Dunavidék, 1922 (1. évfolyam, 1-54. szám)
1922-05-14 / 20. szám
2. / DUNAVIDÉK hasonlatosságára teremtett. No és, ha megállunk e nagy tudatnál, elénk kerül a megdönthetetlen valóság: Koldus vagy király — egy az életének története. Születik és — meghal. Várjon kérdezik-e az igazság hamisságát!? Egy koldusnak könnyebb meghalnia, mint egy királynak. Egy koldusnak, az ember mivoltának nagyszerűségében kell keresnie a vigasztalást; — a királynak nem szabad vigasztalásra szorulnia. Egy koldusnak fenséges hivatása, hogy vigasztalást talál az Isten képére és hasonlatosságra teremtettségben; — a király kötelessége, hogy ne ismerjen el embereket felebarátainak. Őneki magának is Istennek kellene lennie. — Nehéz az olyan isteneknek, kik nem maguk teremtették a világot! ? Szomorú csapások árán kell tapasztalnunk, hogy őket épp úgy alkották, mint a többieket, akik felett istenek akarnak lenni. Fognak csodálkozni afölött, hogy fenti címen egy cikk ilyen bekezdéssel jelenik meg, azonban csodálkozásuknak nincs alapja, mert mit a királyokra mondtam, vonatkozik a „kiskirályokra“ is. A mi helyi kiskirályaink pedig teljesen „emberfeletti emberekének vallják magukat. Elvük ? Egy képtelen elv, — telve egoismussal és öndicsérettel. Egy ilyen „kiskirállyal kell nekünk is megbirkóznunk a jövő választáskor. Ha visszatekintünk a múltakra, el kell ismernünk, hogy — bár a fizikában Newton elvét egy Einstein relativitás elmélete megdöntötte — az életben most is valónak bizonyult: „Omnis actio, habet reactionem.“ A múlt évi actiónak is megvan ím a reactiója. Nemsokára az önzetlenül közérdekért harcolóknak meg lesz a teljes elégtételük — egy feltétlen győzelem. Beigazolást nyer, hogy az egységes párt olyan emberbe helyezi bizalmát, kinek elvakította szemeit az állásához való féltett büszkesége; ki a rangért politikai karakterét áldozta fel; s ki meg akarja cáfolni az élet és a tapasztalat régi igazmondását: „az alma nem esik messze a fájától.“ A hosszú, meddő munka eredménytelenségének is itt az oka. Ez az ok teremtette elő a reaktiót! És itt van a rugója a legideálisabb nemesség megnyilvánulásának. És az előidézett reactió bizonyítja, hogy vannak még emberek, kik lelkük mélyén megőriztek egy szikrát a hazaszeretet lángjából, mely szikra olyan csodálatos erővel bír, mint a Szent Ágoston és Darwin-féle fejlődési atom, mely szikra az igazság és becsületesség tudatában hatalmas szózat alakjában tűzcsóvává nőtt és fel kell, hogy gyújtsa az igaz, magyar szivekben a hazaszeretet lobogó tüzét, megjutalmazva a nemes, politikai becsület fenséges harcát, a politikai becsületlenséggel szemben. Az az őszinte megnyilatkozása a nép szeretetének, mely Mirbach barót útján kiséri, egy hatalmas gyémánt-követ fog rakni alkotmányunk épülő palotájába, mely palota oly rendíthetetlen lesz, hogy Sámsonok vállvetését minden parányának fenséges szilárdságával fogja kikacagni. Koncz István: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen. 1922. május 14. Ejnye! Ejnye! (Rövid feljegyzések dr. Prakatur Tamás képviselőjelölt úr kontójára.) Hát kérem alázattal, nem furcsa dolog-e az, hogy épen Ön de különösen társszónokai nem valami kegyes és épületes hangon nyilatkoznak mindenütt a grófokról és bárókról. Az egyik segédszónok pláne csak úgy nagy kegyesen engedte meg, hogy vannak azért azok közt is becsületes emberek. Kiváncsiak vagyunk, mit szól ehhez épen az Egységes Kisgazda - Földműves és Polgári párt vezetősége, amelynek a fejét — lehet, hogy talán véletlenül, — de mégis gróf Bethlen Istvánnak, belügyminiszterét gróf Klebersberg Kunónak, külügyminiszterét pedig gróf Bánffy Miklósnak hívják. Nem