Dunántúli Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-04 / 80. szám
k 1971. április 4. Simon Béla Baranyai festő, Dél-Dunántúl harmadik Munkácsy-díjas művésze. Élete hatalmas vargabetűként a fogarasi diákévektől a képzőművészeti tanulmányokon át, alkotóművészete zenipontjáig Baranyához, Pécshez ér; hozzá kötődik immár két évtizede. Hatvanegy éves. A felismert tehet,ség szerencsés indulását kapta a sorstól fiatalon, amikor Kolozsvárott elnyerte - két neves kortársával, J. Szabó Bélával és Szervátiusz Jenővel együtt - a továbbtanulás pályázati lehetőségét: Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán. Pályakezdését két jelentős művészeti díj fémjelzi. A kiteljesedés szakaszában 1939—1970 között pedig csaknem 30 önálló, gyűjteményes és egyéb tárlaton mutatta be művészetének — a kritika által is több ízben felmért, elismert — színdús, expresszív, egyéni világát, amely egybehangzó vélemények szerint, a magyar piktúra élvonalában áll. Mai festő a szó korszerű és legszebb értelmében. Olyan alkotó, aki a modern festészet formanyelvén ki akarja és ki is tudja fejezni szocialista világunk jellemző vonásait. Alkotásai előtt állva a színek harsogása hőköltet vagy lebilincsel - de így vagy úgy, mindenképpen magával ragad; hatása alól nem szabadul, aki szomjas a szépre, az igazra. Egyik értékelője szerint „Simon egyes kompozíciói olykor teljesen absztraktnak tűnnek a közízlés jelentős részét képezők számára . . Műveiben dialektikusan és igazi művészi érzékkel haladta meg a figuratív-nonfiguratív ellentétet, s a tézisből és antitézisből... a festészet lendületével szintézis született.” Ez a szintézis legsajátabb vonása művészetének. Maga is így említette: „A népi motívumvilág, a havasalföldi táj, a székely, a baranyai délszláv és cigány folklór — mindez találkozott bennem." S ha végiglapozom legutóbbi gyűjteményes kiállításának katalógusát, felidézve a Megindultak, a Füzes, a Nagy kukoricaföld, a Nyári tábor, a Falu végén vagy az Ünnep II. hangulatát, színvilágát, az élet — életünk — egy-egy villanásában benne érzem a valóság teljességét. Ezt az érzést - ugyanitt Hárs Éva jellemzi igen találóan: „Simon Béla soha, egyetlen pillanatra sem tud elszakadni a most élt valóságtól, piktúrája maga a felfogott, színekbe zárt pillanat, s e csöppnyi pillanatban a művész életének teljessége összegeződik.” Ennek az életnek egy fontos, nagyszerű állomásán kerestem meg Simon Bélát Kolozsvár utcai műtermében abból az alkalomból, hogy a felszabadulás ünnepén a Fészek Klubban átadták neki a Munkácsy-díj II. fokozatát. A műtermet betöltötte a Tálas, a Mákvirágok és más képek vörös-kékjeinek hangulata. A két összecsendülő talpaspohárban tüzes opportó ragyogott vörösbe játszó színeivel. S a pillanatnyi csöndet Simon Béla meszsze néző-tűnődő szavai törték meg: „A művészetben ismétlés nincs. Azt kell kifejeznünk, amit még eddig senki nem mondott el, nem mondott ki. Irányító sincs felettünk, az ember önnön magát egyedül teremtheti, alkothatja meg. Ebben tudása, az alkotás láza ugyan hevíti, fűti erősíti, de az a rém, hogy kétség még a legnagyobbakra is rátör, leteperi. Ezért elengedhetetlen a művésznek a társadalom segítsége, az elismerés, amelynek mindenki örül... A megbecsülés - ösztönzés is a művész számára .. .. OLYAN TOLLNAPLÓ Gratulálunk! Kiosztották az 1971. évi művészeti díjakat. A kitüntetettek névsorában örömmel olvastuk azokét, akiket jelenlegi, vagy néhány évvel ezelőtti tevékenységük, esetleg közvetett kapcsolataik alapján Baranya és Pécs kulturális, művészeti életének kimagasló egyéniségeiként tartunk számon. ] A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze címet elnyerő Bánffy Györgyöt több művészi alakításban láthatta Pécsett a színházat kedvelő közönség. Elég ha felidézzük a Snakespeare-drámákban, az egymást követő két Illyés ősbemutatón nyújtott nagyszerű színészi teljesítményeit. Egyre sűrűbben láthattuk őt az új magyar filmek szerepeiben is. Simon Béla