Új Dunántúli Napló, 2014. május (25. évfolyam, 101-126. szám)

2014-05-19 / 115. szám

12 INTERJÚ ■2014. MÁJUS 19., HÉTFŐ „Kodály Zoltán az ablakon át lépett be az óránkra, Szikora Jánossal pedig ledöbbentettük a Zeneakadémia Kossuth-díjas hírességeit, amikor bemutattuk a két zongorára, lavórra és papírhajóra írt darabomat. De most már pontosan tudom, hogy Kodály miért tartotta a zene egyik legfontosabb részének a csendet!” AZ ÉLET MINDEN TERÜLETÉN KOMPONÁL Számomra minden olyan, mint a zeneszerzés. Ha régi zenét játszom, vagy kortárs művet alkotok, ha színházat vagy fesztivált szervezek és vezetek, akkor is komponá­lok. Hangokkal, hangszerek­kel, emberekkel, műsorokkal - mondja Márta István, aki a Mandel Quartet tagja, a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Nkft. ügyvezetője, a ka­­polcsi Művészetek Völgye kitalálója és vezetője, de em­lékezeteset alkotott a 180-as csoport zeneszerzőjeként, az Új Színház igazgatójaként is. így vall mindezekről: Mészáros B. Endre - Úgy kezdődött, hogy amikor alsós kisiskolás voltam, Kodály Zoltán bemászott az osztály­­termünk ablakán. És most ne gondolj valami képletes dologra, ez szó szerint így történt. A Ló­­rántffy Zsuzsanna zenei általá­nos iskolába jártam ugyanis Bu­dapesten, amit Kodály alapított, és mellesleg a mai magyar zenei élet jó része ott tanulta meg a zenei alapokat, a Kaláka tagjai­tól a Fischer testvéreken át Dés Lászlóig. Szóval rossz gyerekek voltunk, ezért reggel nyolckor bezárták a kaput, mondván, aki ■ Nyolc Kossuth-díjas nézte a koncerten döbbenten a lavórban eregetett papírhajókat, addig nem érkezik meg, az már ne is jöjjön. No, egyszer nyolc után a földszinti teremben ép­pen énekóránk volt, s valaki kopog az ablakon. Hát a mester volt személyesen. Kinyitottuk az ablakot, ő pedig szépen be­lépett. Tanár s diák majd ösz­­szecsinálta magát ezt követően, de azért megszeppenve tettük a dolgunk, népdalokat énekel­tünk, szolmizáltunk. Majd az óra végén kiállt a pulpitusra és sajátos fejhangján csak annyit közölt: - Vegyék tudomásul, hogy a zenében a legfontosabb a csönd! Elsőre rácsodálkoztunk a mondatra, s negyven évnek kellett aztán eltelnie, hogy rájöj­jek, mennyire igaza volt. Persze, hogy mennyit ér a zenei csönd, Márta Istvánnak arra is van példaértékű élménye.­­ New Yorkban, egy forgalmas utcán adták elő John Cage: „4 perc 33 másodperc, a csönd zenéje” című minimalista zenedarabját. Kijött a zongorista, meghajolt, le­csukta a hangszer fedelét, majd 4 perc 33 másodpercig nem csinált semmit. Aztán kinyitotta újra a klaviatúrát, újra meghajolt és vége volt a koncertnek. Agyamentség­­nek tűnik, de a szerző nagyon egy­szerű módon fejezte ki, hogy ami bennünket körülvesz, az mind zene. Agy, fül és elhatározás kér­dése. Emlékszem, hogy imádott al­ma matereimben - az erősen kon­zervatív Konziban, majd a Zene­­akadémián - igen nehezen visel­ték a bentőrültségeimet, így csak titokban léptem fel különböző „nyakkendős” rockformációkban, no meg egyszerre muzsikáltam két teljesen ellentétes tartalmú színházban, a Tháliában és a kor formabontó, kemény kérdéseket megfogalmazó társulatában, a Hu­szonötödikben. Aztán rádöbben­tem, csinálhatunk mi saját színhá­zat is, így született meg - kicsit a lengyel Grotowski mester hatásá­ra is - a Brobo, Szikora Jánossal és Szkárosi Endrével, az akusztikus költővel. Összművészeti „rituálé­kat” tartottunk, igen kegyetlenek voltunk önmagunkkal, de a kö­zönséggel is. A végletekig feszítet­tük a húrokat. Ezek a provokációk „szárnypróbálgatási” folyamatok részei voltak. Szóval a Brokóval jártuk a fővárost, méghozzá pró­zai okokból. Ugyanis a bennünket kegyesen befogadó művelődési házakban csak addig maradhat­tunk, amíg nem következett egy pirosbetűs