Hadak Útján, 1957 (9. évfolyam, 92-103. szám)
1957-04-01 / 96. szám
A rakétes korszak előestéjén A jövő hadviselésére és hadi felkészülésére már hosszú évek óta az atomkorszak szinte apokaliptikus pusztításokkal fenyegető lehetőségei nyomják rá bélyegüket. Ugyanakkor az atomfegyverek terén mindinkább egy új fejlődési folyamat bontakozik ki, ami a haditechnikában, de a nemzetközi politikában is egy újabb korszak kezdetének mondható, — amelyben a vezérszólamot a rakéták fogják megadni. — Nem mintha a korszerű haderőkben már eddig is nem szerepeltek volna rakétafegyverek a legkülönbözőbb célokra, hatással és hatótávolsággal, rendes vagy atom-robbanótöltettel. Amikor azonban rakétakorszakról beszélünk, elsősorban ama legnagyobb hatótávolságú, földrészek közötti, 8 ezer km és ezen felüli távolságok áthidalására képes rakétafegyvereket értjük, amelyek felé a nagyhatalmak hadi és előkészületeinek súlya eltolódni látszik és amelyek az elrettentés eszközei között mind nagyobb szerepet fognak kapni. A közvélemény széles rétegei először az október végi szerencsétlen szuezi akció során döbbentek rá, hogy a rakétafegyverek immár a nemzetközi politika hatalmi eszközei közé léptek. Bulganin Angliának szóló fenyegetése általános meggyőződés szerint a szigetország elleni atomfejes rakéták bevetésére vonatkozott, aminek nem kis szerepe volt az Egyiptom elleni fegyveres vállalkozás beszüntetésében. Ebben a valóban kritikus pillanatban, amikor talán csak egy hajszál választott el a harmadik világháborútól, a fenyegetés ellensúlyozására az USA atombombákkal megrakott hadászati repülőezredei napokig a levegőben voltak, készen a Szovjet elleni visszavágásra. De ebből az is világos lett, hogy míg a Szovjetnek módjában lett volna a Keleti tenger partvidékén, a keletporoszországi és a balti államok területén levő rakétakilövő bázisokról az angol szigeteket rakétafegyverekkel elérni, addig az a körülmény, hogy erre Amerika a légiflotta atombombáinak a kibiztosításával válaszolt, arra mutat, hogy az amerikai kontinensről rakétákkal még nem lehet a Szovjetunió érzékeny pontjait elérni. De a távolságok is lényegesen nagyobbak; az egyik esetben 1200—1400 km-ről, a másikban ennek legalább háromnégyszereséről van szó. Amerika nem hagyott kételyt afelől, hogy el van szánva adott esetben atomfegyverekkel történő visszavágásra. A NATO főparancsnokságtól november végén megvált Gruenther tbk. szavai szerint: „Nem arról van szó, hogy állnak-e rakétafegyverek rendelkezésre, vagy sem. Ha ilyenek alkalmazásra kerülnek, ez nem fogja a NATO-t befolyásolni a megtorlásban. Ez oly biztos, mint hogy a nappalra éjszaka következik.“ Az új főparancsnok, Norstadt bb. is megerősítette ezt, amikor kifejezésre juttatta, hogy a Nyugat nem blöfföl, amikor atomfegyverekkel fenyeget Nyugateurópa megtámadása esetére; a tervek számolnak ezek alkalmazásával egy nagyméretű öszszecsapás esetén. De ő sem beszélt rakétákról, még célzásképpen sem. Ugyanakkor a szokott titoktartás mellőzésével, szinte tüntetésszerűleg, a hadászati légierő két B-52 mintájú lökhajtásos bombázója az Északi sarkon át végzett körrepülést. Az egyik gép 21 óráig volt a levegőben és 21800 km-t, a másik 31 óra alatt 25600 km-t tett meg (mindkettőt repülés közben újratankolták), átlagban 14 km-es magasságban. A sajtó számára sem fukarkodtak a magyarázatokkal: komoly esetben mindkét gép az Északi sarkon át képes lett volna hidrogénbombákkal megtámadni a Szovjetunióban kiszemelt célpontokat és utána egy európai, vagy törökországi támaszponton leszállni. Januárban egy B-52-es raj leszállás nélkül, Kaliforniából startolva körülrepülte a földgömböt és közel 39 ezer km-t tett meg 45 óra és 20 perc alatt. Ez sem kizárólag gyakorlat, hanem a Szovjetnek szóló figyelmeztetés is volt a nemzetközi hidegháborúban. A legnagyobb hatótávolságú, ú. n. interkontinentális rakéta még egyik nagyhatalom fegyvertárában sincs meg. A hangsúlya még szón van. De hogy mindkét oldalon lázasan dolgoznak rajta, afelől sem lehet kétség, sőt az is biztos, hogy többfajta interkontinentális rakéta létezik nemcsak tervrajzok formájában, hanem kísérleti példányokban is. Innen már csak egy lépés választ el a sorozatgyártásra való kiadástól, a haderőknél történő bevezetéstől.—Szovjet részről Kruscsev már egy évvel ezelőtt említette, hogy megvan az interkontinentális rakétájuk (bár aligha valószínű, hogy sorozatgyártásra kiforrott formában), amerikai részről pedig szintén ismételten szó esett több ilyen rakétáról, pl. a légierő által kifejlesztett „Snark“-ról és „Atlas“-ról, a tengerészeinek az előbbieknél is nagyobb hatótávolságú „Titánjáról, valamint a floridai kísérleti állomásról a délatlanti szigetek felé indított kisérleti rakétákról. — Egyelőre azonban az USA a Szovjetunió belsejét rakétafegyverekkel csak hadihajókról (pl. a „Boston“ rakétacirkálóról) tudná elérni, ugyanez áll a Szovjetre is (pl. rakétaindító berendezéssel ellátott tengeralattjáróról). — Viszont ha a 1,3—2,3 ezer km körüli hatótávolságot rakétaviszonylatban „közepesnek“ nevezzük, erre már mindkét oldalon vannak meglehetősen kiforrott típusok: — irányított, részben irányított, részben önirányítású, — vagy részben irányított, a továbbiakban pedig külső ellenőrzés nélküli, ú. n. ballisztikai rakéták formájában. Az interkontinentális rakéták az utóbbi válfajba fognak tartozni. De nem kívánunk itt a szaksajtóban szereplő és sokszor szinte lélegzetelállító részletekbe merülni. A kérdés inkább az, hogy milyen kihatásai bontakoznak mindennek a nagy