festészete, melyet most a Munkácsy-díjjal ismertek el, számtalan megyei kiállításon, országos tárlaton engedett betekintést művészi hitvallásába. A maga közérthetőségével, egyszerűségével, gazdag színvilágával nyerte meg a műértő közönség érdeklődését, váltotta ki tanítványainak tiszteletét. József Attila-díjat kapott lapunk két volt munkatársa: Bertha Bulcsú és Thiery Árpád is. Szépprózai írásaikból az elmúlt években rendszeresen közöltünk lapunkban. Tehetségüket bizonyítják azok a művészeti díjak, pályázatgyőztes művek, új könyvek, melyek az elmúlt évek szorgalmas és igényes munkájának eredményei. Volt újságíró kollégái, pécsi írótársaik, mindazok, akik ittlétük idején kapcsolatba kerültek velük, szívből csatlakoznak az üdvözlők sorához! Megyénk szülöttje a most József Attila-díjat kapott Kalász Márton, az egykori megyei népművelő, kinek költői indítását irodalmi folyóiratunk segítette. A kitüntetettek sorában vannak olyanok is, akik megyénk kulturális és művészeti értékeinek gyarapodásához a távolból járultak hozzá maradandóan. Az új Erkel-díjas Szöllösy András, aki szinte „házi" zeneszerzője a Pécsi Balettnek, és a Munkácsy-díjas Somogyi János, akinek művészi alkotása orvosegyetemünk új elméleti tömbjét díszíti. Valamennyi kitüntetett barátunknak gratulálunk, további eredményes művészi munkát kívánunk! Egy élet a népért Emlékezés dr. Berze Nagy János néprajztudósra, halálának 25. évfordulóján Besenyőteleken 1879. évben egy szegény pásztornak tizenegyedik gyermekeként született. Tanulmányait a népes család és ennek szegénysége miatt nagy nehézségek és küzdelmek között végezte. Mint 14 éves gimnáziumi tanuló, felismerte a magyar népmesék tudományos és esztétikai értékét, mint a népi lélek és élet kincseit, így már gimnáziumi tanuló korában magyar népmeséket gyűjtött. Mint gimnáziumi tanár a tanügyigazgatási (tanfelügyelői) pályán öszszesen 8 helyen, 1924. évtől Pécsett, mint Baranya megye és Pécs város vezető tanfelügyelője működött. Pécsett halt meg 66 éves korában, 25 évvel ezelőtt, 1946-ban. Minden működési helye egyben néprajzi kutatói és gyűjtőterülete is volt. Pedagógus volt, de a népmesék gyűjtését és tudományos vizsgálatát tartotta életcéljának, függetlenül attól, hogy melyik nemzetnek, vagy népcsoportnak meséjéről van szó. Megbecsülte a magyar nép, a hazánkban élő nemzetiségek, minden más nép meséit és hagyományait. Működési helyei közül Pécsett tartózkodott a leghosszabb ideig, s ezért a legnagyobb és legeredményesebb néprajztudományos tevékenységét itt fejtette ki. Pécsett jelent meg 1940- ben a Baranyai magyar néphagyományok című népköltési gyűjteménye, s ezzel Baranya azóta az ország népmesekutatási térképén az első helyen áll. Legjelentősebb művei halála után jelentek meg. Elég ezúttal csak a Baranya megye Tanácsa által 1957. évben kiadott Magyar népmesetípusok" című, hatalmas, a magyar népmesekincs nemzetközi kapcsolatainak elemzésével foglalkozó, s az egész tudományos világban általános megbecsülést kivívott művére utalnunk. Néphagyománygyűjtői munkája sikereinek egyik titka az, hogy mint a nép embere, nemcsak szerette a népet, hanem — mint a népi élet jó megfigyelője és átélője — ismerte is annak életét és érzésvilágát. Műveiben és tanulmányaiban módszertani útmutatásokat adott a gyűjtőknek a néphagyománygyűjtés módjára és a néppel való bánásmódra is. Néprajztudományi munkáját az előírt hivatali működése mellett, önként, csak szabadidejében, mellékfoglalkozásként és állami támogatás nélkül fejtette ki és a kezeírásával jegyezte fel és mentette meg a népi értékeket a közművelődés és a jövő számára. Nem lehet kiemelni több, mint félszáz műve közül egyiket sem abból a célból, hogy melyik művével, gyűjteményével, vagy tanulmányával foglalkozott szívesebben. Minden művét alapos tanulmányozás előzte meg, s ezt bizonyítja az a sok hazai és nemzetközi forrásművekre való hivatkozása, amely műveiben olvasható. Művei nemcsak hazánkban, hanem a világ legjelentősebb tudományos intézeteiben is fontos és gyakran idézett tudományos forrásmunkává váltak. Néprajzi munkássága több külföldi egyetemen oktatás tárgya lett. Ritkán jelenik meg néprajzi mű Magyarországon és külföldön anélkül, hogy dr. Berze Nagy János nevére és műveire hivatkozás ne történjék. A külföldi méltatások adatai azt bizonyítják, hogy dr. Berze Nagy János tudományos munkássága a velünk rokon és a velünk, valamint a körülöttünk élő idegen népek előtt is a magyar népi kultúra tekintélyét nemcsak kedvezően érintették, hanem emelték is. De nem csupán a világ, hazánk is megbecsüli nagy fiát. A szülőfalujában szobra áll, több általános iskola névadója lett. Pécsett emléktábla és róla elnevezett utca hirdeti emlékét, s Gyöngyösön - ahol gimnáziumi tanuló volt, - szintén utcát neveztek el. Azonban nemcsak a művei jelentősek a magyar néprajztudomány szempontjából, hanem eredeti tudományos levelei is. Több, mint 50 levelét Budapesten, az Országos Néprajzi Múzeum kézirattára őrzi. Dr. Berze Nagy János új utakra vezető egyéniség volt. Munkásságával példát adott a népért végzett önzetlen munkára, s ezenkívül a magyar néphagyományok egyik megmentője, a magyar népmesekincs elemzésével és korszerű rendszerezésével a magyar néprajztudomány és a nemzetközi összehasonlító népmesekutatás fejlesztője lett. Méltán írja a „Magyar Irodalmi Lexikon” dr. Berze Nagy János néprajztudósról: „Az újabbkori magyar néprajztudomány egyik legnagyobb alakja." H. O. 5 Bánffy György A Pécsi Nemzeti Színház titkárságát hívom telefonon, ott mondják: - Bánffy György művész urat keresi? Szekszárdon van, ott tájolunk a Bölcsek a fánnal. Szekszárd jelentkezik: - A művész úr színpadon van . .. Néhány perc múlva: - Azt üzeni, hogy Szekszárdról az előadás után azonnal indul Budapestre és csak a jövő héten megy ismét Pécsre. Budapesten találkoztunk a Vígszínházzal szemben lévő Berlin presszóban. Van valami megmosolyogni való abban, ha egy pécsi színész és egy pécsi újságíró találkozni akar, akkor Budapesten adnak randevút egymásnak. - Ebben az esetben valóban humoros a dolog, de érthető — mondja. - Budapesten lakom, itt a családom, feleségem, leányom és fiam. Pécsről kérdezem. Szívesen beszél és úgyszólván kifogyhatatlanul fűzi a mondatokat a színházról. - Pécs ... tíz éve vagyok a Pécsi Nemzeti Színház tagja. - Nagyon megszerettem azt a színházat, színésszé érlelő „műhelyét". Szeretem ezt a várost, az érdeklődő közönséget, amelytől soksok tapsot kaptam az elmúlt évtized alatt. A Pécsi Nemzeti Színház úgyis mondhatnám számomra, vagy számunkra „családi színpad”. Édesanyám Pápay Klára is sok szerepet játszott ott. Bizonyára számosan emlékeznek még például A kőszívű ember fiaiban Baradlayné alakítására. Most mint nyugdíjas színésznő gyakran utazik Pécsre, megnézni a fiát. Egy pillanatra elidőzik, kutat emlékeiben, aztán sorolja a színdarabokat, szerepeit. Valamennyi egy-egy állomás, ahonnan újabb impulzusokat kapott egyre felfelé ívelő művészi pályája. Volt Othello, Cyrano, Faust, III. Richárd,, Claudius, Lear... Perella Ilylyés Tisztákjában, legutóbb A kutyás férfi... Filmek: Tiltott terület, Velencében elnyerte az Arany Oroszlán díjat, a Sirokkó, a cannes-i filmfesztivál zsűrijének különdíjával kitüntetett Magasiskola, amely Belgrádban az arany plakettet is meghozta számára. - Sorolhatnám a sok televízió és rádió szerepléseimet, de mégis külön kiemelem: nagyon szívesen léptem színpadra Pécsett a Doktor Sándor Művelődési Házban a fiatalok előtt is, csakúgy mint a baranyai falvakban megtartott előadóesteken. Él bennem a népművelő vágy. Számos színdarabot írtam munkásszínjátszók számára is. A Jászai-díj, aztán a 15 ezer forintos nívódíj Illyés Tisztákjában nyújtott alakításáért és a most adományozott Érdemes Művész cím is azt bizonyítja: mély, őszinte és benső érzésekkel él a színpadon. Az elmúlt tíz év alatt játszott szerepei közül számosat felvett a budapesti rádió is. Kétórás összeállítást terveznek