Hídfő, 1959 (12. évfolyam, 298-320. szám)

1959-09-25 / 314. szám

4. oldal H­Z­D­F , 1959 szeptember 10. Az igazság utat tör A nemzeti könyvkiadás az ellenfél oldaláról kapja az — elismerést A munka nem volt hiábavaló Szebb elismerést — a Magyar Sajtó Hónapjára — aligha kaphatott volna az a kicsiny, lelkes kiadói, írói és baráti kör, amely a magyar könyv és lapkiadással fáradozik, mint­­ az argentínai Hatikvától. „A magyar ajkú zsidóság lapjában” első oldalon megszólal ugyanis a new yorki leve­lező, aki valószínűleg Major Róbert és hosszú cikket ír az emigrációs könyvkiadásról. Ezt összehasonlítja a zsidóság hasonló tevékenységével, amelyet természetesen elégtételnek talál. A „másik oldal — panaszkodik a Hatikva — áldozatkész tábort szer­vez, egyesületeket, mozgalmakat csi­nál“ — írja rólunk. Bár nem hisszük, hogy a könyvkiadás, egyesület szer­vezés csupán az ő privilégiumuk lenne mégis örömmel nyugtázzuk a túlzott elismerést, mert azt bizonyítja, hogy az a hűvös, dokumentációs alapon nyugvó felvilágosító és a magyarság igazát hirdető munka, amelyet fő­ként a Hídfő kiadványai indítottak meg az emigrációban, hatásos volt és súlyosan érintette azokat, akik a ma­gyarság rágalmazásából, saját sérel­meik tízszeresre és százszorosra tör­tént felnagyításából akartak meg­élni és politikai, gazdasági előnyöket csiholni. A Hatikva legterjedelmesebben sé­relmezi Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos „Vádló bitófák, Málnási Ödön „Magyar mártírok“ kiadását. A „Vi­­lághódítók"-ról már aztán majdnem kiált túlzásokkal ír és szerinte a Vi­lághódítókban az foglaltatik hogy „a zsidók elpusztítására össze kell fog­nia a világnak.“ Holott a Világhódí­tók és The World Conquerors utósza­vában ott áll az írás: „Ne állítsák, hogy a zsidók kipusztítására törek­szünk, mert csak a világhódító ná­cizmust — mint szellemi és politikai irányzatot — akarjuk megsemmisí­teni anélkül, hogy egyetlen ember­életben, vagy akár egyetlen zsidó em­beri méltóságában kárt akarnánk tenni!“ Ezt az álláspontot tökéletesen meg­értette a Nyugatnémet demokratikus ügyészség is, amelynél ugyan, mint a Hatikva írja, „a müncheni kisszá­mú zsidóság erélyesen tiltakozott”, azonban az ügyészség belátta, hogy szellemi és politikai irányzatok ellen mindenkinek joga van tiltakozni és a Világhódítók szerzője ellen így a mai napig semmiféle eljárás nem indult. A Hatikva cikke mindenesetre igen élénken bizonyítja, hogy az út ameny­­nyiben az igazságot szolgálja, tár­gyilagos és nem uszító, az egyetlen helyes és járható út. A magyar könyvkiadás elérte azt az eredményt, amit akart. Elsősorban felvilágosí­totta a magyar emigrációt, pótolta azokat a mulasztásokat, amelyeket ezen a téren politikai csoportok el­követtek és a gyilkosnak beállított magyar nemzeti rendszereket az igaz­ságnak megfelelő beállításba helyez­te. Ezenfelül sikerült a magyar emi­gráció homlokáról is letörölni az 1945- ös bélyeget, amely szerint, — mint Nagy Ferenc mondotta midőn a ma­gyarok kivándorlását meg akarta akadályozni — „ezek valamennyien fasiszta­ gyilkosok.“ Ma a kiadványaink ott vannak va­lamennyi földrészen. Hasznosan se­gítik elő a hungarizmus, a magyar nemzeti és antibolsevista gondolat rehabilitációját. Ezzel egyidejűleg megtisztítják az utat — épp a tria­noni gyászév kezdetén azoktól a rá­galmaktól, amelyekkel pánszláv és pán-zsidó oldalról a magyarságot ál­landóan mocskolják. Jellemző az is a megváltozott hely­zetre, hogy a Hatikva már nemcsak a kifejezetten világnézeti kiadvá­nyoktól reszket, hanem olyan politi­kamentes, de magyarvédő könyveket is felsorol, mint Adonyi Ferenc „A magyar katona a második világhá­borúban”, vagy vitéz kisbarnaki Far­kas Ferenc „A Tatárhágó visszanéz" című hadtörténelmi műveit. Természetes, hogy a cionisták ma­gyar nyelvű lapja, mint ezt annyi­szor megtették odahaza is, a ma­gyar szellemi emberek sikerével kap­csolatban a jól bevált Dob­ utcai ter­rorhoz folyamodik. Kipellengérezi Amerika legnagyobb magyar köny­vesboltját, hogy a nácik könyveit árulja. Nem tudjuk azonban, hogy