Dunaújvárosi Hírlap, 1980. január (25. évfolyam, 2-9. szám)
1980-01-11 / 4. szám
1980. január 11., péntek Az év kiállításaiból Elkészült az Uitz terem kiálítási programja. A sorra kerülő kiállítások válogatásánál az az elképzelés érvényesült, hogy az önálló bemutatkozás lehetőségét fiatal művészek kapják, olyan tehetséges emberek, akik elképzeléseikkel, eddigi műveikkel bizonyítottan kapcsolódnak korunk valóságához. Májusban Szkok Iván festőművész, a nyáron Nagy Benedek szobrászművész és Buczkó György iparművész állít ki. Az őszi évad vendége Keserű Ilona festőművész lesz, aki tervei szerint kimondottan az Uitz terem adottságaira készít tartalmában Dunaújvároshoz kapcsolódó művet. Szkok Iván hazánkban egyedülálló technikával festi, építi képeit. Mindig a valóságból indul ki, képei konkrét élményhez, történéshez kapcsolódnak. Ez gyakran film, televízió, egy utazás, vagy éppen a napi politika. Az utóbbi időben a föld képzőművészeti megjelenítései foglalkoztatják. Ebben a gondolatkörben készült, az Agrártudományi Egyetem számára tervezett nagyméretű munkáit is bemutatja majd. Nagy Benedek Móron élő szobrászművész szabadon vállalt első önálló bemutatkozása biztos sikerre számíthat. Hallatlan érzékenységgel és szeretettel, szerelemmel készített portréi, emberábrázolásai őszinte elismerésre késztetnek. Bakonycsernyére készült felszabadulási emlékműve sodró lendületével, égbecsavarodó hatalmas fatörzsekből összerótt, bronzmadárral koronázott jelképként egyedülálló a meglehetősen sablonos emlékű szobrászatokban. Buczkó György határtalanul kísérletező kedvű művész. Szabadalmazott üvegtechnikájáról a januári TV Képzőművészeti Magazinban láthattunk érdekes részleteket. De készített japán betontechnológiával nagyméretű szobrot Pécsett, acélból Dunaújvárosban, lámpákat Hiltonba, üvegszökőkutat Salgótarjánba és így tovább. Kísérletező kedvének sajátossága, hogy átgondolt elképzeléssel indulva az eredmény soha nem kísérleti melléktermék, hanem befejezett kerek egész, önálló életre képes mű. Keserű Ilona tizenöt alkotói év alatt — a Művészet ’78 gyűjteményből idézve —■ „megteremtett egy ritka egyenletességű fél életművet, amelynek van annyi gondolat-érzelmi tartaléka, hogy felépülhet rá a másik fele. A többi csupán idő kérdése, de Keserű nem siet és nem késik el, fütyül a divatra és mégis korszerű. Még az idő is neki dolgozik. Az életmű második felében — a dunaújvárosi lehetőségek felhasználásával — várhatóan fontos szerepet kap majd az idei kiállítás. A Dunaújvárosban élő művészek áprilisi kiállítással jelentkeznek. A hagyományosan rendezett Tavaszi Tárlat a 30 éves városi évfordulóhoz és a pártkongresszushoz kapcsolódik, várhatóan tükrözve az elmúlt évtizedek eseménydús élményt adó történéseit. Három évenként — így az idén is — az Uitz terem lesz gazdája a megyei seregszemlének, az októberben nyíló Megyei Téli Tárlatnak. Az év időben legközelebbi eseménye azonban a Kárpáti Éva Gyémánt László festőművész-házaspár bemutatkozása lesz, január 18-án. Kárpáti Éva sokat kiállító művész. Azonban lírai szemléletű, emberközpontú festészetét először láthatjuk nálunk. Gyémánt Lászlóra bizonyára sokan emlékeznek még a TV Galéria élő adásából. A „Jazz” című, sokat reprodukált festménye maradandó nyomot hagyott a fiatalabb festőnemzedékben és a művészetszeretőkben egyaránt. Sokéves külföldi tartózkodása után először itthon Dunaújvárosban állít ki. A Képcsarnok bemutatótermében három festőművész, Jánossy Ferenc, Imre, Szabó Lajos Kéri állít ki. Az év végén a Dunaújvárosban már ismert