belőle, sugározzák majd — mondja. — Ha már a jövőnél tartunk, újabb szerepek? Pontosan még nem állapodtunk meg, de például több filmre folynak tárgyalások, amelyek a nyáron kerülnek forgatásra. Az elmúlt tíz év alatt 400 ezer kilométert utazott, autón, vonaton, — a mostani Wartburgja már a kilencedik kocsija, és a kilométerek többségét a Budapest-Pécs útvonalon fogyasztotta el. — Hosszú út és sok idő - mondja. — De úgy érzem, hogy a pécsi színpadon megtett utam is nagy és szép is. És ha művészetemmel sikerült könnyet, vagy mosolyt fakasztani a közönség arcára, — utazásaim nem voltak hiába. G. F. Diákszínjátszók Pécsett EGYETEMI ÉS FŐISKOLA! SZÍNPADOK BEMUTATÓJA A Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza egy helyes és dicséretes kezdeményezésnek adott helyet. Ez a kezdeményezés, melynek megvalósításán a Városi Tanács Művelődésügyi Osztálya, a KISZ Baranya megyei Bizottsága, a Tanárképző Főiskola, az Orvostudományi Egyetem és a Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara KISZ Bizottsága fáradozott, az egyetemi-főiskolai színpadok három napon át tartó bemutatkozás-sorozata. Bízvást elmondhatjuk, hogy úttörőjellegű elgondolás jegyében valósult meg az egyetemi—főiskolai színpadok bemutatója, hiszen az utóbbi időkben - néhány kivételtől eltekintve — keveset hallattak magukról. Különböző együttesek különböző nívójú és sikerű fellépéseiről értesültünk ugyan, de ilyen közös bemutatkozás-sorozatra, mint a mostani, nem igen emlékszünk. A rendezvény létrehozásán munkálkodó szerveket az az előrelátás vezérelhette, hogy a szaporodó együtteseknek, a hajó poraiból feltámadó hazai diákszínjátszásnak alkalmat és teret biztosítson egy kétévenként Pécsett megrendezendő fesztiválon. Miért jó, miért helyeselhető egyértelműen az elképzelés? Nyilván serkentő hatású lesz a jövőben a színjátszók számára az egymás előtti rendszeres szereplés és megméretés — remélhetően az egyes együttesek hasznán és nyereségén túl főiskolai és egyetemi színjátszásunk javát is szolgálja majd. Remélhető továbbá, hogy az előadások tapasztalatainak leszűrése és a szakmai viták hozzájárulnak majd ahhoz, hogy diákszínpadaink átlagos fejlődése behozza azt az ütemkiesést, amely összevetéskor ma még más baráti ország egyetemi színpadai számára előnyt jelent. Izgalmas a bemutatkozás-sorozat - átböngészve a műsortervet - nem utolsó sorban annyiban, hogy melyik intézményünk milyen műsorral képviselteti magát, melyik együttest merre irányította érdeklődése? Nézői lehettünk a fellépések során Rákos Sándor feketefényű „Anyasírató”-jának (Pécsi Orvostudományi Egyetem), László Lajos „Eloltott lámpások" című aktuális problémára épülő, izgalmas dokumentumjátékának (Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara), Brecht viselkedés-formákat vizsgáló egyfelvonásosának „Sophokles Antigonéjá”-nak (Pécsi Tanárképző Főiskola Kollégiumi Stúdiószínpada), a bővérű figurákat felvonultató francia komédiáknak (Soproni Egyetem Irodalmi Színpada), Déry Tibor áttételes, sokfelé ágazó művének, „Az óriáscsecsemő" előadásának (Szegedi Egyetemi Színpad), „Csillag iszik árokparton” címmel Szűcs Bernát költői estjének (Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem) és Madách Imre „Endre, magyar királyfi" című moráljátéka bemutatójának (Universitas Együttes). Szemes fültanúi lehettünk jobb és kiérleltebb, üde és friss, kevésbé meggyőző, valamint rendezésével és díszletezésével hümmögést keltő produkcióknak is. Szembetűnő volt néhány együttesnél a szereplők mozgásának merevsége, az összehangolatlan játék, az eredeti szcenikai megoldás helyett az erőltetett és nehézkes, a hangmontázs-technika ügyes alkalmazása mellett a stílustörésről tanúskodó előadásmód. Mindent összevetve azonban hasznos és helyes volt ez a bemutató-sorozat, mert az együttesek számára tapasztalatokkal és tanulságokkal szolgált, a közönséget pedig tájékoztatta főiskolai-egyetemi színjátszásunk mai színvonaláról. Arató Károly tek m