Cél, 1960 (3. évfolyam, 7-12. szám)

1960-09-01 / 7-8. szám

2. oldal Rehabilitációnk folyamata azzal a könnyen elő­relátható fejleménnyel kezdődött, hogy Magyar­­ország háborús ellenségeinek szövetsége, amely a rövidlátó, elvakított nyugati demokráciák há­ború utáni politikai koncepciójának, békeprog­­ra­mjának, ideológiai elképzelésének alapját és előfeltételét képezte, a demokrata-kommunista ideológiai és a nyugat-keleti hatalompolitikai el­lentéteken azonnal széttörött. Ezzel értelmét veszí­tette a demokratikus Nyugat minket is letaglózó háborús erőfeszítése, áldozata, hiszen csak annyit ért el, hogy a szovjetorosz-kommunista tömbben a Berlin-Róma-Tokiói Paktumnál jóval erősebb és veszedelmesebb — mert egy homogén világ­forradalmi ideológia jegyében világuralomra törő — ellensége támadt. A világ­háború utáni újjárendezésének nyugati terve — beleértve az ENSZ-et (UNO-t) is — már előre, mindenestől dugába dőlt, nem is be­szélve Roosevelt amerikai elnöknek és szélsőbal­­oldali politikai cimboráinak arról az utópikus, eszeveszett várakozásáról, hogy a Szovjetunió kommunista rendszere majd fokozatosan “libera­lizálódik”, s végül a nyugati értelemben vett de­mokráciához hasonul. A természetellenes, groteszk, perverz demokrata-kommunista koalíció, amelyet egy a Lipótvárosból jól ismert kisebbség világha­talmi törekvéseit szorgalmazva hozott létre, a há­borút túlereje folytán megnyerte ugyan, de a bé­két elvesztette. Győzelme destruktívnak bizonyult. A háború kimenetelének egyetlen haszonélvezője a moszkovita vezetésű világkommunizmus lett. Pontosan, szinte részleteiben az következett be, amit mi megjósoltunk, amitől, óva mi intettünk. Beigazolódott, hogy a magyarságnak — ha csak a háborúval együtt nem akarta elveszteni becsü­letét és önbecsülését is — 1944 október 15-én nem volt más választása, mint a harc folytatása a leg­végsőkig. Visszapillantva az elmúlt másfél évtized történetére, ma mindenki látja, amit mi már a negyvenes években világosan láttunk, hogy a Szö­vetségesek előtti fegyverletétel egyértelmű lett volna a kommunizmus előtti önkéntes meghódo­lással, nemzeti függetlenségünk és szabadságunk a Szovjetunió javára való feladásával. Mindenki­nek világos ma már az is, hogy a nyugati demok­ráciák előtti külön­ megadásra irányuló minden spekuláció, terv és kísérlet nem volt más, mint — legjobb esetben — eleve kudarcra ítélt déli­bábos ábránd. Magyarország földrajzi fekvése és a nyugati hatalmak általunk helyesen megítélt politikai-ideológiai vaksága miatt nem is lehetett más. Voltak, akik azzal érveltek, hogy 1944 őszének kilátástalan helyzetében — emberi életeket és anyagi értékeket kímélendő — Magyarországnak minden áron, egyedül a szovjetoroszok előtt is kapitulálnia kellett volna. Az idealista hungarista felfogást azonban, amely az erkölcsi-eszmei ér­tékeket, a nemzeti becsületet és önbecsülést az egyéni életnek és anyagi meggondolásoknak fölé­rendeli, az 1956 októberi nemzeti felkelés és szabadságharc utólag fényesen igazolta. Igazolta legalább annyiban, hogy a nemzet túlnyomó többsége osztja a hungarista felfogást, ezért vá­lasztotta 12 évvel később életekre és jószágokra való tekintet nélkül a harcot — ugyanazon ellen­ség ellen, olyan történelmi helyzetben, amely az 1944 októberinél semmivel sem kecsegtetett ked­vezőbb kilátásokkal. ,A csodák csodája, arról mégis keveset hallot­tunk, hogy 1944 októberének kritikusai 1956 ok­tóberét is bírálták volna. Következetlenségüknek, logikátlanságuknak kétségkívül megint csak kül­földi elfogultságokon és előítéleteken tájékozódó opportunizmusuk a forrása. Az 1956-os hősi vál­lalkozást a demokratikus Nyugat — sajnos csak plátói — rokonszenve kísérte, ezért ők is merik ünnepelni, sőt legszívesebben saját politikai hite­lük növelésére is igénybe vennék. 1944 nem ke­vésbé hősi vállalkozása ezzel szemben a nyugati demokráciák akkori kebelbarátja és szövetségese ellen irányult, tehát megrovást érdemel. Hogy er­ről a kebelbarátról és szövetségesről időközben kiderült, hogy a Nyugat halálos ellensége, amely soha sem fogja beváltani a “demokratizálódásá­hoz” és “liberalizálódásához” fűzött naiv nyugati reményeket, nem tesz semmit. Épp ellenkezőleg: a hungaristák októbere annál megbocsáthatatla­­nabb, mivel utólag elvált, hogy nekik volt igazuk, míg a nyugati demokráciák — enyhén szólva — tévedtek.­­A második világháborút követő politikai fejlő­désen kívül más körülmények is hozzájárultak, és járulnak majd hozzá a jövőben is a hungariz­­mus és a hungaristák rehabilitációjához. A Nyugat sorozatos politikai-lélektani baklövései, kudarcai, vereségei láttán, a száműzött magyar új- és ál­demokrata farizeusoknak is kezd már kinyílni a szemük az előtt az általunk kezdettől fogva felis­mert és hirdetett, ma már az önámítók szemében is egyre nyilvánvalóbb tény előtt, hogy a nyugati demokrácia mint kormányforma és ideológia — jelenlegi formájában és állapotában — annyira elavult és korszerűtlen, hogy a kommu­nista tömbbel felvett mérkőzést csak elveszítheti. Az egyetemes belső — világnézeti, ideológiai, er­kölcsi, szellemi, társadalmi — válság okozta — nyugati politikai impotencia, tehetetlenség, tanács­talanság és bizonytalanság oly méreteket öltött, hogy a nyugati rendszer célszerűségét, korszerű­ségét és jövőjét illetően nekik is növekvő kételyeik támadtak. De ha a liberális és kapitalista demokrácia egyre nyilvánvalóbban nem képes a kommunista rém­mel megbirkózni, korunk égető kérdéseire választ adni és problémáira megoldást találni, akkor — magyar vonatkozásban — a nem-hungaristák szemében is ismét emelkedik a hungarizmus árfo­lyama, amely ideológiájával, politikai és társa­dalmi programjával más utat mutatott a megúj­hodásra vágyódó magyarságnak, s nem a nyugati dekadens recepttel akarta gyógyítani a beteg nem­zet nagy bajait. Az önálló­ koponyáknak már maguktól is kez­denek ilyen “eretnek” gondolataik támadni. Ve­lük párhuzamosan kezd utat törni a magyar kö­­ TÉL III. évfolyam 7-8. szám

Next