amihez hozzá­szoktunk, éppen ezért szóljunk először a megszokottról. Kedvenc lapunkat felüt­ve, tévécsatornánkra kapcsolva nem sze­mélyekkel kerülünk kapcsolatba — még ha egy-egy cikket, műsort kedvelt vagy utált újságírónkhoz, műsorvezetőnkhöz kapcsolhatunk is —, hanem egy intéz­ménnyel. Amely — ahogy a tömegkom­munikáció nevéből is következik — tö­megként kezeli a vevőket. És mindent meg is tesz azért, hogy az egyéni igénye­ket egy irányba rendezve tömegesítse célközönségét. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy visszabutítsa. Miként is? Sűrűn nézegetik az úgynevezett Maslow-piramist, a szükségleteket hi­erarchiába soroló modellt. És mindent megtesznek azért, hogy olvasóik, nézőik minél alacsonyabb szintjén maradjanak ennek a piramisnak, minél alacsonyabb rendű szükségleteik kielégítésével le­gyenek elfoglalva. Melyek ezek? Erről a folytatásban. (Folytatjuk) Kőhalmi Kálmán Indián füstjelek: ősi egyirányú kommunikáció DUNAFERR 2008. március 7. — 10. szám 9

Next