és megkedvelt Manuál iparművész-csoport rendez vásárlási lehetőséggel egybekötött kiállítást. Tovább folytatódik a Munkásművelődési Központ kisgalériájában a fiatal textil- és iparművész-generáció bemutatkozása. Ez a kiállítási terem színvonalas és koncepciózus művészetpolitikájával arra törekszik, hogy azokat a művészek mutassa be, akik fiatalos alkotó kedvvel új színt jelentenek a város többi kiállítási lehetősége mellett. Itt láthatjuk majd Egresi Zsuzsa utóbbi években készült grafikáit is. Az Intercisa Múzeum két kiállítást rendez, itt jelentkezik majd új szobraival Cyránski Mária szobrászművész is. Erdész László Buczkó György a Dunai Vasműben Ugyan, ki hallott már olyat, hogy egy bőgőkísérettel álljon énekesnő ki a pódiumra énekelni? A látvány érdekes, sőt: frappírozó, konzervatív ízlésű emberek magától visszahökkennének, látványtól megpillantva az ütőhangszereket (amelyeknek kezelése az énekesnőre hárult, s megpillantva a bőgő mellett várakozó csellóvonót és a vattásfejű üstdob-ütőt — izgalmas isten, mi lesz ebből? Nos, az lett, hogy a maga hazájában, Angliában igen jó névnek örvendő, nagy zenekarokkal és dirigensekkel éneklő, óriási hangterjedelmű és abszolút hallással bíró énekesnő, Jane Manning, s partnere, Barry Guy, — aki a szimfonikus zenekarokban csak basszusnak, a jazzbandekben pedig ritmushangszernek használt gordonon szédületes technikával elképesztő produkált — percek dolgokat alatt meghódította a dunaújvárosi közönséget. S ez — természetesen — nem e különös összeállításnak, hanem annak a nagyon magas fokú, produkciónak szólt, művészi amely két órán át tartó eredményes hídverésnek bizonyult — hídverésnek az élő zeneművészet, és a gyakorta fél évszázaddal elmaradott közönségízlés között. (S hadd álljon itt egy zárójeles megjegyzés: a Bartók stúdiótermének közönsége, ez a körülbelül százhúsz ember, műről műve egyre nagyobb meggyőződéssel tapsolt, akik a szünetben elmentek s — négyen vagy öten —, azok nem a zeneileg műveltebb, s nagyobb hangversenygyakorlattal bíró idősebbek közé tartoztak, hanem, sajnos, húsz év körüliek voltak.) De beszéljünk végre az elhangzott művekről. Egy hindu szerző szopránhangra, bőgőre és ütőkre írt dala nyitotta a műsort; első hallásra is érezhető volt, hogy az ősi indiai heterofónia, az éles disszonanciák milyen kitűnően illeszkednek a mi századunk szeriális szerkesztésmódjához. Jane Manning az új bécsi iskolában született „Sprechgesang”-stílusban, recitálvaénekelve adta elő e hosszúlélegzetű dalt, amelynek szövege és hangvétele Assisi Ferenc emlékeztett (s Naphimnuszára mellékesen: a kristálytiszta, tökéletesen érthető artikuláció mindvégig jellemző volt Manningraj. Druckman balettzenéje következett, amelyet Barry Guy egymaga adott elő, már említett brilliáns techanikával vonózva, pengetve, dobolva, hozzámormogva és beszélve, s komplett zenekarrá avatta nehézkesnek tűnő hangszerét. Richard Rodney Bennett dalát, egy Baudelaire-vers megzenésítését szalagon rögzített elektronikus zene kíséretében adta elő Manning, ezután Nigel Osborne szerzeménye következett bőgőkísérettel: a bibliai Mária Magdaléna legendája; a néger jazz scat-stílusához hasonló, illetve arra emlékeztető módon, egymással össze nem függő héber, görög és latin szó- és mondattöredékek adták a legendát intenzív módon megelevenítő mű szövegét — kezdődött a héber ABC első betűjével: „alef”, s végződött ezzel a keresztény imazáró töredékkel: „In unitate corporis Christi”. Magyar szerző, Kalmár László dalsorozata következett (Weöres, Pilinszky, Fodor Ágnes