Dunaújvárosi Hírlap, 1980. január (25. évfolyam, 2-9. szám)

1980-01-11 / 4. szám

1980. január 11., péntek Az év kiállításaiból Elkészült az Uitz terem ki­­álítási programja. A sorra ke­­rülő kiállítások válogatásánál az az elképzelés érvényesült, hogy az önálló bemutatko­zás lehetőségét fiatal művé­szek kapják, olyan tehetséges emberek, akik elképzeléseik­kel, eddigi műveikkel bizo­nyítottan kapcsolódnak ko­runk valóságához. Májusban Szkok Iván festőművész, a nyáron Nagy Benedek szobrászművész és B­u­c­z­k­ó György iparmű­vész állít ki. Az őszi évad vendége Keserű Ilona fes­tőművész lesz, aki tervei sze­rint kimondottan az Uitz te­rem adottságaira készít tar­talmában Dunaújvároshoz kapcsolódó művet. Szkok Iván hazánkban egyedülálló technikával festi, építi képeit. Mindig a való­ságból indul ki, képei konk­rét élményhez, történéshez kapcsolódnak. Ez gyakran film, televízió, egy utazás, vagy éppen a napi politika. Az utóbbi időben a föld képzőművészeti megjeleníté­sei foglalkoztatják. Ebben a gondolatkörben készült, az Agrártudományi Egyetem számára tervezett nagymére­tű munkáit is bemutatja majd. Nagy Benedek Móron élő szobrászművész szabadon vállalt első önálló bemutat­kozása biztos sikerre számít­hat. Hallatlan érzékenységgel és szeretettel, szerelemmel készített portréi, emberábrá­zolásai őszinte elismerésre késztetnek. Bakonycsernyére készült felszabadulási emlék­műve sodró lendületével, ég­­becsavarodó hatalmas fatör­zsekből összerótt, bronzma­dárral koronázott jelképként egyedülálló a meglehetősen sablonos emlékű­ szobrásza­­tokban. Buczkó György határtala­nul kísérletező kedvű mű­vész. Szabadalmazott üveg­technikájáról a januári TV Képzőművészeti Magazinban láthattunk érdekes részlete­ket. De készített japán be­tontechnológiával nagymére­tű szobrot Pécsett, acélból Dunaújvárosban, lámpákat Hiltonba, üvegszökőkutat Salgótarjánba és így tovább. Kísérletező kedvének sajá­tossága, hogy átgondolt el­képzeléssel indulva az ered­mény soha nem kísérleti melléktermék, hanem befeje­zett kerek egész, önálló életre képes mű. Keserű Ilona tizenöt alko­tói év alatt — a Művészet ’78 gyűjteményből idézve —■ „megteremtett egy rit­ka egyenletességű fél élet­művet, amelynek van an­­­nyi gondolat-érzelmi tar­taléka, hogy felépülhet rá a másik fele. A többi csupán idő kérdése, de Keserű nem siet és nem késik el, fütyül a divatra és mégis korszerű. Még az idő is neki dolgozik. Az életmű második felében — a dunaújvárosi lehetősé­gek felhasználásával — vár­hatóan fontos szerepet kap majd az idei kiállítás. A Dunaújvárosban élő mű­vészek áprilisi kiállítással jelentkeznek. A hagyományo­san rendezett Tavaszi Tárlat a 30 éves városi évforduló­hoz és a pártkongresszushoz kapcsolódik, várhatóan tük­rözve az elmúlt évtizedek eseménydús élményt adó tör­ténéseit. Három évenként — így az idén is — az Uitz terem lesz gazdája a megyei seregszemlének, az október­ben nyíló Megyei Téli Tárlat­nak. Az év időben legközelebbi eseménye azonban a Kár­páti Éva G­y­é­m­án­t László festőművész-házaspár bemutatkozása lesz, január 18-án. Kárpáti Éva sokat ki­állító művész. Azonban lí­rai szemléletű, emberköz­pontú festészetét először lát­hatjuk nálunk. Gyémánt Lászlóra bizonyára sokan emlékeznek még a TV Galé­ria élő adásából. A „Jazz” című, sokat reprodukált fest­ménye maradandó nyomot hagyott a fiatalabb festő­nemzedékben és a művészet­szeretőkben egyaránt. Sok­éves külföldi tartózkodása után először itthon Dunaúj­városban állít ki. A Képcsarnok bemutató­­termében három festőművész, J­á­n­o­s­s­y Ferenc, Imre, Szabó Lajos Kéri állít ki. Az év végén a