Cél, 1960 (3. évfolyam, 7-12. szám)
1960-09-01 / 7-8. szám
2. oldal Rehabilitációnk folyamata azzal a könnyen előrelátható fejleménnyel kezdődött, hogy Magyarország háborús ellenségeinek szövetsége, amely a rövidlátó, elvakított nyugati demokráciák háború utáni politikai koncepciójának, békeprogramjának, ideológiai elképzelésének alapját és előfeltételét képezte, a demokrata-kommunista ideológiai és a nyugat-keleti hatalompolitikai ellentéteken azonnal széttörött. Ezzel értelmét veszítette a demokratikus Nyugat minket is letaglózó háborús erőfeszítése, áldozata, hiszen csak annyit ért el, hogy a szovjetorosz-kommunista tömbben a Berlin-Róma-Tokiói Paktumnál jóval erősebb és veszedelmesebb — mert egy homogén világforradalmi ideológia jegyében világuralomra törő — ellensége támadt. A világháború utáni újjárendezésének nyugati terve — beleértve az ENSZ-et (UNO-t) is — már előre, mindenestől dugába dőlt, nem is beszélve Roosevelt amerikai elnöknek és szélsőbaloldali politikai cimboráinak arról az utópikus, eszeveszett várakozásáról, hogy a Szovjetunió kommunista rendszere majd fokozatosan “liberalizálódik”, s végül a nyugati értelemben vett demokráciához hasonul. A természetellenes, groteszk, perverz demokrata-kommunista koalíció, amelyet egy a Lipótvárosból jól ismert kisebbség világhatalmi törekvéseit szorgalmazva hozott létre, a háborút túlereje folytán megnyerte ugyan, de a békét elvesztette. Győzelme destruktívnak bizonyult. A háború kimenetelének egyetlen haszonélvezője a moszkovita vezetésű világkommunizmus lett. Pontosan, szinte részleteiben az következett be, amit mi megjósoltunk, amitől, óva mi intettünk. Beigazolódott, hogy a magyarságnak — ha csak a háborúval együtt nem akarta elveszteni becsületét és önbecsülését is — 1944 október 15-én nem volt más választása, mint a harc folytatása a legvégsőkig. Visszapillantva az elmúlt másfél évtized történetére, ma mindenki látja, amit mi már a negyvenes években világosan láttunk, hogy a Szövetségesek előtti fegyverletétel egyértelmű lett volna a kommunizmus előtti önkéntes meghódolással, nemzeti függetlenségünk és szabadságunk a Szovjetunió javára való feladásával. Mindenkinek világos ma már az is, hogy a nyugati demokráciák előtti külön megadásra irányuló minden spekuláció, terv és kísérlet nem volt más, mint — legjobb esetben — eleve kudarcra ítélt délibábos ábránd. Magyarország földrajzi fekvése és a nyugati hatalmak általunk helyesen megítélt politikai-ideológiai vaksága miatt nem is lehetett más. Voltak, akik azzal érveltek, hogy 1944 őszének kilátástalan helyzetében — emberi életeket és anyagi értékeket kímélendő — Magyarországnak minden áron, egyedül a szovjetoroszok előtt is kapitulálnia kellett volna. Az idealista hungarista felfogást azonban, amely az erkölcsi-eszmei értékeket, a nemzeti becsületet és önbecsülést az egyéni életnek és anyagi meggondolásoknak fölérendeli, az 1956 októberi nemzeti felkelés és szabadságharc utólag fényesen igazolta. Igazolta legalább annyiban, hogy a nemzet túlnyomó többsége osztja a hungarista felfogást, ezért választotta 12 évvel később életekre és jószágokra való tekintet nélkül a harcot — ugyanazon ellenség ellen, olyan történelmi helyzetben, amely az 1944 októberinél semmivel sem kecsegtetett kedvezőbb kilátásokkal. ,A csodák csodája, arról mégis keveset hallottunk, hogy 1944 októberének kritikusai 1956 októberét is bírálták volna. Következetlenségüknek, logikátlanságuknak kétségkívül megint csak külföldi elfogultságokon és előítéleteken tájékozódó opportunizmusuk a forrása. Az 1956-os hősi vállalkozást a demokratikus Nyugat — sajnos csak plátói — rokonszenve kísérte, ezért ők is merik ünnepelni, sőt legszívesebben saját politikai hitelük növelésére is igénybe vennék. 1944 nem kevésbé hősi vállalkozása ezzel szemben a nyugati demokráciák akkori kebelbarátja és szövetségese ellen irányult, tehát megrovást érdemel. Hogy erről a kebelbarátról és szövetségesről időközben kiderült, hogy a Nyugat halálos ellensége, amely soha sem fogja beváltani a “demokratizálódásához” és “liberalizálódásához” fűzött naiv nyugati reményeket, nem tesz semmit. Épp ellenkezőleg: a hungaristák októbere annál megbocsáthatatlanabb, mivel utólag elvált, hogy nekik volt igazuk, míg a nyugati demokráciák — enyhén szólva — tévedtek.A második világháborút követő politikai fejlődésen kívül más körülmények is hozzájárultak, és járulnak majd hozzá a jövőben is a hungarizmus és a hungaristák rehabilitációjához. A Nyugat sorozatos politikai-lélektani baklövései, kudarcai, vereségei láttán, a száműzött magyar új- és áldemokrata farizeusoknak is kezd már kinyílni a szemük az előtt az általunk kezdettől fogva felismert és hirdetett, ma már az önámítók szemében is egyre nyilvánvalóbb tény előtt, hogy a nyugati demokrácia mint kormányforma és ideológia — jelenlegi formájában és állapotában — annyira elavult és korszerűtlen, hogy a kommunista tömbbel felvett mérkőzést csak elveszítheti. Az egyetemes belső — világnézeti, ideológiai, erkölcsi, szellemi, társadalmi — válság okozta — nyugati politikai impotencia, tehetetlenség, tanácstalanság és bizonytalanság oly méreteket öltött, hogy a nyugati rendszer célszerűségét, korszerűségét és jövőjét illetően nekik is növekvő kételyeik támadtak. De ha a liberális és kapitalista demokrácia egyre nyilvánvalóbban nem képes a kommunista rémmel megbirkózni, korunk égető kérdéseire választ adni és problémáira megoldást találni, akkor — magyar vonatkozásban — a nem-hungaristák szemében is ismét emelkedik a hungarizmus árfolyama, amely ideológiájával, politikai és társadalmi programjával más utat mutatott a megújhodásra vágyódó magyarságnak, s nem a nyugati dekadens recepttel akarta gyógyítani a beteg nemzet nagy bajait. Az önálló koponyáknak már maguktól is kezdenek ilyen “eretnek” gondolataik támadni. Velük párhuzamosan kezd utat törni a magyar kö TÉL III. évfolyam 7-8. szám