épen ezektől a gróf uraktól kapta-e képviselőjelölt úr a hivatalos jelöltséget? Nem velük egy pártban méltóztatik-e lenni? Nem az-e a fő óhaja, hogy ott a parlamentben is ezekkel a grófurakkal ehessék egy tálból cseresznyét? Vagy talán muszáj minden becsületes grófnak épen az Egységes stb. pártból valónak lenni? A többi pedig .....? Ejnye! Ejnye? Nem ismeri nagyrabecsült képviselőjelölt úr arról a csúnya madárkáról szóló közmondást? No meg aztán, csak addig van a gróf uraknak értékük, mig tőlük százholdas pusztákat lehet bérbe bírni s olcsón emeletes házakat venni s mihelyest a Riható véletlenül nem akaródzik suba alatt potom 2 millióért eladódzni akkor már mindjárt neheztelünk a gróf urakra? Kérdjük, nem képviselője-e ön egynémely ügyekben épen egy nagylelkű mindenki által becsült, nemesen gondolkodó jótékonyságáról messze földön híres grófnak, ott a mohács-szigeti birtokán! • Azért jó lesz egy kis hangfogót alkalmazni, annál is inkább, mert a társadalmi osztályokkal — bizonyára Ön is megkapta felülről az utasítást — még a kortesbeszédekben is csinyyán kell bánni. * * * Már megint. A múltkori választáskor , és most is. Egy csúnya kortesfogásra hívom fel jó ízlését. Minek mindég azzal a „paraszti“ származással annyira dicsekedni s telekürtöltetni a társszónokokkal, hogy önnek tisztelt képviselőjelölt úr azért nincsenek nagyúri barátjai, mertparaszti famíliából származik. (Ezt így mondta ön jelenlétében egyik szónoka.) Hisz igen szép dolog az, ha valaki alacsony sorsból saját erejével, szorgalmával felküzdi magát vezető állásokba. De azt folyton hangoztatni higyje meg nekem, rossz kortesfogás. Tévedni méltóztatik, ha azt véli, hogy ezzel a falusi nép szemében mindjárt 100°0-el emelkedik saját egyéni ázsiója. Nem olyan ostoba ám a mi népünk, hogy nagyon könnyen felül minden üres szólamnak. Megnézi az a maga emberét akár úri, akár paraszti sorból való, s nem a származás, hanem cselekedeteik után ítéli meg őket. Tessék kérem vigyázni, mert egy szép napon valamelyik nagy demokratabarát párthíve azzal az indítvánnyal fog előállni, hogy a jó ügy érdekében s a választási esélyek biztosítására kegyeskedjék becses nevének utolsó, épen nem demokratikus hangzású „úr“ szótagját elhagyni, s családi előnevét belügyminiszteri engedéllyel a sokkal demokratikusabb melódiájú „ Prakat “ -ra változtatni. Azért hát semmit a tulságba vinni! * * * No meg a rákok! Igen, vannak emberek akik nem szeretik a rákot, sőt talán undorodnak is tőle. Viszont igen sokan szívesen fogyasztják (megvallom magam is szeretem a rákot!) De ugyebár ez még nem lehet kritériuma, zsinórmértéke annak, hogy valaki derék és becsületes ember-e? Akadhat sok huncut ember, aki nagyon szereti a rákot, és becsületes, aki rá se néz a rákra. Sőt ha valaki tucatszámra fogyasztja is egy ülő helyében (hisz oly kevés rágni való van rajta!), én azt hiszem, csak épen ezért még nem rossz ember. Tudtommal még aki 60 rákot eszik is meg egy ülő helyében, még az sincs ezáltal megfosztva passzív szavazati jogától! Bizony ez igy van! Arbiter elegantiarum. a mohácsiak külön politikai hitvallásáról. Akkoron Grünwald Béla, Apponyi rajongó híve, a nemzeti párt sarkalatos programmelvévé emeltette a közigazgatás államosítását. A mohácsiak ezzel szemben főszolgabírájukat, Sey Lajost, mint legkitűnőbb választott erőt kérték kiemelni a gróf beszédében. De ezenkívül még egyéb helyi igazság, követelmény és szájíz figyelembe vételét is ajánlották nagynevű vendégüknek. Alig egy félóra múlva már a nagytérre értek fogataink; meglepetésünkre óriási tömeg volt együtt. Ez a tömeg nem nagy figyelemmel hallgatta meg Gyuri