Dunaúj­városban már ismert és megkedvelt Manuál iparmű­vész-csoport rendez vásárlá­si lehetőséggel egybekötött kiállítást. Tovább folytatódik a Mun­kásművelődési Központ kis­­galériájában a fiatal textil- és iparművész-generáció bemutatkozása. Ez a kiállí­tási terem színvonalas és koncepciózus művészetpo­litikájával arra törekszik, hogy azokat a művészek mu­tassa be, akik fiatalos al­kotó kedvvel új színt jelen­tenek a város többi kiál­lítási lehetősége mellett. Itt láthatjuk majd Egresi Zsu­zsa utóbbi években készült grafikáit is. Az Intercisa Múzeum két kiállítást rendez, itt jelentke­zik majd új szobraival C­y­r­á­n­s­k­i Mária szob­rászművész is. Erdész László Buczkó György a Dunai Vasműben Ugyan, ki hallott már olyat, hogy egy bőgőkísérettel álljon énekesnő ki a pódiumra énekelni? A lát­vány érdekes, sőt: frappíro­­zó, konzervatív ízlésű embe­rek magától­­ visszahökkennének, látványtól megpil­lantva az ütőhangszereket (amelyeknek kezelése az énekesnőre hárult, s meg­pillantva a bőgő mellett vá­rakozó csellóvonót és a vat­tásfejű üstdob-ütőt — izgal­mas isten, mi lesz ebből? Nos, az lett, hogy a maga hazájában, Angliában igen jó névnek örvendő, nagy ze­nekarokkal és dirigensek­kel éneklő, óriási hangter­jedelmű és abszolút hallás­sal bíró énekesnő, Jane Manning, s partnere, Barry Guy, — aki a szimfonikus zenekarokban csak basszus­nak, a jazzbandekben pedig ritmushangszernek használt gordonon szédületes techni­kával elképesztő produkált — percek dolgokat alatt meghódította a dunaújváro­si közönséget. S ez — természetesen — nem e különös összeállí­tásnak, hanem annak a na­gyon magas fokú, produkciónak szólt, művészi amely két órán át tartó eredmé­nyes hídverésnek bizonyult — hídverésnek az élő zene­művészet, és a gyakorta fél évszázaddal elmaradott kö­zönségízlés között. (S hadd álljon itt egy zárójeles meg­jegyzés: a Bartók stúdióter­mének közönsége, ez a kö­rülbelül százhúsz ember, műről műve egyre nagyobb meggyőződéssel tapsolt, akik a szünetben elmentek s — négyen vagy öten —, azok nem a zeneileg művel­tebb, s nagyobb hangver­senygyakorlattal bíró idő­sebbek közé tartoztak, ha­nem, sajnos, húsz év körü­liek voltak.) De beszéljünk végre az el­hangzott művekről. Egy hindu szerző szoprán­hangra, bőgőre és ütőkre írt dala nyitotta a műsort; első hallásra is érezhető volt, hogy az ősi indiai heterofó­­nia, az éles disszonanciák milyen kitűnően illeszked­nek a mi századunk szeriá­­lis szerkesztésmódjához. Ja­ne Manning az új bécsi is­kolában született „Sprech­­gesang”-stílusban, recitálva­­énekelve adta elő e hosszú­lélegzetű dalt, amelynek szövege és hangvétele Assi­si Ferenc emlékeztett (s Naphimnuszára mellékesen: a kristálytiszta, tökéletesen érthető artikuláció mindvé­gig jellemző volt Manning­­raj. Druckman balettzenéje következett, amelyet Barry Guy egymaga adott elő, már említett brilliáns tech­a­nikával vonózva, pengetve, dobolva, hozzámormogva és beszélve, s komplett zene­karrá avatta nehézkesnek tűnő hangszerét. Richard Rodney Bennett dalát, egy Baudelaire-vers megzenésí­tését szalagon rögzített elek­tronikus zene kíséretében adta elő Manning, ez­után Nigel Osborne szerze­ménye következett bőgőkísé­rettel: a bibliai Mária Mag­daléna legendája; a néger jazz scat-stílusához hason­ló, illetve arra emlékeztető módon, egymással össze nem függő héber, görög és latin szó- és mondattöredékek ad­ták a legendát intenzív mó­don megelevenítő mű szöve­gét — kezdődött a héber ABC első betűjével: „alef”, s végződött ezzel a keresz­tény imazáró töredékkel: „In unitate corporis Christi”. Magyar szerző, Kalmár László dalsorozata