és Tandori Dezső verseire), majd a skót Edward McGuire hat darabból álló vers megzenésítése zárta a műsort (Weöres Sándor, Neruda, Lu-Szün, Holub, Garcia Lorca verseire; a sorozatot záró Weöresverset kitűnő kiejtéssel, magyarul adta elő Manning). A közönség persze ráadást követelt, s ekkor — oldásként — két musical-dal után az örökzöld „Smoke gets in your eyes” — „Füst száll a szemedbe” című dallal záródott Jane Manning és Barry Guy kamaraestje. Izgalmas, felvillanyozó est volt. (kd) KONCERT Hétfőn, január 14-én este 7 órai kezdettel a MÁV szimfonikus zenekar ad koncertet a Bartók színháztermében, lengyel dirigens, Tadeusz Chachaj vezényletével. SzuilászL Lenín az alajzinai comiiámL Az abszurd jelző egyáltalában nem azt jelenti, hogy lehetetlen, meg nem történhető dolgokat látunk. Éppen ellenkezőleg: nagyon is lehetséges dolgokat látunk, köztük olyanokat, amelyek már számtalanszor megtörténtek — lelkünk mélyén, szándékainkban —, s az abszurd dráma pontosan ezekkel a dolgokkal szembesít bennünket. Bennünket, benneteket, bennüket. Abszurdnak tartjuk például, hogy érintkezésünk legfőbb eszköze, az emberi beszéd az elkülönülést, a másik ember kizárását szolgálja, s megütközünk, ha például ezt a dialógot halljuk a színpadról: — Nyisd ki az ablakot. — Minek? — Hadd halljam a tengert. — Nem fogod hallani. — Ha kinyitod az ablakot, akkor sem? — Nem. — Akkor mi értelme kinyitni? — Semmi. — Akkor nyisd ki! Ez a párbeszéd sehová nem vezet, de nem is akar sehová vezetni. Az abszurd dráma nem az egymást követő események drámája; cselekmény, amely az az egyik szituációból átvezetne a másik szituációba, nincsen; a szituáció tehát mindvégig változatlan. S a nyelv, a dráma nyelve nem az érvelés és a vita eszköze, feladata pusztán konkrét képek bemutatása. Az ilyen dráma tehát egyfajta (vagy másfajta) életérzést tükröz, ilyesféle kérdéseket téve fel, s válaszolva is rájuk: Mit érez az egyén, amikor szembe kell néznie az emberi állapottal? Miféle hangulat tölti el, amikor szembenéz a világgal? Milyen érzés számára annak lenni, ami? — és így tovább. Egzisztencialista kérdések? Hát persze. S egzisztencialista válaszok felelnek rájuk? Ügy van. Ám ha az abszurd drámát — amely az angolfrancia kultúrkörben, s társadalmi viszonyok között született, és ott is nőtt naggyá — alapjaiban vizsgáljuk, akkor nem az a kérdés már, hogy filozófiájával egyetértünk-e (persze, hogy nem értünk egyet), hanem az, hogy hű tükörképe-e egy bizonyos társadalmi életérzésnek (helyesebben: halálérzésnek). S kérdés még persze az, hogy ha hű és jó ez a tükörkép, akkor miért és hogyan hű és jó. Azaz semmiképpen sem helyezkedhetünk a középkori, dogmatikus álláspontra, amely zerint graeca sunt, non leguntur, nem a nyelvünkön beszél, tehát nem vesszük tudomásul — ez maga antimarxista magatartás volna. S méginkább antimarxista, de legalábbis antidemokratikus magatartás volna azt mondani, hogy — mondjuk — Ionesco és Beckett drámái csak a kiválasztott keveseknek, a „szellemi arisztokráciának” szólnak, s óvni és félteni kell tőlük a nagyközönséget. Érett, gondolkodó, felnőtt emberek maguk is lemérhetik, hogy egy, a miénktől távoli filozófia miként szolgáltathat egészen magas művészi fokon olyan tanulságokat, amelyekből arra következtethetünk, hogy a dráma írója mélyen humánus indíttatásból, s bár a végsőkig elkeseredetten, de aggódik az ember, az emberiség sorsáért. Keserűen, megátalkodott pesszimizmussal, de aggódik. És most lássuk a módszert, amellyel az abszurd dráma valósággal új korszakot nyit meg az egyetemes