barátunkat, de szinte meg volt bűvölve, amikor Apponyi beszélt s az ő szivük legbensejében is élő óhajokról is hallott szólni a legremekebben megalkotott, csodászenéjü szónoklatban. Az összegyűlt nép, melyet a város bejáratánál felállított megkapóan szép díszkapunál ránk várakozó sokaság még hatalmasabbá tett, szinte őrjöngött a nagy szónok hatása alatt. -Ekkor tapasztaltam, hogy Apponyi nemcsak a parlament diadalmas szónoka, hanem a terek és utcák sokadalmának is aranyszájú hipnotizőrje is tud lenni, ha akar. Ezt az erejét, hatalmát még inkább tapasztalhattuk, mikor este a fáklyásmenet keretében Apponyi válaszolt annak a fiatal ügyvédnek a beszédére, aki őt a hét vezérek egyik törzséből származottnak mondotta s mégse vonakodott attól, hogy a nép fiát, egy jelentéktelen községi jegyzőt segítsen abba a magyar országgyűlésbe, amely nagyrészt még mindig a gőgös, oligarchalégkörben élő urak társasága. Az üdvözlő Tarnay ügyvédet a nép kövekkel vette célba s mert nem tudta leszédíteni a bátor fiatalembert a szónoki pódiummá vált asztalról, úgy háborgott és üvöltött, mint a vihartól felkorbácsolt óceán. De amikor a bűbájosszavú ember a szemébe vágta a tömegnek, hogy elkísérte a lelkes polgárokat, mint fáklya fényét a bűvös füst, a tenger, mintha csodatevő Mózesvessző vágott volna rajta keresztül, egyszerre elcsendesedett s lélegzetfojtva hallgatta végig a ragyogó rögtönzést, mely himnusza volt a demokráciának s a legbölcsebb méltatása annak az egészséges uj korszellemnek, mely a magasztosan értett egyenlőség nemes eszméjét hozza diadalra. Meg is hallotta ezt a beszédet — az egész ország. Nem volt magyar lap, amely Apponyi demokráciájával nem foglalkozott ezekben a napokban, a vicclapokon is észrevehető volt a nagy hatás, majd mindegyik félig frakkban, félig magyar dolmányosan rajzoltatta meg a szerintük hirtelen átváltozó Fregolit. Bizony büszke volt a vidéki fiskális arra, hogy Urunknak országos hírűvé lett eme színváltozását mintegy az ő ösztöne csalta napvilágra. De büszke volt Apponyinak arra a dicséretére is, melyet még az este a szerény, de hétországra híres vendégfogadóban tartott banketten mondott neki a szidalmak özöne és kövek záporesője közepette tanúsított dacos bátorságáért. Megtoldva elismerését azzal a történettel, hogy kezdő politikus korában őt is meg akarták félemlíteni ezernyi záptojással az ellentábor asszonyai, sváb szépei. Ezekről a szépekről jutnak eszembe Mohács szépei. Aról íme hiteles tanúbizonyságot tettem, hogy Apponyi hatása szinte szókimondhatatlan volt a mohácsiakra, de hogy azok a tüneményes szépségű ottani hölgyek, akikkel találkoztam s akiknek magnetikus erejét még mintha ma is érezném, mozgásba hozták-e az akkor még nőtlen gróf vérét, nem tudhattam meg igazán. Hja, erre vonatkozó kijelentéseket nem hallottam tőle, hogy azokat lestenografálhattam volna. Soha olyan tündérszépségű pártelnökné és és olyan megkapóan behízelgő kedvességű pártjegyzőné nem volt addig széles Magyarországban, mint akkor Mohácson. De még ezek mellett se tudom elfelejteni az Apponyi tiszteletére adott udvari ebéden admirális ruhában, megjelent parti kapitánynak leányát. Nevét még ma is tudom: Vilma! Még mintha most is öntudatlanul dúdolnom kellene nagyapáink nótáját: „Képeddel alszom el, képeddel ébredek!“ Annyi bizonyos, hogy Apponyi győzött e szép hölgyek városában, Mohácson. Gyuri barátunk több száz vokssal verte le a kormány jelöltjét és Balázs Sándort, az Égben és sok más komédia szerzőjét, kinek felesége a cigányosan szép Bognár Vilma asszony, a Nemzeti Színház művésznője volt, ő maga pedig a választáskor . . . antiszemita politikus.