Dunántúli Protestáns Lap, 1921 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-16 / 3. szám
10. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. (Vége köv.) 1921. volt hivatva, hogy előkészítse lelkünket a probléma megoldására. Nem sajnálatos dolog-e az, hogy a tiszteletreméltó egyházak, akár kantonálisok, akár szabadok, nagyobbára még mindig kívül állanak szervezetünkön ? Mik állanak az útban ? Az ő sokáig tartó szakadozottságuk egyfelől, míg másfelől a mi szervezetünk, mely megköveteli a tagul jelentkezett egyházaktól azt, hogy legyen valaminő hitelvi összefoglalásuk, nem szükségszerűen hitvallásuk, de legalább valamelyes rendszerré tett hitelvük, mely harmonizál a református konfessziók lényegével. Azok az egyházak nem hisznek a pontosan részletezett dogmatikai szimbólumnak se szükségességében, sem eredményes voltában avégből, hogy az határozza meg és biztosítsa lelkészeik és tagjaik evangéliumi hűségét. Hagyományukhoz híven önmagukban bizakodnak, osztozva kantonaik büszke szellemében, melyek biztosították mindenkor szabadságukat és nemzedékeken, századokon keresztül menedéket nyújtottak az üldözötteknek. Úgy tetszik nekem, hogy nekik közeledni kellene a mi álláspontunkhoz azáltal, hogy hitük ősrégi dokumentumainak megadnák a kellő tiszteletet, mint történelmi mértföldjelzőknek és tiszteletreméltó örökségüknek, értékelnék azokat, ha nem is imádnák vagy ismernék el, mint hitük modern hitvallását és így nyíltan reáhelyezkednének a református egyházak történelmi megegyezésének talajára. Nekünk pedig el kellene ismernünk azt a tényt, hogy bizonyos mértékben mi is haladtunk a korral: a tudomány, a tapasztalat, a gondolkodás és Isten vezetése révén. Amikor a szövetség alakult, sem a szentírás történeti és irodalmi kriticizmusa, sem a dogmatikai hitvallások történeti és theológiai magyarázata nem volt kedvelt. Skóciában a mi álláspontunk mindkét területén módosította előbbi literalizmusát (betűhöz való kötöttségét), hangsúlyozva eredeti felfogásának lényegét, hogy a szentírás a mi igazi és legelső írott forrásunk, elismerve az ihletett gondolat, melyet tartalmaz az a mi oktatásunkra és üdvösségünkre, szétágazó különbözőségét és gazdagságát. Azzal nem kicsinyeljük le westminsteri hitvallásunkat se, ha azt csak mint másodrendű tekintélyt tekintjük. Sokkal jobban támaszkodunk Bibliánkra és kevésbbé félünk a tudománytól és műveltségtől. Hivatkozunk Isten lelkének szívünkben és agyunkban való bizonyságtételére és elismerjük, hogyha rossz a Biblia-imádás, még rosszabb a hitvallás-imádás. Mindenesetre érezzük, úgy hiszem, hogy a helyzet, melyben az alapítók a szövetséget alkották, megváltozott. Az egység szüksége és követelménye sürgető. A világ képe megváltozott. Kilátásunk sem ugyanaz. Szövetségünknek nincs fegyelmi ereje, hatalma az őt alkotó egyházak felett. Épen ezért meg kellene tartóztatnia magát az önkéntes exkluzivitás legkisebb gyanújától. Fognak-e Önök gondolkodni a probléma felett a következő hónapok alatt? Nekünk, kik már a szövetségben benn vagyunk, kellene megtennünk a kez-deményező lépéseket. Meg vagyok győződve a svájci egyházak készséges, azonnali válaszáról. Szükségünk van rájuk. S nekik is reánk. A háború megtanította őket, vagy legalább is meg kell, hogy tanítsa őket arra, mily sokkal tartoznak az európai és amerikai szabadságvédőknek áldozataikért. Mi lehetett volna esetleg sorsuk, ha a harc a katonai és politikai autokrácia győzelmével végződött volna? Mi, teljes tisztelettel irántuk, eszükbe idézzük, hogy eljöhet a nap, amikor — mint ők valamikor védelmezték és oltalmazták őseinket Róma ellen — viszont ők igénylik segítségünket a világon még élő egyetlen autokrácia ellen, az ellen a trónus ellen, mely a Vatikánból bocsátja ki fejedelmi rendeleteit. Egyesülten biztosabban megállunk a világban, mely maga is egyesülésre áhítozik és kritizál minden szétszakadozottságot. Szétszakadozva szabad prédásul esünk a papság (kath.) fegyelmezett erejének, mely mélyen alattunk áll műveltség és önbizalom dolgában s melyet sokkal alacsonyabb rendű hit éltet és sokkal alacsonyabb indokok vezetnek, de tud engedelmeskedni és rendet tart Egy esperesi szózat nyomán. Bátor szó hangzott el a mezőföldi egyházmegye közgyűlésén, székfoglalót tartó esperesének ajkairól. Repesett a lelkem örömében, mikor olvastam szózatát a Dunántúli Protestáns Lap hasábjain. Kiragadom belőle a nagy, régi és mégis új elvet: a kálvini rettenthetetlenséget, az egyenes szókimondást, az igazságra való kemény rámutatást. E bátor, hatalmas szózat nyomán hadd emeljem föl én is igénytelen bár, de jót akarás diktálta szavamat. Egy óriási harsonába szeretném belekiáltani titáni erővel, hogy mindenütt meghallanák Sionunk őrállói. Elég volt már a néma vesztegetésből ! Hiszen valósággal rettegtünk eleddig, hogy jaj! meg ne sértsük valamivel híveink kövérre hízott érzékenységét, mert különben tömegesen kitérnek s kenyér nélkül maradunk mi, pásztorok. Ezért jutottunk azután oda, hogy olyanok, kiket Kálvin vasszigorával méltatlan voltukért rég ki kellett volna zárnunk az egyházból, sok gyülekezetünkben papjuk ellen uszították a tömeget s még ma sem folynak be pontosan mindenütt az egyházi adók s teljesítetnek a szolgáltatások. Megmutatta lelkészi karunk a kommunizmus alatt, hogy óriási nemzetfenntartó erőt képvisel. A veszprémi egyházmegyében pl. egy lelkész sem tántorult meg, még a legnagyobb nyomornak kitaszítottak közül se. Nem annyira bennünk rejtőzhetik hát a hiba, hanem sokkal inkább híveink bizonyos százalékában, kik megmételyezik a jobbindulatunkat is. De teljesen minket fog terhelni a felelősség, ha nem fordítjuk hasznunkra az alkalmakat, ha továbbra is a se hideg, se meleg, meghunyászkodó egyházpolitikát folytatjuk, ha nem merünk elhatározó, sőt döntő lépést tenni most, ami