Dunatáj, 1978 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1978 / 1. szám - Fejes István: Györköny 1977 őszén
Talán vele, de lehet, hogy az elődjével esett meg, hogy a kinevezése utáni hetekben egy beszélgetésnél félre hívta a község egyik főemberét: — Sok felé jártam már betegnél, de onnét a túlsó sorról — mutat a völgy túlfelére — még soha senki nem volt beteg. Pedig ha jól látom, majd’ a falu fele oda épült. — Jól látta a doktor úr. Ott valóban négyszáz körül van a házak száma. Csakhát a megfigyelőképességgel egy kis baj lehet, mert ha jobban megnézte volna, észreveszi: egyiken sincs kémény. Szabályos utcákba sorakozott bérházak alkotják azt a falut. Azt már most mondta el a tanácselnök, hogy 373-ban ma is bor van. Oda kerül az 58 hektárnyi háztáji szőlő termése. És milyen termése! A falu legöregebb embere nyolc év híján száz esztendős, de még ő sem emlékszik az ideihez hasonló szüretre. Úgy mondja, hogy talán az 1917-es volt ehhez hasonló, de az is messze járt ettől. Így aztán nem csoda, ha október elején a tanácselnök arra a kérdésre, hogy mi a faluban a legnagyobb gond, habozás nélkül így válaszolt: a hordó. Nincs elég hordó. A tíz, tizenöt éve félretetteket is előszedték, megreperálták, hogy legyen helye a mustnak. A téesz szőlőjét őrző csősz az idén csak azért költözött ki az akácsorral takart szőlő szélére, mert illik valakinek a tömés körül lenni. — Nem lop itt senki. Legfeljebb szombat esténként csintalankodik egy-két fiatal. Azok is párban jönnek, csak imitálják a lopást, ha együtt kapom őket — fogatlan, huncut mosolyával jelzi, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Különben jó lesz az idei bor. Hinni lehet neki. Ő már leszüretelt. Állítja, hogy 19 vagonnal arról a tábláról is elvittek, aminek a szélén éppen beszélgetünk. Pedig híja sem látszik. Lückl János is túl van már a szüreten. Letette a gondját, így megint teljesen a falué lehet minden figyelme. Abban is főleg az 1,3 millióért épülő új egészségügyi intézményé. A két, egyenként 113 m2-es lakás, az orvosi rendelő és a tanácsadó átadási határidejét november végére tűzték ki. — Sok pénz, de mégis kevésnek tűnik erre. — Pedig elég lesz — mondja, és bizonyítja is: — A terv ingyen van, a téesz építésvezetősége készítette. Kétezer óra társadalmi munka lesz benne. Van a faluban négy kőműves, egyenként három nap társadalmi munkában dolgoztak. Szervezni kell! Építettünk mi itt már másfél milliót érő utat 700000-ért. Nem akarták elhinni. A revizorok is csalást sejtettek. Pedig az út is kész lett , meg pénzünk is maradt és senkit nem csaptunk be. Megértjük egymást a téesz vezetőségével. Ez jó a téesznek is, meg a községnek is. Igen, a megértés. Amilyen természetes ez ma, olyan elképzelhetetlen volt valamikor. Például abban az időben, amikor három, négy téesz is volt a faluban. De még akkor is, amikor már csak kettő. Az egyik a községben őslakos németeké, a másik a háború után idetelepítetteké. Nevetve, kézlegyintéssel hessegetve még az emlékét is mondja a tanácselnök: — Úgy hívták egymást, hogy a „ham-ham” csoport, meg a „la-la” csoport. Az egyik mindent gyűjtött, ha kellett, ha nem, a másik meg egy jó mutatás kedvéért a fél téeszt veszni hagyta volna. Régen vége már ennek. Vége? Lássunk egy keresztkérdést: — Vegyesházasság — mármint németek és magyarok között — van-e? 7 °