Dunavidék, 1922 (1. évfolyam, 1-54. szám)

1922-05-14 / 20. szám

2. / DUNAVIDÉK hasonlatosságára teremtett. No és, ha megállunk e nagy tudatnál, elénk kerül a megdönthetetlen valóság: Koldus vagy király — egy az életének története. Születik és — meghal. Várjon kérde­zik-e az igazság hamisságát!? Egy koldusnak könnyebb meghalnia, mint egy királynak. Egy koldusnak, az ember mivoltának nagyszerűségé­ben kell keresnie a vigasztalást; — a királynak nem szabad vigasztalásra szorulnia. Egy koldus­nak fenséges hivatása, hogy vigasztalást talál az Isten képére és hasonlatosságra teremtettség­­ben; — a király kötelessége, hogy ne ismerjen el embereket felebarátainak. Őneki magának is Istennek kellene lennie. — Nehéz az olyan iste­neknek, kik nem maguk teremtették a világot! ? Szomorú csapások árán kell tapasztalnunk, hogy őket épp úgy alkották, mint a többieket, akik felett istenek akarnak lenni. Fognak csodálkozni afölött, hogy fenti címen egy cikk ilyen bekezdéssel jelenik meg, azonban csodálkozásuknak nincs alapja, mert mit a királyokra mondtam, vonatkozik a „kis­királyokra“ is. A mi helyi kiskirályaink pedig teljesen „emberfeletti emberekének vallják magu­kat. Elvük ? Egy képtelen elv, — telve egoismus­­sal és öndicsérettel. Egy ilyen „kiskirállyal kell nekünk is megbirkóznunk a jövő választáskor. Ha visszatekintünk a múltakra, el kell ismer­nünk, hogy — bár a fizikában Newton elvét egy Einstein relativitás elmélete megdöntötte — az életben most is valónak bizonyult: „Omnis actio, habet reactionem.“ A múlt évi actiónak is megvan ím a reactiója. Nemsokára az önzetle­nül közérdekért harcolóknak meg lesz a teljes elégtételük — egy feltétlen győzelem. Beigazolást nyer, hogy az egységes párt olyan emberbe helyezi bizalmát, kinek elvakította szemeit az állásához való féltett büszkesége; ki a rangért politikai karakterét áldozta fel; s ki meg akarja cáfolni az élet és a tapasztalat régi igazmondá­sát: „az alma nem esik messze a fájától.“ A hosszú, meddő munka eredménytelen­ségének is itt az oka. Ez az ok teremtette elő a reaktiót! És itt van a rugója a legideálisabb nemesség megnyilvánulásának. És az előidézett reactió bizonyítja, hogy vannak még emberek, kik lelkük mélyén meg­őriztek egy szikrát a hazaszeretet lángjából, mely szikra olyan csodálatos erővel bír, mint a Szent Ágoston és Darwin-féle fejlődési atom, mely szikra az igazság és becsületesség tudatában hatalmas szózat alakjában tűzcsóvává nőtt és fel kell, hogy gyújtsa az igaz, magyar szivekben a hazaszeretet lobogó tüzét, megjutalmazva a nemes, politikai becsület fenséges harcát, a poli­tikai becsületlenséggel szemben. Az az őszinte megnyilatkozása a nép sze­­retetének, mely Mirbach barót útján kiséri,­­ egy hatalmas gyémánt-követ fog rakni alkotmá­nyunk épülő palotájába, mely palota oly rendít­hetetlen lesz, hogy Sámsonok vállvetését minden parányának fenséges szilárdságával fogja­­ ki­kacagni. Koncz István: Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen. 1922. május 14. Ejnye! Ejnye! (Rövid feljegyzések dr. Prakatur Tamás képviselőjelölt úr kontójára.) Hát kérem alázattal, nem furcsa do­log-e az, hogy épen Ön de különösen társ­szónokai nem valami kegyes és épületes hangon nyilatkoznak mindenütt a grófok­ról és bárókról. Az egyik segédszónok pláne csak úgy nagy kegyesen engedte meg, hogy vannak azért azok közt is becsületes emberek. Kiváncsiak vagyunk, mit szól ehhez épen az Egységes­­ Kisgazda - Föld­műves és Polgári párt vezetősége, a­mely­nek a fejét — lehet, hogy talán véletlenül, — de mégis gróf Bethlen Istvánnak, be­lügyminiszterét gróf Klebersberg Kunónak, külügyminiszterét pedig gróf Bánffy Mik­lósnak hívják. Nem