drámatörténetben A módszer valami sajátos elidegenítési forma, amely bizonyos tekintetben hatékonyabb Brecht híres elidegenítésétől. Brecht színpadát az ember néha képes kívülről nézni, de gyakran azonosul valamelyik szereppel, rokonszenvet érezve iránta, elfogadva nézőpontját. Az abszurd színházban viszont a közönség olyan alakokkal találkozik, akiknek tettei és indítékai javarészt érthetetlenek. Ilyen alakokkal azonosulni lehetetlen, a világot az ő szemszögükből látni tehát roppant nehéz volna. Mármost, akikkel bármi okból nem tudok azonosulni, sőt: akiket gyűlölni sem tudok, tehát akiket nem értek, azok törvényszerűen komikusak (ki azonosulna egy bohóccal, aki nyílt színen elveszíti a nadrágját?) S mert nem azonosulunk ezzel vagy azzal a figurával, nevetünk rajtuk. Komikus drámaírás tehát az abszurd dráma írása, csakhogy ez a komikum sötét, szenvedélyes és keserű. Illúzióknak nyomuk sincsen — vastag és nyomasztó realitás uralkodik a színen, az emberi élet fonákja, s katarzist csak a fájdalmas nevetés hoz a nézőnek. Mert mi egyebet lehetne tenni például egy ilyen párbeszéddel, mint kinevetni. — Csókolj meg, nem akarsz megcsókolni? — Nem. — A homlokomon. — Sehol sem akarlak megcsókolni. — Legalább a kezedet add. Nem akarod ideadni a kezedet? — Nem akarlak megérinteni. Hát nem röhögnivaló? Persze tennivaló is akad. Csakhogy a világ tennivalóit receptre írni nem a drámaíró dolga. A receptet ki-ki magának írja, s maga is hajtja végre a recept előírásait. Végrehajtja igen, ám csak akkor, ha van elég ítélőképessége önmagát meztelenül látni, s ha van elég akaratereje meztelenségében is tisztességesnek maradni. Kemény Dezső Sam Peckinpach filmje A konvoj Sam Peckinpach neve nem ismeretlen a westernműfaj szerelmesei előtt. A konvoj a rendező 13. alkotása. „Szerencsétlen szám”, és most fedi is a film „felvállalt” és megvalósított értékeinek minősítését. Nyugati filmek esetén többször elvipolitikai értékeknek tapsolunk. A konvoj esetén nagyon könnyen leleplezhető a politikai szabadság kétarcúsága. Egy rendkívül vonzó megjelenésű, határozott fellépésű fiatalember ellenlázadást szervez. Koncepciója is van: az Egyesült Államokban elnyomják a „konvojosokat”, a kamionsofőröket, az egyes tartományok seriffjei önkényesen ellenük dolgoznak. Ahol csak lehet, bántják és büntetik őket, előszeretettel tiporva amúgy is maroknyi jogaikat. Az amerikai kamionosokat még szakszervezet sem védi — panaszkodik Kacsa, a beatnik-fiú. A politikus töltésű harc lehetősége adva van mégsem így folytatódik a film. Kacsa és a seriff küzdelme a mese naivitásának síkján zajlik. A seriff csúnya és gonosz, Kacsa nagyszerű és igazságos. Stramm fiú és szíve is van, nem hagyja, hogy néger barátját indokolatlanul macerálják. Ha kell, barátja érdekében hátat fordít az az egész összegyűlt konvojnak, pedig a győzelem már csak egy karnyújtásnyira van. Kacsa és a többiek bánata valójában csak egy jó heccre ad alkalmat, jó zenére és sok vagánykodásra. Valójában csak a látszat politkus: egy jó kalandfilm új vesztőibe tévedünk és hamar rájövünk: ennek a valódi politikussághoz nem sok köze van. El lehet mondani, hogy lám, erről is lehet beszélni, miközben minden a kalandosságra, a víg happy endre irányul. Mi kell ehhez? Jó zene (adva van), nagy országúti csavargások, az autóvezetés romantikája, jó légifelvételek, vagány autók és még vagányabb autósok és szimpatikusan vonzó főszereplők (Kris Kristofferson és Ali MacGraw). A kalandos mese igazi amerikai ízű szálain kellemesen telik el a másfél óra. Miklósi Klára