Új Dunántúli Napló, 2014. május (25. évfolyam, 101-126. szám)
2014-05-19 / 115. szám
12 INTERJÚ ■2014. MÁJUS 19., HÉTFŐ „Kodály Zoltán az ablakon át lépett be az óránkra, Szikora Jánossal pedig ledöbbentettük a Zeneakadémia Kossuth-díjas hírességeit, amikor bemutattuk a két zongorára, lavórra és papírhajóra írt darabomat. De most már pontosan tudom, hogy Kodály miért tartotta a zene egyik legfontosabb részének a csendet!” AZ ÉLET MINDEN TERÜLETÉN KOMPONÁL Számomra minden olyan, mint a zeneszerzés. Ha régi zenét játszom, vagy kortárs művet alkotok, ha színházat vagy fesztivált szervezek és vezetek, akkor is komponálok. Hangokkal, hangszerekkel, emberekkel, műsorokkal - mondja Márta István, aki a Mandel Quartet tagja, a pécsi Zsolnay Örökségkezelő Nkft. ügyvezetője, a kapolcsi Művészetek Völgye kitalálója és vezetője, de emlékezeteset alkotott a 180-as csoport zeneszerzőjeként, az Új Színház igazgatójaként is. így vall mindezekről: Mészáros B. Endre - Úgy kezdődött, hogy amikor alsós kisiskolás voltam, Kodály Zoltán bemászott az osztálytermünk ablakán. És most ne gondolj valami képletes dologra, ez szó szerint így történt. A Lórántffy Zsuzsanna zenei általános iskolába jártam ugyanis Budapesten, amit Kodály alapított, és mellesleg a mai magyar zenei élet jó része ott tanulta meg a zenei alapokat, a Kaláka tagjaitól a Fischer testvéreken át Dés Lászlóig. Szóval rossz gyerekek voltunk, ezért reggel nyolckor bezárták a kaput, mondván, aki ■ Nyolc Kossuth-díjas nézte a koncerten döbbenten a lavórban eregetett papírhajókat, addig nem érkezik meg, az már ne is jöjjön. No, egyszer nyolc után a földszinti teremben éppen énekóránk volt, s valaki kopog az ablakon. Hát a mester volt személyesen. Kinyitottuk az ablakot, ő pedig szépen belépett. Tanár s diák majd öszszecsinálta magát ezt követően, de azért megszeppenve tettük a dolgunk, népdalokat énekeltünk, szolmizáltunk. Majd az óra végén kiállt a pulpitusra és sajátos fejhangján csak annyit közölt: - Vegyék tudomásul, hogy a zenében a legfontosabb a csönd! Elsőre rácsodálkoztunk a mondatra, s negyven évnek kellett aztán eltelnie, hogy rájöjjek, mennyire igaza volt. Persze, hogy mennyit ér a zenei csönd, Márta Istvánnak arra is van példaértékű élménye. New Yorkban, egy forgalmas utcán adták elő John Cage: „4 perc 33 másodperc, a csönd zenéje” című minimalista zenedarabját. Kijött a zongorista, meghajolt, lecsukta a hangszer fedelét, majd 4 perc 33 másodpercig nem csinált semmit. Aztán kinyitotta újra a klaviatúrát, újra meghajolt és vége volt a koncertnek. Agyamentségnek tűnik, de a szerző nagyon egyszerű módon fejezte ki, hogy ami bennünket körülvesz, az mind zene. Agy, fül és elhatározás kérdése. Emlékszem, hogy imádott alma matereimben - az erősen konzervatív Konziban, majd a Zeneakadémián - igen nehezen viselték a bentőrültségeimet, így csak titokban léptem fel különböző „nyakkendős” rockformációkban, no meg egyszerre muzsikáltam két teljesen ellentétes tartalmú színházban, a Tháliában és a kor formabontó, kemény kérdéseket megfogalmazó társulatában, a Huszonötödikben. Aztán rádöbbentem, csinálhatunk mi saját színházat is, így született meg - kicsit a lengyel Grotowski mester hatására is - a Brobo, Szikora Jánossal és Szkárosi Endrével, az akusztikus költővel. Összművészeti „rituálékat” tartottunk, igen kegyetlenek voltunk önmagunkkal, de a közönséggel is. A végletekig feszítettük a húrokat. Ezek a provokációk „szárnypróbálgatási” folyamatok részei voltak. Szóval a Brokóval jártuk a fővárost, méghozzá prózai okokból. Ugyanis a bennünket kegyesen befogadó művelődési házakban csak addig maradhattunk, amíg nem következett egy pirosbetűs ünnep. Mivel