követke­zett (Weöres, Pilinszky, Fo­dor Ágnes és Tandori Dezső verseire), majd a skót Ed­ward McGuire hat darab­ból álló vers­ megzenésítése zárta a műsort (Weöres Sándor, Neruda, Lu-Szün, Holub, Garcia Lorca versei­re; a sorozatot záró Weöres­­verset kitűnő kiejtéssel, ma­gyarul adta elő Manning). A közönség persze ráadást követelt, s ekkor — oldás­ként — két musical-dal után az örökzöld „Smoke gets in your eyes” — „Füst száll a szemedbe” című dal­lal záródott Jane Manning és Barry Guy kamaraestje. Izgalmas, felvillanyozó est volt. (kd) KONCERT Hétfőn, január 14-én este 7 órai kezdettel a MÁV szimfonikus zenekar ad kon­certet a Bartók színházter­mében, lengyel dirigens, Tadeusz Chachaj vezényle­tével. S­zuil­ászL Lenín az alajzinai comiiámL Az abszurd jelző egyáltalában nem azt jelenti, hogy lehetetlen, meg nem történhető dolgokat látunk. Éppen ellenkezőleg: nagyon is lehetséges dolgokat látunk, köztük olyanokat, amelyek már számtalanszor megtör­téntek — lelkünk mélyén, szándékainkban —, s az abszurd dráma pontosan ezekkel a dolgokkal szembesít bennünket. Bennünket, benneteket, bennüket. Abszurdnak tartjuk például, hogy érintkezésünk legfőbb eszköze, az emberi beszéd az elkülönülést, a másik ember kizárását szolgálja, s megütközünk, ha például ezt a dialógot halljuk a színpadról: — Nyisd ki az ablakot. — Minek? — Hadd hall­jam a tengert. — Nem fogod hallani. — Ha kinyitod az ablakot, akkor sem? — Nem. — Akkor mi értelme kinyitni? — Semmi. — Akkor nyisd ki! Ez a párbeszéd sehová nem vezet, de nem is akar sehová vezetni. Az abszurd dráma nem az egymást követő események drámája; cselekmény, amely az az egyik szituációból átvezetne a másik szituációba, nincsen; a szituáció tehát mindvégig változatlan. S a nyelv, a dráma nyelve nem az érvelés és a vita esz­köze, feladata pusztán konkrét képek bemutatása. Az ilyen dráma tehát egyfajta (vagy másfajta) életérzést tükröz, ilyesféle kérdéseket téve fel, s válaszolva is rájuk: Mit érez az egyén, amikor szembe kell néznie az emberi állapottal? Miféle hangulat tölti el, amikor szembenéz a világgal? Milyen érzés számára annak lenni, ami? — és így tovább. Egzisztencialista kérdé­sek? Hát persze. S egzisztencialista válaszok felelnek rájuk? Ügy van. Ám ha az abszurd drámát — amely az angol­­francia kultúrkörben, s társadalmi viszonyok között született, és ott is nőtt naggyá — alapjaiban vizsgál­juk, akkor nem az a kérdés már, hogy filozófiájával egyetértünk-e (persze, hogy nem értünk egyet), hanem az, hogy hű tükörképe-e egy bizonyos társadalmi élet­érzésnek (helyesebben: halálérzésnek). S kérdés még persze az, hogy ha hű és jó ez a tükörkép, akkor miért és hogyan hű és jó. Azaz semmiképpen sem helyez­kedhetünk a középkori, dogmatikus álláspontra, amely zerint g­rae­ca sunt, non leguntur, nem a­­ nyelvünkön beszél, tehát nem vesszük tudomásul — ez maga antimarxista magatartás volna. S még­­inkább antimarxista, de legalább­is antidemokratikus magatartás volna azt mondani, hogy — mondjuk — Ionesco és Beckett drámái csak a kiválasztott keve­seknek, a „szellemi arisztokráciának” szólnak, s óvni és félteni kell tőlük a nagyközönséget. Érett, gondolkodó, felnőtt emberek maguk is lemérhetik, hogy egy, a miénktől távoli filozófia miként szolgáltathat egészen magas művészi fokon olyan tanulságokat, amelyekből arra következtethetünk, hogy a dráma írója mélyen humánus indíttatásból, s bár a végsőkig elkeseredet­ten, de aggódik az ember, az emberiség sorsáért. Kese­rűen, megátalkodott pesszimizmussal, de aggódik. És most lássuk a módszert, amellyel az abszurd dráma valósággal új korszakot nyit meg