épen ezektől a gróf uraktól kapta-e képviselőjelölt úr a hivata­los jelöltséget? Nem velük egy pártban méltóztatik-e lenni? Nem az-e a fő óhaja, hogy ott a parlamentben is ezekkel a gróf­urakkal ehessék egy tálból cseresznyét? Vagy talán muszáj minden becsületes gróf­nak épen az Egységes stb. pártból valónak lenni? A többi pedig .....? Ejnye! Ejnye? Nem ismeri nagyrabecsült képviselő­jelölt úr arról a csúnya madárkáról szóló közmondást? No meg aztán, csak addig van a gróf uraknak értékük, mig tőlük százholdas pusztákat lehet bérbe bírni s olcsón eme­letes házakat venni s mihelyest a Riható véletlenül nem akaródzik suba alatt potom 2 millióért eladódzni akkor már mindjárt neheztelünk a gróf urakra? Kérdjük, nem képviselője-e ön egynémely ügyekben épen egy nagylelkű mindenki által becsült, ne­mesen gondolkodó jótékonyságáról messze földön híres grófnak, ott a mohács-szigeti birtokán! • Azért jó lesz egy kis hangfogót al­kalmazni, annál is inkább, mert a társa­dalmi osztályokkal — bizonyára Ön is megkapta felülről az utasítást — még a kortesbeszédekben is csinyyán kell bánni. * * * Már megint. A múltkori választáskor , és most is. Egy csúnya kortesfogásra hívom fel jó ízlését. Minek mindég azzal a „paraszti“ származással annyira dicse­kedni s telekürtöltetni a társszónokokkal, hogy önnek tisztelt képviselő­jelölt úr azért nincsenek nagyúri barátjai, mert­­paraszti­ famíliából származik. (Ezt így mondta ön jelenlétében egyik szónoka.) Hisz igen szép dolog az, ha valaki alacsony sorsból saját erejével, szorgalmával felküzdi magát ve­zető állásokba. De azt folyton hangoztatni higyje meg nekem, rossz kortesfogás. Té­vedni méltóztatik, ha azt véli, hogy ezzel a falusi nép szemében mindjárt 100°­0-el emelkedik saját egyéni ázsiója. Nem olyan ostoba ám a mi népünk, hogy nagyon kö­nnyen felül minden üres szólamnak. Meg­nézi az a maga emberét akár úri, akár paraszti sorból való, s nem a származás, hanem cselekedeteik után ítéli meg őket. Tessék kérem vigyázni, mert egy szép na­pon valamelyik nagy demokratabarát párt­­híve azzal az indítvánnyal fog előállni, hogy a jó ügy érdekében s a választási esélyek biztosítására kegyeskedjék becses nevének utolsó, épen nem demokratikus hangzású „úr“ szótagját elhagyni, s csa­ládi előnevét belügyminiszteri engedéllyel a sokkal demokratikusabb melódiájú „ Prakat “ -ra változtatni. Azért hát semmit a tulságba vinni! * * * No meg a rákok! Igen, vannak em­berek a­kik nem szeretik a rákot, sőt ta­lán undorodnak is tőle. Viszont igen so­kan szívesen fogyasztják (megvallom ma­gam is szeretem a rákot!) De ugyebár ez még nem lehet kritériuma, zsinórmértéke annak, hogy valaki derék és becsületes ember-e? Akadhat sok huncut ember, aki nagyon szereti a rákot, és becsületes, a­ki rá se néz a rákra. Sőt ha valaki tucat­számra fogyasztja is egy ülő helyében (hisz oly kevés rágni való van rajta!), én azt hiszem, csak épen ezért még nem rossz ember. Tudtommal még aki 60 rákot eszik is meg egy ülő helyében, még az sincs ezáltal megfosztva passzív szavazati jogá­tól! Bizony ez igy van! Arbiter elegantiarum. a mohácsiak külön politikai hitvallásáról. Akkoron Grünwald Béla, Apponyi rajongó híve, a nem­zeti párt sarkalatos programmelvévé emeltette a közigazgatás államosítását. A mohácsiak ezzel szemben főszolgabírájukat, Sey Lajost, mint leg­kitűnőbb választott erőt kérték kiemelni a gróf beszédében. De ezenkívül még egyéb helyi igaz­ság, követelmény és szájíz figyelembe vételét is ajánlották nagynevű vendégüknek. Alig egy félóra múlva már a nagytérre értek fogataink; meglepetésünkre óriási tömeg volt együtt. Ez a tömeg nem nagy figyelemmel hallgatta meg Gyuri