eszünk ágában sem volt szocreál szavalós, megemlékező műsorokat tartani, a korabeli jeles napok után Márta István 1952-ben született Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán 1975- ben szerzett zeneszerző művész-tanári diplomát, gyűjtött népzenét, szervezett koncerteket, happeningeket, zenei-színházi akciókat, számtalan szerzői estet adott. Hangszeres közreműködője és zeneszerzője volt a 180-as csoportnak, ma is tagja a Mandel Quartetnek. A Völgyfutár újság főszerkesztője, a Kapolcsi Napok - Művészetek Völgye Fesztivál igazgatója 1989-től, több teátrumban volt zenei vezető, a budapesti Új Színház igazgatójaként tevékenykedett 2012-ig, 14 éven át. A Magyar Fesztivál Szövetség elnöke, a pécsi Zsolnay-negyed és Kodály Központ vezetője. Zeneszerzőként alkotott félszáz szedhettük is a sátorfánkat. No, ez a színjátszó csapat akkor oszlott fel, amikor Szikora Jánost felvették a Színművészeti Főiskola rendezői szakára, de azért az sem volt egyszerű dolog. A Zeneakadémián ugyanis harmadéves korig tilos volt közönség elé állni. Azonban, forradalmi lelkületű zeneszerző növendékként úgy gondoltam, igenis megmutatom új műveimet a nagyérdeműnek, ezért ifj. Kurtág Györggyel, Tihanyi Lászlóval és más zeneszerző hallgatókkal létrehoztam a Zeneszerzői Kört. Az első koncertre az volt a kompozícióm címe: „Darab két zongorára, egy lavórra és papírhajóra’’. Hát ilyen még nem történt a Zeneakadémián! Míg szólt a zongora, Szikora János papírhajókat eregetett egy lavórban és a teremben nyolc Kossuth-díjas nézte és hallgatta a fejleményeket. A Kört a bemutató után rögtön megszüntették, Szikora meg a következő évben felzeneművet, musicalt, kamaraoperát, balettzenét, egyik vonósnégyesét az amerikai Kronos Quartet állandó repertoárján tartja. Komponált háromszáz színpadi és filmzenét, többek között Jancsó Miklós, Jeles András, Ács János számára is. Rendezett színdarabokat, videoklipeket, rádiójátékot, kiállítást. Az elismerései közül néhány: megkapta az MTV nívódíját, az MR közönségdíját, a Tribune International des Compositeurs díjat kétszer is Párizsban, Erkel-, Podmaniczky-, Déry János- és Pro Régió díjas, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének, tisztikeresztjének és középke-resztjének tulajdonosa, Kapolcs díszpolgára. Nős, felesége kera-mikus, két gyermeke és két unokája van, vételizett a Színművészetire, s nekem külön tiszteletköröket kellett tennem Petrovics Emilnél - aki egyébként párhuzamosan a Színművészetül is tanított, én pedig nagyon szerettem - hogy emiatt nehogy retorziók érjék. - Visszatérnék a minimál, vagy repetitív zenéhez, amely a kor éppen hogy megtűrt stílusa volt. Az Új Zenei Stúdió mellett mi is kísérleteztünk a 180-as csoporttal. Az egy-egy zenei gondolat végtelen ismétlése - amelyben az idő egy más léptékben működik - újfent egyfajta provokációnak tűnt sokak szemében. Mit tagadtam, jó néhány nagy vitánk volt neves és idősebb zeneszerzőkkel, hogy zene egyáltalán, amit csinálunk, de a külföldi sikerek után egyszer csak odajött hozzám egy Kossuth-díjas szerző, aki addig nagyon nem szerette a tevékenységünket: „ha fiatal lennék, én is beállnék közétek”. Szóval a világ kitágult előttünk, ráadásul beindult egy másik formáció is, a Mandel Quartet, mely historikus zenében utazott, a középkortól a kora barokkig. Egyébként még ma is együtt vagyunk: csembalón és ütőhangszerekenjátszom. A világjáró útjaink során pedig tudatosan körülnéztem, ahol csak megfordultam, hogy mi van a helyi képzőművészetben, színházban, politikában. Később ez az „össztársadalmi és művészeti” érdeklődésem is nagy hasznomra volt a munkáimban. A nyitottság tudományára rásegített az is, hogy 16 éves koromtól megszállott autóstopos voltam. Bejártam az összes szocialista országot, főleg Lengyelországot, a kortárs zenei Varsói Őszt soha ki nem hagytam volna, s hallgattam a krakkói jazzt, meg versenyeztem a lengyel haverjaimmal, hogy kiér stoppal hamarabb Swinoujscie-ből Przemyslbe. Általában a Lenin utca 1.