Adelaidei Magyar Értesítő, 1974 (7. évfolyam, 2-12. szám)
1974-11-01 / 11. szám
Magyar újság Időnként felröppen az emigrációs magyar újságok létjogosultságának a kérdése. Ez általában úgy történik, hogy valaki megjegyzést tesz: ennyi idő után mindannyian értünk angolul s a tájékoztatást, amit igényelünk, megkapjuk az angol nyelvű lapokból. Én azokat, akik a fenti véleményt hangoztatják, két csoportra osztom. Az egyik abból a tényből, hogy külföldre költözött, tökéletesen kizárt minden magyar érzelmi motívumot Bár elhitetni az ilyet nem nagyon sikerült, mégis legszívesebben olyan látszatot keltene, mintha ő már nem is emlékeznék arra, hol született és honnan érkezett ide. Magyar társaságba, megmozdulásokra nem jár. Vendégében is az amerikait keresi és szigorúan ügyel arra, hogy még véletlenül se rendeljen levest, nehogy ezzel elárulja magát, ehelyett túlzott asszimilációs igyekezettel a salátát legeli, ő az, aki itt tartózkodásának második évében már “törte asz matyar”, fontoskodva amerikai újságlepedőket böngészett, úgy izgult a baseball-mérkőzéseken, mintha a játék imádatát gyerekkorában szívta volna magába és titokban talán remélte is, hogy ennyi igyekezet után ő lesz az ötvenegyedik csillag, akit felvarrnak a lobogóra. Nos, ha ez a fajta nagy véletlenül magyarok közé keveredett, szinte biztos, hogy megtette a fenti észrevételt a magyar sajtó tökéletes céltalanságát illetően. Ezek után mindenki tudja, hogy hova tegye az elhangzott véleményt. A másik csoportban némi kisebbrendűségi érzés bujkál, már ami az angol nyelvet illeti. Érzi, tudja, hogy ismeretei ezen a téren erősen fogyatékosak és pontosan ezért látja szükségét, hogy mások mellett önmagát is meggyőzze: mi már mindent angolul olvasunk, ugyebár, semmi szükségünk, hogy valaki is elkérődzze nekünk ugyanazt magyarul. Mióta ezt a megjegyzést először hallottam — hosszú évekkel ezelőtt, — alkalmilag mindig gyűjtöttem az adatokat az ide sorolható típusokat illetően. Számos esetben szinte provokáltam a témát és választ kértem, innen is, onnan is. Természetesen eszemben sincs, hogy a kapott fej. . . most már nem az az elgondolásunk, hogy megtartsuk a magyart magyarnak arra a napra, amikor majd visszavándorolhat az óhazába, hanem az, hogy itt építsen magának második hazát, iskolákat, kultúrintézményeket, és kivegye az őt megillető részt ennek az országnak a vezetéséből sőt irányításából éppen annyira, mint azt az ír vagy az angol teszi. ..” Kecskeméthy László leleteket a név és foglalkozás megjelölésével riport- vagy interjú-szerűen felsoroljam. A bevezetés és a hozzá fűzött megjegyzések miatt senki sem örülne neki, így azután kénytelen vagyok elhallgatni azoknak a nevét is, akik a magyar sajtó mellett törtek lándzsát, nehogy így őket érje a nagyképűség vádja. Az én kis összeállított statisztikám ugyanis azt közölte, hogy az angol nyelv elsajátításában kivételesen magas fokot elért emberek egyetlen esetben sem kifogásolták az emigrációban magyar lapok megjelenését, inkább eldicsekedtek vele, hogy egynél több magyar nyelvű újságot is járatnak, élvezettel olvassák, sőt azt is végigböngészik magyarul — napi híreket, külpolitikát, — amit már angolul olvastak, egyszerűen mert érezni akarják, hogyan is hangzik ugyanez az anyanyelvükön. Mert ez jó. Különösen jól emlékszem annak a professzornak az ilyen értelmű megjegyzésére, aki évtizedek óta tanít ame-rikai katedrán és több angol nyelvű tudományos könyve jelent meg. Ha ő szükségesnek találja a magyar sajtót itt, Jó befogadó hazában, miért lenne felesleges annak, aki azitteni “traffic” esetében még mindig az otthoni dohánytőzsdére gondol? Nem szégyen magyarul olvasni és ezzel még senkinek az értéke sem csökken Amerikában. Általában éppen az tudja a legkevésbé, aki fennhangon kritizál, hogy az anyanyelv még a szándékos sorvasztás után is erősebb, színesebb marad, mint a felvett új. Erősebb, ha számolunk, évtizedek múltán is magyarul mondjuk, motyogjuk magunkban, hogy :“hétszer nyolc az ötvenhat . . . negyvennyolcban az öt megvan kilencszer, marad három . . .” Színesebb: a tájleírás, a jellemfestés, a párbeszéd magyarul hatol a szívünk mélyéig. Senki sem szeretné Mikszáthot, Gárdonyit, Móricz Zsigmondot, vagy akár Németh Lászlót angolra fordítva olvasni. Teljesen lemondani róluk? Vajon ki lehet olyan gazdag, hogy ezt megteheti ? A megjegyzések közé tartozik az is, ami túlmegy anyelven és így biggyeszti a száját: már olvastam máshol.Ez bizony megtörténhetik. Vajon ugyanilyen szigorú a bírálattal, amikor a “Time” magazinban bukkan valamire, amit a “Los Angeles Times”-ban már napokkal ezelőtt olvasott? Mindenki tudja, hogy a hetilap összevontan számol be a hét eseményeiről, a napilap pedig naponta. Emellett olyan amerikai folyóirat is van, amelynek “Reader’s Digest” a neve, ez pedig magyarul azt jelenti, hogy kivonat, gyűjtemény az olvasók részére. Gondos, hozzáértő szerkesztést kíván. Vegyük ilyen gyűjteménynek a magyar újságot is, aminek anyagát a mi szánk íze szerint válogatták, szerkesztették. Édes anyanyelvünkön, magyarul. , Tudja ön azt, hogy Mátyás királyunk elefántcsontból készült házioltára a párizsi Louvre-ben van? A kis oltár egy olasz mester munkája a XV. század közepéről. Tudja ön azt, hoy Zsigmond király kardját a York-i városházán őrzik? A kardot Zsigmond király állítólag II. Richárd angol királynak ajándékozta. Pengéje megújított, hüvelyén azonban a király által alapított sárkányrend jelvénye látható. ___ ' |