Dunántúl, 1915. július (5.évfolyam, 148-174. szám)
1915-07-08 / 154. szám
2. oldal. A török háború Török sikerek — Hivatalos jelentés. — A miniszterelnökségi sajtóosztály távirata. A török főhadiszállás jelenti július 7-én Konstantinápolyba. Kaukázusi frontunk jobb szárnyán lovasságunk komoly harcok után tovább kergeti kelet felé az ellenséges lovasságot. Tegnapelőtt egy ütközetben foglyokat ejtettünk és hadiszert zsákmányoltunk. A dardanellai fronton a helyzet általában változatlan. A szokásos lövészárok-harcok egyre tartanak és különösen jobbszárnyunkon Sédil Bahrnál hevesek. Mindezek a harcok reánk nézve kedvezően folytongnak. Anatóliai ütegeink SED il BAHR melletti ellenséges táborban robbanásokat és tüzeket okoztak. Repülőink két ízben dobtak bombákat az ellenséges csapatokra. ARI ftURM előtt egy ellenséges monitor, amely láthatóan egy hajó mögött húzódott meg, ágyúzta szárazföldi állásainkat. A többi fronton semmi különös esemény nem történt. Magántávirataink A kraszniki csata S ajt 6 had i s z állás, július 7. A Kraszniktól északra folyó csata erős orosz tartalékok harcbavételével új tápot nyert. Az oroszok több helyen ellentámadásokat intéztek ellenünk, melyeket azonban csapataink mindenütt visszautasítottak. Az arcvonal többi részein jelentős esemény nem történt. A montenegrói határon Sajtóha rd is zállás, július 7. Trebinje-től keletre igen heves harcot vívtunk montenegróiakkal, akik egy csapatainktól épen elfoglalt állást akartak visszafoglalni. 23 olasz sebesült vonat Lugano, július 7. A milánói Corriera della Serát elkobozták, mert megírta, hogy a harctérről 23 túlzsúfolt sebesültszállító vonat érkezett. A vonatokon mintegy 12.000 sebesültet szállítottak. Olasz lap a Dardanellákról Turin, július 7. A Stampa írja: Sokkal többet érne, ha az olaszok a Dardanelláknál támogatnák a szövetségeseket, mert a karinthiai és trentinói harcok nem vezetnek célhoz. Olaszországnak a Dardanellákhoz kell küldenie csapatait, mert ott a szövetségesek vesztesége alig pótolható. Az ántánt kudarca Gallipolinál Genf, julius 7. Az ántánt-barát Tribuna Írja: Az angolok és franciák eddig 85.000 embert vesztettek Gallipolinál. Athén, július 7. A Gallipoli körüli magaslatokért naponta szakadatlan ágyúharc folyik. A szövetségesek nem bírnak előre jutni. DUNÁNTÚL Csütörtök. Július 8. Ipari és gazdasági válság Oroszországban. Pécs, július 7. A fehér cár saját kezűleg írt levelet Goremykin miniszterelnökhöz, tulajdonkép az orosz iparhoz szól a levél. Azt kívánja, „hogy az orosz kormány és az összes hivatalos hatóságok egyértelműleg hívják fel az orosz ipart és Oroszország minden hűséges fiát politikai véleményre és társadalmi állása különbségre való tekintet nélkül, hogy iparkodjanak a vitéz orosz hadsereg szükségleteit kielégíteni.“ Amit az orosz haditudósítások egyre világosabban jeleznek, hogy Oroszország technikai ereje felmondta a szolgálatot, és már hónapok óta nem képes az orosz hadsereg óriási szükségleteit ellátni, ugyanazt ismeri itt be persze udvari formákba burkoltan a cár. De ha még oly burkolt formában van is itt a cár vallomása, mégis elárulja a hangulatot, amelyből ez fakad. Mert ha egyszer már a minden oroszok legfőbb ura, a hatalmas cár, kinek hadvezérei olyan meggondolatlanul áldoztak fel egész hadtesteket, most magához a néphez fordul és azt kéri, „hogy a háború ki nem krülhető változatainak és esélyeinek bátran nézzenek szemközt.“ az az eddigi, az orosz mindenható erőt fennen hirdető kijelentések mellett bizony úgy hangzik a cár ajkairól, mint a kétségbeesés jajkiáltása. Az ipar legyen most a mentő és a segítő az feszítse meg minden erejét, mert Oroszországban a katonai válság egyúttal ipari válságot is jelent. Aki az orosz lapokat olvassa az meggyőződhetik arról, hogy az orosz sajtó e tekintetben már nem áltatja magát. Az egyik legelőkelőbb nemzetgazdasági lapban a „Djelovaja Russzija“-ban (Az üzleti Oroszország) Sirinov egyetemi tanár az orosz iparról a következő vigasztalan képet nyújtja: „Iparunk nem volt képes a háború szükségleteihez alkalmazkodni, és igen szomorú, mondhatnék szégyenletes állapotot tár fel. Szövőiparunknak nem volt elég festőanyaga, a mezőgazdaságban hiányzott a trágya; nincs elég gyárunk villanyos készülékek előállítására; a mezőgazdasági gépeket előállító gyárak sem feleltek meg a várakozásoknak. Azt meg el sem tudjuk mondani, hogy milyen nagy a hiány gyapot és más nyersanyagok tekintetében. Általában iparunk megbukott a vizsgán.“ Egy egyetemi tanárnak ez az őszinte kritikája erősen bizonyítja, hogy milyen ipari válság tört ki a kimerült Orosz birodalomban. Az orosz kereskedelmi minisztérium egy ankétot tartott, melyben az volt a fő kérdés, hogy a háború milyen befolyást gyakorolt az orosz iparra. Habár az orosz hivatalos ankétek nyilatkozatait mindig csak nagy elővigyázattal szabad felhasználni, de azért ezen hivatalos vizsgálat legalább korlátolt hitelességű képet nyújt a helyzetről. 