az egyetemes drámatörténetben A módszer valami sajátos elidegení­tési forma, amely bizonyos tekintetben hatékonyabb Brecht híres elidegenítésétől. Brecht színpadát az ember néha képes kívülről nézni, de gyakran azono­sul valamelyik szereppel, rokonszenvet érezve iránta, elfogadva nézőpontját. Az abszurd színházban viszont a közönség olyan alakokkal találkozik, akiknek tettei és indítékai javarészt érthetetlenek. Ilyen alakokkal azonosulni lehetetlen, a világot az ő szemszögükből látni tehát roppant nehéz volna. Mármost, akikkel bár­mi okból nem tudok azonosulni, sőt: akiket gyűlölni sem tudok, tehát akiket nem értek, azok törvénysze­rűen komikusak (ki azonosulna egy bohóccal, aki nyílt színen elveszíti a nadrágját?) S mert nem azonosulunk ezzel vagy azzal a figurával, nevetünk rajtuk. Komikus drámaírás tehát az abszurd dráma írása, csakhogy ez a komikum sötét, szenvedélyes és keserű. Illúzióknak nyomuk sincsen — vastag és nyomasztó realitás uralkodik a színen, az emberi élet fonákja, s kat­arzist csak a fájdalmas nevetés hoz a néző­nek. Mert mi egyebet lehetne tenni például egy ilyen párbeszéddel, mint kinevetni. — Csókolj meg, nem akarsz megcsókolni? — Nem. — A homlokomon. — Sehol sem akarlak megcsókolni. — Legalább a kezedet add. Nem akarod ideadni a ke­zedet? — Nem akarlak megérinteni. Hát nem röhögnivaló? Persze tennivaló is akad. Csakhogy a világ tenni­valóit receptre írni nem a drámaíró dolga. A receptet ki-ki magának írja, s maga is hajtja végre a recept előírásait. Végrehajtja igen, ám csak akkor, ha van elég ítélőképessége önmagát meztelenül látni, s ha van elég akaratereje meztelenségében is tisztességesnek maradni. Kemény Dezső Sam Peckinpach filmje A konvoj Sam Peckinpach neve nem ismeretlen a western­­műfaj szerelmesei előtt. A konvoj a rendező 13. alkotá­sa. „Szerencsétlen szám”, és most fedi is a film „felvál­lalt” és megvalósított értékei­nek minősítését. Nyugati fil­mek esetén többször elvi­politikai értékeknek tapso­lunk. A konvoj esetén na­gyon könnyen leleplezhető a politikai szabadság kétarcú­sága. Egy rendkívül vonzó meg­jelenésű, határozott fellépésű fiatalember ellenlázadást szervez. Koncepciója is van: az Egyesült Államokban el­nyomják a „konvojosokat”, a kamion­sofőröket, az egyes tartományok seriffjei önké­nyesen ellenük dolgoznak. Ahol csak lehet, bántják és büntetik őket, előszeretettel tiporva amúgy is maroknyi jogaikat. Az amerikai ka­­mionosokat még szakszerve­zet sem védi — panaszkodik Kacsa, a beatnik-fiú. A poli­tikus töltésű harc le­hetősége adva van mégsem így folytatódik a film. Kacsa és a seriff küzdel­­­me a mese naivitásának sík­ján zajlik. A seriff csúnya és gonosz, Kacsa nagyszerű és igazságos. Stramm fiú és szí­ve is van, nem hagyja, hogy néger barátját indokolatlanul macerálják. Ha kell, barátja érdekében hátat fordít az az egész összegyűlt konvoj­nak, pedig a győzelem már csak egy karnyújtásnyira van. Kacsa és a többiek bá­nata valójában csak egy jó heccre ad alkalmat, jó zené­re és sok vagánykodásra. Va­lójában csak a látszat polit­kus: egy jó kalandfilm­ ú­j vesztőibe tévedünk és hamar rájövünk: ennek a valódi po­­litikussághoz nem sok köze van. El lehet mondani, hogy lám, erről is lehet beszélni, miközben minden a kalan­dosságra, a víg happy endre irányul. Mi kell ehhez? Jó zene (adva van), nagy or­szágúti csavargások, az autó­vezetés romantikája, jó légi­felvételek, vagány autók és még vagányabb autósok és szimpatikusan vonzó fősze­replők (Kris Kristofferson és Ali Mac­Graw). A kalandos mese igazi amerikai ízű szálain kelle­mesen telik el a másfél óra. Miklósi Klára

Next