az erotikus, fajilag üldözött írónő Kenneth Claire, vagy az angol Cro­nin miért „nácik“- Ha ezeket egy magyar könyvesbolt árulhatja, miért ne árulhatná jobboldali írók könyveit is? És egyáltalán milyen címen mer valaki abba beavatkozni, hogy ki mit és milyen irányú könyvet árul. Erre a szemtelenkedésre csak azt lehet fe­lelni, hogy ez nem demokrácia, ha­nem a terror legrosszabb fajtája, amely előtt nem hajoltunk meg ott­hon sem, s mely előtt csak a rosszul tájékozott, vagy hitvány magyarok hajladoznak. A The World Conquerors-t épp oly elismerően méltatták milliós példány­­számú egyiptomi, mint amerikai, skóciai, ausztráliai nemzeti irányú lapok. Igaz, hogy a magyar nyelvű emigrációs sajtó — egy két lap ki­vételével — elhallgatta azokat, még­ha keresztény nemzeti lap volt is. Ez a tény azonban legfeljebb csak az illetők opportunizmusát szánalmas beijedtségét bizonyítja s ezenkívül még valamit. Azt, hogy a magyar közönség reklám nélkül is megértette a kiadók, írók törekvéseit. Meglátta, hogy nem valami „zsidó­ gyilkolás“, hanem egyedül és kizárólag a nem­zet védelme felé tisztogatjuk az utat. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha a gyűlölet ködfelhői között végre tiszta levegőt teremtünk. Ausztráliából írják, hogy egy Mr. Klein-nek, aki valószínűleg 1945 előtt vándorolt ki Ausztráliába, kezébe ke­rült a Vádló bitófák. Elolvasta, aztán elment a könyvben szereplő eskü alatti nyilatkozat szerzőjéhez és azt mondta: „Én csak egy ember vagyok kérem. De én azért jöttem önhöz, hogy az egész népem nevében bocsá­natot kérjek a magyaroktól, köze­lebbről a magyar „antiszemitáktól", akiknek Eppenheimban volt bátorsá­guk megvédeni a zsidókat a német hatalom akkori uraival szemben. És ezek a magyarok életüket és szabad­ságukat kockáztatták értünk, míg ma azok, akik gyáván és ellenállás nélkül, birka módra várták saját vég­zetüket, ma a magyarságot gyaláz­­zák!“ Ugyancsak Ausztráliában él egy magyar, aki Horthy Miklós kabinet­­irodájában elég magas rangban mű­ködött. Mikor elérte az ausztráliai biztonságot, ő is csatlakozott a „ki­ábrándult magyarok“ szomorú cso­portjához. Elzárta magát minden ma­gyar megmozdulástól. Elvégre — mondotta kezdetben — ő „ellenálló volt", gyűlölte a nyilasokat, ő becsü­letesen és szentül meg volt győződve arról, hogy az igazság a másik ol­dalon van. És aztán ő is elolvasta a Vádló bitófákat és ő is meghajolt egy tárgyilagos dokumentáció előtt. Azóta előfizetője a nemzeti irányú magyar lapoknak. Megveszi, sőt is­merőseinek ajándékba küldi a Hídfő kiadványait. Nem sokkal hivalkodhatunk. De Sodom­ának is megbocsátott volna az úr, ha egy igazat talál. S ha mine­künk — annyi sok-sok mások mellett — csak a Mr. Kleint és csak ezt a tévedező magyar urat sikerült jó út­ra, az igazság útjára térítenünk, ak­kor elmondhatjuk, hogy nem dolgoz­tunk hiába. EGY CSÓNAKBAN Gyilkosok járnak közöttünk cím alatt figyelemre méltó cikket írt a „Hatikva". A szerző szemmel látha­tólag egy olyan magyarországi cio­nista, aki végig élte az 1956-os forra­dalmat. „Ú­gy láttam — írja — hogy ezek a géppisztolyos, golyófüzéres, kézigránátos, tréning ruhás patká­nyok . .. stb." Tehát a szabadsághar­cos már patkányként jelenik meg, mert a pártház kiostromlásánál fel­akasztott és agyonlőtt négy ÁVH-s hóhér ezredes természetesen a fajilag üldözöttek közé tartozott. Nem azért akasztottá­ fel ugyan őket, hanem azért, mert kommunisták és gyilko­sok voltak. A Hatikiva „szabadságharcosa“ azonban folytatja: „Határozott meg­győződésem, hogy amennyiben 1956 november 4-én a szovjet­ csapatok nem lépnek közbe, 48 órán belül olyan pogrom lett volna, mely túl­szárnyalta volna az eddigieket." Nagyon kíváncsiak vagyunk rá, mit szól ehez például a szabadság­­harcos opportunisták lapja? Íme ők is „tréningruhás patkányokká" vál­tak, mint a régi hungaristák. Ejnye! Ejnye! Tollas Tibor? Érdemes volt ezért elzárkózni a magyar nemzeti emigrációtól? Mert — íme — azok megítélése szerint, akiknek némelyek pénzét és kegyét keresik, egyformán „patkányok“ vagyunk.

Next