-et jelöltük meg találkozási pontként, mert akkoriban nem volt olyan város Kelet-Európában, ahol Lenin út ne lett volna. - Mindemellett a Művészetek Völgye mégsem ennek az összművészeti érdeklődésnek a folyományaként született meg. Bár Pesten születtem, de a Kiskunságban élő családom miatt egy picit falusi gyerek is voltam. Egyszer a véletlennek köszönhetően feleségemmel rátaláltunk egy patak mellett lévő romos parasztházra egy kicsiny faluban. Ez volt Kapolcs. Sokat kocsmáztam és sakkoztam a helyiekkel, de 1987- ben a patakból eltűnt a víz és ez szörnyű haraggal töltött el. Kinyomoztam, hogy néhány faluval feljebb szabálytalanul létesítettek halivadék-nevelő tavat, az vitte el a patakot, hát „pesti jöttmentként” elkezdtem balhézni. Vízügyi tanulmányt írtam, összefogtam a környékbelieket a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egyletbe, s tetemre hívtuk az ügyben érintett hivatalt. Nem hiába, mert a halastavat betiltották, de sokkal nagyobb hozadék volt, hogy az Egyletre építve elkezdtük a falut csinosítani és kulturális programokat szervezni. Gyorsan és nagyon beindult a dolog, talán azért is, mert ebben a korai „civil szervezetben” volt evangélikus pap, villanyszerelő, tanár, iskolaigazgató, szóval mindenféle rendű ember. Együtt ácsoltuk a színpadot, s Nemcsák Károlyt a Szomszédok tévésorozatból egy idős néni fogadta be. Amíg itt játszott, kiásatta vele a vízóraaknáját is, de télen már kosárszám küldte neki a fővárosba az almát. Hirtelen híresek lettünk. Holott minden a véletlenen múlt, és sikerült valamit felmutatni abból, hogy egy közös célért mennyiféle erő képes együttműködni. Számomra is döbbenet, hogy mindez negyedszázada kezdődött és ma már évente százezer látogató kíváncsi ránk. S hogy lettem közben színházigazgató is? Nos, Zalaegerszegtől Miskolcig szinte minden teátrumban megfordultam. Soha nem voltam színész, vagy hivatásos rendező, de zenei szerkesztőként, zeneszerzőként, zenészként a teljes próbafolyamatot megismertem. Ellestem Ascher Tamástól Csiszár Imrén át Zsámbéki Gáborig a módszereket, miközben valójában mindent zeneszerzésként kezeltem. Amikor az Új Színházat irányítottam, akkor is egyfajta partitúrában gondolkodtam. A társulatom tagjai - Gáspár Sándortól Bánsági Ildikón, Pokorny Lián át Eperjes Károlyig - minőségi „hangok” voltak és együtt minőségi műveket hoztunk létre. A Művészetek Völgye pedig közös utazás, édeskeserű kalandozás a gesztusok, a szavak, az örökségül ránk hagyott emlékek, a megteremtett kicsiny és autonóm világaink építőelemeinek felhasználásával. És mindennek a szintézise most Pécsett a Zsolnay-negyed, a Kodály Központ, a 4. századi világörökségi helyszínek, ahol van zene és színház, sőt összművészeti fesztivál is, csak jól és szívből jövően kell „ügyeskedni” ezen a furcsa „kottapapíron” Mindemellett, ha újrakezdhetném az életemet a családom kivételével mindent másként alakítanék. Már csak a nagy és eltökélt rutinellenességem miatt is. Együttesek, színházak, fesztiválok, díjak Márta István most a Zsolnay-gyárból átalakított, Közép-Európa legnagyobb, legszebb összművészeti központját irányítja, a 45 ezer négyzetméteres Zsolnay-negyedet, a MüPával vetélkedő Kodály Központot és a pécsi világörökségi helyszíneket . 11-11 V6 Az autóstop helyett Márta István napjainkban egy elektromos kismotorral járja a pécsi kulturális helyszíneket