Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-21 / 51. szám

430. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1913. magyart szavaló Petőfit ábrázolja, míg a pozsonyi Petőfi-szobor a rajongó, ábrándozó Petőfit, a seges­vári pedig a harcok Petőfijét állítja elénk, szóval min­dig bizonyos kifejezett vonatkozásban azzal a hellyel, hol az illető költőnek szobrot emeltek. Jókainak is lesz már a közel­jövőben szobra, a budapesti bizony­nyal a nagy regényírót fogja idősebb korában be­mutatni, a komáromi talán a férfi Jókait abból a kor­ból, mikor szülővárosát halhatatlanította regényeiben, a mienknek viszont éppen abban találhatjuk tartalmi igazságát, ha a pápai diákot ábrázolja. Nem lehet egy talapzatra állítani a két költőt — így szól a másik kifogás —, mert ez csak szín­padias volna belső igazság nélkül. E kifogás még sokkal kevésbbé helytálló, mint az előbbi, Petőfi és Jókai legalább is annyi joggal tartoznak egybe, mint Schiller és Göthe. A népies nemzeti költészetnek, te­hát egy iránynak volt mindkettő vezető alakja, érzé­sük, egyéniségük teljesen úgy kiegészítette egymást, mint a Schiller lázas szabadságvágya a Göthe nyu­­godtabb derűjét. Hogy pedig csak „rövid ideig“ vol­tak barátok, az egyszerűen tévedés, mert ők is épp addig voltak barátok, ameddig a két német költő az lehetett, t. i. — a sírig. A különbség csak az, hogy a két magyar költő abban a korban lett jóbarát, ami­kor legfogékonyabb a kebel a barátság érzésének be­fogadására. Igen, a két diák kötötte meg azt a barát­ságot, melyet a két pesti író tovább folytatott, mely a 48 márciusi füzében acélosodott meg s melyet a segesvári nagy temető sem semmisíthetett meg, hisz Jókait egész életén át elkíséri e barátság szent érzése s költészete annyi sok lapját túlvilági ragyogással árasztja el.­­ És ez a barátság ne lenne méltó az együttes glorifikálásra?! . . . Hát nem emlékeznék Borsos kol­légám arra­ a versre, melyben a sok szeretet mellett sok gyűlöletben is részes Petőfi elmondja Jókainak, hogy mi lesz akkor, ha a világ, mely most követ dob rá, halála után babért hoz homlokára. Ó e babér, amellyel a Világ magát gúnyolja, Ez a babér, ez a babér Velem égetni fogja. De nem soká tart égetése .. . Te, lelkem megmaradt fele, Hozzám te szinte eljövendesz És koszorúmra könnyet ejtesz S eloltod lángjait vele. A mi szobrunk tehát igenis meg fog felelni a való igazságnak. Ámde ezenkívül más, tisztán művészi szempont az, amiért a mi szobrunknak a két pápai diákot kell ábrázolnia. A mellszobrok — nem tudom más hogyan van velük, én általában nem lelkesedem értük — rendesen igen konvencionálisak. Egy költő­fej, melyhez a géniusz babérágat nyújt fel, ilyen van már 100, minek csináljunk mi 101, illetve 102-iket? De két diákot ábrázolni, szimbólumaként az ifjúság vágyának, reménységének, tehetsége gerjedezésének, dicsőítésül az iskolának is, melynek műveltségük alap­ját köszönhették, ez olyan művészi feladat, mely a konvencionálisság minden ismertető jegyét nélkülözi, mely a legszebb művészi alkotást sugallhatja. És ezt akarom én, ezt akarja a Jókai-kör is. Nem banális mellszobrot, de egységes művészi alkotást akarunk mi látni, melynek megteremtése érdekében érdemes agitálni és dolgozni. Nem én mondom, a legnagyobb magyar esztétikus, Beöthy Zsolt mondta, hogy ha Pápa megcsinálja a diák Petőfi és diák Jókai szobrát, akkor olyat hoz létre, ami az egész országban híressé válik. Zarándokló hellyé tehetjük a mi városunkat, za­rándokló helyévé minden magyar diáknak, kik eljönnek ide a diákvárosba, hogy lássák ércbe öntött mását annak a két diáknak, kik ennek a szerény pápai kollégiumnak szellemét vitték el életük pályájára, mely­ből sohasem múló fény áradt az országra, az egész világra ! Dr. Körös Endre: Edinburghi levél* Nagytiszteletű Szerkesztő Uram! Már elmúlt egy hónapja, hogy itten lakom, mind­amellett még nem vagyok Edinburgh alapos ismerője. Maga a város a legellentétesebb elemekből van össze­rakva. A High-Streat — egy dombon — egy darab középkor, a maga régi épületeivel (köztük a St.­Giles katedrals, Knox háza, az utca végén a Holyrood Palace —­ a kir. palota —) s szűk ház udvaraival, míg alatta lenn a völgyben húzódik a legelőkelőbb s legmoder­nebb utcája, a Princess-street. A város maga s az egész környéke telve van a legkülönbözőbb stílű épületekkel, emlékekkel. Azonban nem ismerem még egyáltalán Edinburgh egyházi s társadalmi életét sem. Most inkább csak töredékes benyomásaimról akarnék egy pár szóval be­számolni é s becses engedelmével, később olykor­olykor, egy-egy részletekbe belemerülő levelemmel is felkeresném.­ Edinburghról sok minden elhangzott a lelkész­egyesület hasábjain. Igaz, a múltban nagyobbára csak himnuszokat zengtek Edinburghról s Skóciáról, de eljött az ember, aki a sötétségeit is meglátta és leírta — és nagyobbára csak a sötétségeket — sokszor kissé megnagyobbítva, mint ahogyan azok a valóságban élnek. Én nem fogok állani egyik pártra sem. (Ámbár az a szállóigévé lett Szerencsétlen mondás: Church, Brandy, Immoralits2 talán Magyarországról hamarább elmondható, mint Skóciáról s hozzá még azzal a szeren­csétlenséggel, hogy az elsőt (Church) még nem is lehet elmondani Magyarországról. Nyitva akarom tar- t Igen szívesen veszem. Szerkesztő: 2 Sz. Szabó J. jellemzése Skóciáról: Egyház, alkohol, erkölcstelenség.

Next