Adelaidei Magyar Értesítő, 1975 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1975-10-01 / 10. szám
— 1975. május 23. AZ ÚJ VILÁG ♦KÖZÉRDEK* DR. TERNOVSZKY FERENC Az új amnesztia-rendelet Az 1956 óta eltelt időszak alatt a Magyar Kormány összesen három ízben, adott amnesztiát. A legelső amnesztia rendelet 1963-ban jelent meg és azokra vonatkozott, akik hazánkat 1956 eseményei után hagyták el és vándoroltak nyugat felé . . . Ezeknek a száma több, mint 200.000 volt. Ez a réteg tömegénél és értékeinél fogva is komoly gondot jelentett az otthoni kormánynak. Le akarták szerelni az ellenséges magatartást, ami veszélyes külföldi propagandát jelentett ellenük! Ezt el kellett hallgattatni, vagy legalább is letompítani. Aki pedig haza akar látogatni és vízumért folyamodik, annak jobb csendben maradni ... ! “Aki nincs ellenünk, az velünk van” — mondta Kádár János. Másrészt a nagytömegű látogatókkal nagymennyiségű nyugati valuta is érkezett az országba, amire nagy szükségük van, így az 1956-sok teljes közkegyelemben részesültek. Hazalátogathatnak, nyugaton szerzett új állampolgárságukat tiszteletben tartják: szülők, gyermekek, családok és barátok ismét láthatják egymást. Mi vagyunk a “külföldre szakadt honfitárs”. Az első amnesztia rendelet után — vagyis 1963. március 22-ét követőleg is — folytatódott a lemorzsolódás. Sokan átszöktek a határokon, mások látogatások, sportesemények ürügyével nyugatra kerülve, nem tértek haza. Ez pedig a magyar törvények szerint bűncselekmény, aminek szökés esetén “tiltott határátlépés”, kintmaradás esetén pedig a “hazatérés megtagadása” a jogi neve. Mindazok tehát, akik az első amnesztia rendelet után jöttek el, reménykedve várták, hogy a megszállás harmincadik évfordulóját “ünneplő” kormány, az ő jogi helyzetüket is azonossá teszi az ötvenhatosokéval. Ezek a remények meghiúsultak. A Magyar Közlöny 1975. március 29-i számában megjelent 7. számú törvényerejű rendelet a “Közkegyelem gyakorlásáról” egyébként teljesen azonos a korábban, a 25-ik évfordulókor kiadott, 1970-ben megjelent rendelettel. Az a második és a jelenlegi a harmadik. A rendelet hosszú, mert közönséges bűnözőkre is vonatkozik. A nyugatra disszidáltakra vonatkozó rész a következő : “2. §. Szabadságvesztésük időtartamára tekintet nélkül kegyelemben részesülnek a tiltott határátlépés, vagy a hazatérés megtagadása miatt távollétükben elítéltek, akik a Magyar Népköztársaság valamelyik külképviseleti szervénél hazatérési szándékukat bejelentik és 1976. december 31 napjáig Magyarországra visszatérnek.” “9. §. (1) E törvényerejű rendelet hatálybalépése (1975. március 29) előtt elkövetett tiltott határátlépés, valamint a hazatérés megtagadása miatt büntető eljárás nem indítható, illetőleg nem folytatható azokkal szemben, akik hazatérési szándékukat bejelentik és 1976. december 31 napjáig Magyarországra visszatérnek, feltéve, hogy más olyan szándékos bűncselekményt nem követnek el, amelyet a törvény öt évet meghaladó szabadságvesztéssel fenyeget.” Ez a szöveg. Ami nem ad feltétel nélküli kegyelmet a külföldre távozottaknak, csak megengedi, hogy büntetés nélkül hazatérjenek. Arról nincs szó, hogy külföldi állampolgárságuk és lakóhelyük fenntartásával, hazalátogathassanak. Ezek előtt az otthon kapuja továbbra is csukva maradt, — hacsak bűnbocsánatot kérve végleg vissza nem térnek. Mikor az elmúlt években otthon jártam, — különösen a fiatalok — sokszor kérdezték tőlem : — Érdemes kiszökni? Erre egyenes választ adni lehetetlen. Meg sem kíséreltem. Más oldalról próbáltam a kérdés lényegére tapintani. Miért kell kiszökni? Mi akik kint élünk, tanúi vagyunk, hogy hány fiatal jön át tanulni, tapasztalatot, tudást, pénzt gyűjeni Angliából, Németországból, Dániából, Svédországból, Svájcból, Auszriából stb. stb., ide Amerikába. Eltöltenek itt egy pár évet, azután elvégezve a feladatot amiért jöttek, boldogan visszatérnek hazájukba, családjukhoz. Hasznos polgárok lesznek és hazájuk javára szolgál, amit tanultak. Miért nem teszi lehetővé ezt a magyar kormány is a polgárai részére? Szabadságról beszél és rácsok mögött tartja a nemzetet. Amúgy se jönne el mindenki. Évszázadok során nem volt nagy a száma a nyugaton tanuló diákoknak és mesterembereknek. De azok is visszatértek, önszántukból. Most nem lehet kijönni, így éppen a Kormány az, amely a “bűnözőket” kineveli. Kétségtelen, hogy a hazai kormány emigrációs politikája következetlen. Aki 1945. után otthon élt az tudja, hogy a kommunista ideológia egyik lényeges eleme a “szüntelen osztályharc”. Aki otthon volt és átélte, az személyes tapasztalataiból, aki nem volt otthon az Gábor Áron és Szolzsenyicin könyveiből képet alkothat magának ennek borzalmairól. Megsemmisíteni, kiirtani, kívánták az értelmiséget, a képzett iparosságot, a polgári osztályt, és a középparasztot is. Ezek az osztályok látva jövőjüket, az első adandó alkalommal elmenekültek a megsemmisítés elől. Lényegében tehát szolgálatot tettek a kormánynak eljövetelükkel. Ezért következetlen és érthetetlen a kormány hazacsalogató politikája, amíg azok a körülmények változatlanok, ami miatt eljöttünk. Látszólagos, de semmi érdemlegeset nem tartalmazó intézkedésekkel csak a lelket tartja feszültségben a kormány. Az egész rendelet nem egyéb a szokásos görögtűznél, magyarul “nesze semmi, fogd meg jól!” A Kádár-kormány sokkal jobban tenné, ha olyan törvényt alkotna, amely az 1956-osokéval egyenrangúan, teljes közkegyelemben részesítené a külföldön tartózkodókat. Annál is inkább méltányos lenne az ilyen értelmű és tartalmú törvény, mivel az eljöttek egyike sem követett el bűnt, hanem a Teremtő által beleoltott szabadságérzetével akart élni — szabad országban, szabadon. 1975 Október 19