ünnep. Mivel eszünk ágában sem volt szocreál szava­­lós, megemlékező műsorokat tar­tani, a korabeli jeles napok után Márta István 1952-ben szüle­tett Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1975- ben szerzett zeneszerző mű­vész-tanári diplomát, gyűjtött népzenét, szervezett koncerte­ket, happeningeket, zenei-szín­házi akciókat, számtalan szer­zői estet adott. Hangszeres köz­reműködője és zeneszerzője volt a 180-as csoportnak, ma is tag­ja a Mandel Quartetnek. A Völgyfutár újság főszerkesztő­je, a Kapolcsi Napok - Művé­szetek Völgye Fesztivál igazga­tója 1989-től, több teátrumban volt zenei vezető, a budapesti Új Színház igazgatójaként tevé­kenykedett 2012-ig, 14 éven át. A Magyar Fesztivál Szövetség elnöke, a pécsi Zsolnay-negyed és Kodály Központ vezetője. Ze­neszerzőként alkotott félszáz szedhettük is a sátorfánkat. No, ez a színjátszó csapat akkor oszlott fel, amikor Szikora Jánost felvet­ték a Színművészeti Főiskola ren­dezői szakára, de azért az sem volt egyszerű dolog. A Zeneakadémián ugyanis harmadéves korig tilos volt közönség elé állni. Azonban, forradalmi lelkületű zeneszerző növendékként úgy gondoltam, igenis megmutatom új műveimet a nagyérdeműnek, ezért ifj. Kur­­tág Györggyel, Tihanyi Lászlóval és más zeneszerző hallgatókkal létrehoztam a Zeneszerzői Kört. Az első koncertre az volt a kompo­zícióm címe: „Darab két zongorá­ra, egy lavórra és papírhajóra’’. Hát ilyen még nem történt a Zeneaka­démián! Míg szólt a zongora, Szi­kora János papírhajókat eregetett egy lavórban és a teremben nyolc Kossuth-díjas nézte és hallgatta a fejleményeket. A Kört a bemutató után rögtön megszüntették, Szi­kora meg a következő évben fel­zene­­művet, musicalt, kamara­operát, balettzenét, egyik vonós­négyesét az amerikai Kronos Quartet állandó repertoárján tartja. Komponált háromszáz színpadi és filmzenét, többek között Jancsó Miklós, Jeles And­rás, Ács János számára is. Ren­dezett színdarabokat, videokli­­peket, rádiójátékot, kiállítást. Az elismerései közül néhány: megkapta az MTV nívódíját, az MR közönségdíját, a Tribune International des Compositeurs díjat kétszer is Párizsban, Er­kel-, Podmaniczky-, Déry János- és Pro Régió díjas, a Magyar­­ Érdemrend lovagkeresztjének,­­ tisztikeresztjének és középke-­­­resztjének tulajdonosa, Kapolcs­­ díszpolgára. Nős, felesége kera-­­­mikus, két gyermeke és két uno­kája van, vételizett a Színművészetire, s ne­kem külön tiszteletköröket kellett tennem Petrovics Emilnél - aki egyébként párhuzamosan a Szín­művészetül is tanított, én pedig nagyon szerettem - hogy emiatt nehogy retorziók érjék. - Visszatérnék a minimál, vagy repetitív zenéhez, amely a kor ép­pen hogy megtűrt stílusa volt. Az Új Zenei Stúdió mellett mi is kísérleteztünk a 180-as csoport­tal. Az egy-egy zenei gondolat végtelen ismétlése - amelyben az idő egy más léptékben működik - újfent egyfajta provokációnak tűnt sokak szemében. Mit tagadtam, jó néhány nagy vitánk volt neves és idősebb zeneszerzőkkel, hogy ze­ne egyáltalán, amit csinálunk, de a külföldi sikerek után egyszer csak odajött hozzám egy Kossuth-díjas szerző, aki addig nagyon nem sze­rette a tevékenységünket: „ha fia­tal lennék, én is beállnék közétek”. Szóval a világ kitágult előttünk, ráadásul beindult egy másik for­máció is, a Mandel Quartet, mely historikus zenében utazott, a kö­zépkortól a kora barokkig. Egyéb­ként még ma is együtt vagyunk: csembalón és ütőhangszereken­­játszom. A világjáró útjaink so­rán pedig tudatosan körülnéztem, ahol csak megfordultam, hogy mi van a helyi képzőművészetben, színházban, politikában. Később ez az „össztársadalmi és mű­vészeti” érdeklődésem is nagy hasznomra volt a munkáimban. A nyitottság tudományára rásegí­tett az is, hogy 16 éves koromtól megszállott autóstopos voltam. Bejártam az összes szocialista or­szágot, főleg Lengyelországot, a kortárs zenei Varsói Őszt soha ki nem hagytam volna, s hallgattam a krakkói jazzt, meg versenyeztem a lengyel haverjaimmal, hogy kiér stoppal hamarabb Swinoujscie-ből Przemyslbe. Általában a Lenin ut­ca 1.