barátunkat, de szinte meg volt bűvölve, amikor Apponyi beszélt s az ő szivük legbensejében is élő óhajokról is hallott szólni a legremekebben megalkotott, csodás­­zenéjü szónoklatban. Az összegyűlt nép, melyet a város bejáratánál felállított megkapóan szép díszkapunál ránk várakozó sokaság még hatal­masabbá tett, szinte őrjöngött a nagy szónok hatása alatt. -Ekkor tapasztaltam, hogy Apponyi nemcsak a parlament diadalmas szónoka, hanem a terek és utcák sokadalmának is aranyszájú hipnotizőrje is tud lenni,­­ ha akar. Ezt az erejét, hatalmát még inkább tapasz­talhattuk, mikor este a fáklyásmenet keretében Apponyi válaszolt annak a fiatal ügyvédnek a beszédére, aki őt a hét vezérek egyik törzséből származottnak mondotta s mégse vonakodott attól, hogy a nép fiát, egy jelentéktelen községi jegyzőt segítsen abba a magyar országgyűlésbe, amely nagyrészt még mindig a gőgös, oligarcha­légkörben élő urak társasága. Az üdvözlő Tarnay ügyvédet a nép kövek­kel vette célba s mert nem tudta leszédíteni a bátor fiatal­embert a szónoki pódiummá vált asztalról, úgy háborgott és üvöltött, mint a vihar­tól felkorbácsolt óceán. De amikor a bűbájos­­szavú ember a szemébe vágta a tömegnek, hogy elkísérte a lelkes polgárokat, mint fáklya fényét a bűvös füst, a tenger, mintha csodatevő Mózes­­vessző vágott volna rajta keresztül, egyszerre elcsendesedett s lélegzetfojtva hallgatta végig a ragyogó rögtönzést, mely himnusza volt a demo­kráciának s a legbölcsebb méltatása annak az egészséges uj korszellemnek, mely a magaszto­san értett egyenlőség nemes eszméjét hozza diadalra. Meg is hallotta ezt a beszédet — az egész ország. Nem volt magyar lap, amely Apponyi demokráciájával nem foglalkozott ezekben a napokban, a vicclapokon is észrevehető volt a nagy hatás, majd mindegyik félig frakkban, félig magyar dolmányosan rajzoltatta meg a szerintük­­ hirtelen átváltozó Fregolit. Bizony büszke volt a vidéki fiskális arra, hogy Urunknak országos hírűvé lett eme szín­­változását mintegy az ő ösztöne csalta napvilágra. De büszke volt Apponyinak arra a dicsé­retére is, melyet még az este a szerény, de hét­országra híres vendégfogadóban tartott banketten mondott neki a szidalmak özöne és kövek záporesője közepette tanúsított dacos bátorságá­ért. Megtoldva elismerését azzal a történettel, hogy kezdő politikus korában őt is meg akarták félemlíteni ezernyi záptojással az ellentábor­­ asszonyai, sváb szépei. Ezekről a szépekről jutnak eszembe Mohács szépei. Aról íme hiteles tanúbizonyságot tettem, hogy Apponyi hatása szinte szókimondhatatlan volt a mohácsiakra, de hogy azok a tüneményes szépségű ottani hölgyek, akikkel találkoztam s akiknek magnetikus erejét még mintha ma is érezném, mozgásba hozták-e az akkor még nőt­len gróf vérét, nem tudhattam meg igazán. Hja, erre vonatkozó kijelentéseket nem hallottam tőle, hogy azokat lestenografálhattam volna. Soha olyan tündérszépségű pártelnökné és és olyan megkapóan behízelgő kedvességű párt­­jegyzőné nem volt addig széles Magyarország­ban, mint akkor Mohácson. De még ezek mel­lett se tudom elfelejteni az Apponyi tiszteletére adott udvari ebéden admirális­ ruhában, megjelent parti kapitánynak leányát. Nevét még ma i­s tudom: Vilma! Még mintha most is öntudatla­nul dúdolnom kellene nagyapáink nótáját: „Képed­del alszom el, képeddel ébredek!“ Annyi bizonyos, hogy Apponyi győzött e szép hölgyek városában, Mohácson. Gyuri bará­tunk több száz vokssal verte le a kormány jelölt­jét és Balázs Sándort, az Égben és sok más komédia szerzőjét, kinek felesége a cigányosan szép Bognár Vilma asszony, a Nemzeti Színház művésznője volt, ő maga pedig a választáskor . . . antiszemita­ politikus.

Next