1725 vállalat, melyben 600.648 munkás dolgozik, kénytelen volt beszüntetni a munkát, pedig ebbe még nincs beleszámítva Orosz-Lengyelország, amely pedig a leggazdagabb és nagyobb iparos vidéke Oroszországnak. A kiviteli ipar, amely különben a rendes időben sem valami nagyon jelentékeny, most a háború kitörése óta teljesen megszűnt. Érzékeny veszteségeket szenved a selyemipar, főleg, mert hiányzanak a tanult munkások. A selyemszövés, melynek a hivatalos kimutatás szerint mintegy 31 percentje szünetel, most a legújabb időben a szállítás megbízhatatlansága következtében egészen megszűnt, ennek következtében a selyemszövet ára rémségesen felszállt. Mivel a hitelviszonyok nagyon rosszak és a nyersanyagokban is nagy a hiány, az orosz szövőipar általában nagyon aláhanyatlott. A hivatalos kimutatások szerint különösen a gyapot, gyapjú és lenáruk feldolgozásával foglalkozó ipart érte súlyosan a háború. Az összes üzemek 29 percentje kénytelen volt beszüntetni a munkát, sőt ha az Orosz-Lengyelországban beszüntetett gyárakat is hozzászámítjuk, akkor az összes orosz szövőiparnak 70—75 százaléka nem dolgozik. A mezőgazdaságra is nagy hatással van az ipari válság. A létező orosz gépgyárak nem képesek pótolni az eddig külföldről behozott gépeket, még a Keletporoszországban és Galíciában összerabolt gépek sem pótolhatják azt a hiányt, amely a behozatal beszüntetése következtében előállott. Az orosz gyárosok ugyan fennhangon hirdetik, hogy ők „megfelelő állami támogatás mellett képesek pótolni az Ausztria-Magyarországból és Németországból eddig behozott gazdasági gépeket és a német versenynek e téren örökre véget vetni“, de úgy látszik könnyebb ezt mondani, mint megtenni. „A produktív erők növekedése, — mondja egy népies újság, a Kiewskaja Mysl, — nem csak a kedvező társadalmi és politikai konjunktúráktól függ, hanem a belső piacnak ügyes kihasználásától, egy mindent körülölelő kereskedelmi szervezettől, mely megvalósíthatóvá teszi azt, hogy a belső piacot kiváló minőség és alacsony árak által meghódítsuk. Sajnos azonban a mi iparunk minőség tekintetében még békeidőben is sok kívánni valót hagy hátra. Az a feltevés pedig, hogy most, a háború nehéz viszonyai közt a gazdasági gépek gyártása fokozható, hogy a behozatal megszűnése észre sem lesz vehető, a gyárosoknak az a biztosítása, hogy ki kell most használni az ország gazdasági helyzetét arra, hogy a jövőben, a békekötés után is kizárják az osztrák-magyar-német versenyt, ez egyszerűen egy 11 a zó“. „Az orosz ipart, folytatja egy másik helyen ugyanazon lap, megfelelő kulturális alapokon újra kell felépíteni. Az ország gazdasági kifejlődése megfelelő és minden téren általában kedvező viszonyokat tételez fel. Mikor mi hivatkoztunk a nyugati államok példájára, melyek a termelő erők fokozását jól átgondolt rendszerrel, organikus átalakításokkal érték el, akkor a mi nagy gyárosaink azzal feleltek, hogy a rothadt nyugatnak példája nekik nem irányadó, ők a maguk útján akarnak járni. Sajnos, hogy ezen „maguk útja“, nem egyéb, mint olyan legrosszabb példák utánzása, amelyeket nyugaton mint hasznavehetetleneket már rég félredobtak. Mit kívánnak a mi iparosaink az ország gazdasági felvirágzása érdekében? Természetesen mindenekelőtt azt: Engedjék meg teljes szabadon a kartellek alakítását, a nyereségre kapzsi gyárosok szervezeteinek adjanak rendkívüli előjogokat, akkor majd ők is képesek lesznek a szüséges alkotó erő kifejtésére. Pedig már évtizedek óta úgyis a legdurvább protekció uralkodik nálunk a gazdasági téren.“ A megjegyzés mindenesetre találó. Amit az orosz állam eddig nem tudott megalkotni, azt most a háború alatt egyszerre semmikép sem lesz képes létrehozni. A modern háború nem csak a kardok és szuronyok, nemcsak a puskák és ágyuk, sőt nem is pusztán a fizikai erők mérkőzésének a harcai, hanem épen a benne kifejlődő óriási tömegek következtében a szervezésnek, a rendtartásnak, a termelési és forgalmi technikának, az összes emberi erők felhasználásában való genialitásnak, egyszóval a kultúrának a harca az, amelyben az egyik félnek óriási tömegét a másik félnek magasabb intelligenciája legyőzheti. Mindenesetre a leghumorosabb része a dolognak az, hogy épen azok, akik határtalan felfuvalkodottságukban fennen hirdették, hogy a „Barbárok“ ellen vonulnak háborúba, épen azok kénytelenek elismerni a központi hatalmakról azoknak fensőbb kultúráját, a tömegháború minden nehézségét leküzdő szervezőképességét, erkölcsi és gazdasági teljesítő képességét. A legkomikusabb azonban az, hogy Oroszország a vad doni kozákok, baschkirok és tatárok hazája mer a barbárok elleni háborúról beszélni. Most a cár segélykiáltása saját országának barbár voltát árulja el.