-et jelöltük meg találkozási pontként, mert akkoriban nem volt olyan város Kelet-Európában, ahol Lenin út ne lett volna. - Mindemellett a Művészetek Völgye mégsem ennek az össz­művészeti érdeklődésnek a fo­lyományaként született meg. Bár Pesten születtem, de a Kiskun­ságban élő családom miatt egy picit falusi gyerek is voltam. Egy­szer a véletlennek köszönhetően feleségemmel rátaláltunk egy patak mellett lévő romos paraszt­házra egy kicsiny faluban. Ez volt Kapolcs. Sokat kocsmáztam és sakkoztam a helyiekkel, de 1987- ben a patakból eltűnt a víz és ez szörnyű haraggal töltött el. Ki­nyomoztam, hogy néhány faluval feljebb szabálytalanul létesítettek halivadék-nevelő tavat, az vitte el a patakot, hát „pesti jöttmentként” elkezdtem balhézni. Vízügyi ta­nulmányt írtam, összefogtam a környékbelieket a Kapolcsi Kul­turális és Természetvédelmi Egy­letbe, s tetemre hívtuk az ügyben érintett hivatalt. Nem hiába, mert a halastavat betiltották, de sokkal nagyobb hozadék volt, hogy az Egyletre építve elkezdtük a falut csinosítani és kulturális progra­mokat szervezni. Gyorsan és na­gyon beindult a dolog, talán azért is, mert ebben a korai „civil szer­vezetben” volt evangélikus pap, villanyszerelő, tanár, iskolaigaz­gató, szóval mindenféle rendű em­ber. Együtt ácsoltuk a színpadot, s Nemcsák Károlyt a Szomszédok tévésorozatból egy idős néni fo­gadta be. Amíg itt játszott, kiásat­­ta vele a vízóraaknáját is, de télen már kosárszám küldte neki a fővá­rosba az almát. Hirtelen híresek lettünk. Holott minden a véletle­nen múlt, és sikerült valamit fel­mutatni abból, hogy egy közös cé­lért mennyiféle erő képes együtt­működni. Számomra is döbbenet, hogy mindez negyedszázada kez­dődött és ma már évente százezer látogató kíváncsi ránk. S hogy lettem közben színházigazgató is? Nos, Zalaegerszegtől Miskolcig szinte minden teátrumban meg­fordultam. Soha nem voltam szí­nész, vagy hivatásos rendező, de zenei szerkesztőként, zeneszerző­ként, zenészként a teljes próbafo­lyamatot megismertem. Ellestem Ascher Tamástól Csiszár Imrén át Zsámbéki Gáborig a módszereket, miközben valójában mindent ze­neszerzésként kezeltem. Amikor az Új Színházat irányítottam, ak­kor is egyfajta partitúrában gon­dolkodtam. A társulatom tagjai - Gáspár Sándortól Bánsági Ildi­kón, Pokorny Lián át Eperjes Ká­­rolyig - minőségi „hangok” voltak és együtt minőségi műveket hoz­tunk létre. A Művészetek Völgye pedig közös utazás, édeskeserű kalandozás a gesztusok, a szavak, az örökségül ránk hagyott emlé­kek, a megteremtett kicsiny és au­tonóm világaink építőelemeinek felhasználásával. És mindennek a szintézise most Pécsett a Zsol­nay-negyed, a Kodály Központ, a 4. századi világörökségi helyszí­nek, ahol van zene és színház, sőt összművészeti fesztivál is, csak jól és szívből jövően kell „ügyesked­ni” ezen a furcsa „kottapapíron” Mindemellett, ha újrakezdhetném az életemet­­ a családom kivételé­vel mindent másként alakíta­nék. Már csak a nagy és eltökélt rutinellenességem miatt is. Együttesek, színházak, fesztiválok, díjak Márta István most a Zsolnay-gyárból átalakított, Közép-Európa legnagyobb, legszebb összművészeti központját irányítja, a 45 ezer négyzetméteres Zsolnay-negyedet, a MüPá­val vetélkedő Kodály Központot és a pécsi világörökségi helyszíneket . 11-11 V6­ Az autóstop helyett Márta István napjainkban egy elektromos kismo­torral járja a pécsi kulturális helyszíneket

Next