Hídfő, 1970 (23. évfolyam, 560-583. szám)

1970-11-25 / 581. szám

Gyilkosok támogatása Több dolgok vannak égen és föl­dön, Horáció, mintsem bölcselmünk azt álmodni képes —- mondjuk mi is Shakespearerel egyetemben bizo­nyos dolgok hallatán. Bár már sok mindent, sőt mindennek az ellenke­zőjét is megszoktuk, de azért néha józan emberi jogunk, hogy csodál­kozzunk és megkérdezzük: mi ez, ha nem a nyugati kultúra és civili­záció öngyilkossági szimptómája, ahogyan azt Oswald Spengler meg­írta híres művében. Annak idején egy ideig az egész világsajtót be­járta a hír, hogy egy bizonyos Holden Robertos nevű néger félvér vezetésével portugál Északangolá­­ban megalakult az TJPA nevű ter­rorszervezet. Az afrikai nép aljá­ból toborzott banda betört Angolá­ba és egész falvakat mészárolt le a legállatibb kegyetlenséggel. Ezen a vidéken a főleg angol és portu­gál fehérek együtt élnek a feketék­kel s így nemcsak fehérek, de a fehérekkel együtt dolgozó néger asszonyok, férfiak, gyermekek egy­aránt áldozatul estek a Robertos­banda tagjai gyilkának. A portugál kormány Fehér könyv­ben számolt be a véghezvitt ször­nyűségekről, amelynek azonban ke­vés visszhangja volt, mert Robertos gyilkos négereit nem a Moszkvában kiképzett főnök, hanem bizonyos USA-beli baloldali körök pénzelték és küldöttek fegyvert számukra. Hasonló guerilla csoportok ala­kultak Szambiában és Szudánban is. A leggyalázatosabb dolgok Szu­dánban történtek, ahol a kommu­nista arab guerillák több tízezer ke­resztény négert mészároltak le Szu­dán déli tartományaiban. Akármilyen szomorúak és tragi­kusak ezek a dolgok, azt mondhat­juk, hogy ez az ott élő négerek belügye. Szabadságot kaptak, és ha ők így élnek a szabadsággal és ez nekik jó, ez ellen a nyugati keresz­tény civilizáció nem tehet semmit. Hogyan is tehetne valamit Afriká­ban, amikor Európában sem tett semmit, amikor először 1956-ban, majd 12 évvel később Csehszlová­kiában tiporták el a véres őszt, il­letve a prágai tavaszt Moszkva tankjai. Szóval ennél még nem áll égnek erkölcsi érzékünk haja. De megáll kezünkben a toll, amikor azt olvassuk, hogy a Hessen-Nassau-i evangélikus keresztény egyház íra és mondd: kerek százezer dollárral támogatta Robertos asszonyokat és gyermekeket legyilkoló bandáit. De ez még nem minden. Indiszkréció révén kiderült, hogy a semleges és békeszerető Genfben székelő evangélikus Weltkirchenrat kétszázezer dollárt szavazott meg a guerillák támogatására. Ez a száz-, illetve kétszázezer dollár még a világsajtó (egyik elenyésző ré­szének) is sok volt és az ügy nyil­vánosságra került, minek következ­tében a genfi ökumenikus tanács Itt állok - nem tehetek másként Emlékezés gróf Serényi Miklósra (F. F.) Amerikából — Bostonból — jött a hír, hogy gróf Serényi Miklós — már régen nem használta a grófi címet — meghalt. Haláláról nem írtak a lapok — még emigráns újságok sem igen , mert Serényi Miklós nyilas volt és annak idején Szálas­ Ferenc szűkebb környezetéhez tartozott. Az egyszerű halálhírnél nekünk kell többet írnunk az egykori politikusról, hogy maradjon írás és betű egy későbbi kutatónak, aki nem­csak a történelmi eseményeket, de az azokban szereplők működését is kutatja, kihámozva a sok hazugság közül az igazságot, amit korunk soha nem látott buzgalommal iparkodik véka alá rejteni. Mert ma még mindig ott tartunk, hogy aki nyilas, horthysta, vagy imrédista volt — az mind gazember, hazaáruló, s megérdemelten küldték százával őket Markó utcai bitófák alá a Rákosi—Tildy—Nagy Ferenc triumvirátus szovjettel ölelkező tagjai. Ma még mindig ott tartunk, hogy mindenki hitvány gazember volt, aki 1945 véres tavaszán nem borult a vörös gárdisták nyakába és nem üdvözölte őket, mint felszabadítókat. Ma még mindig ott tartunk, hogy az otthon és idegenben megjelenő könyvek százai és ezrei ontják a moslékot mindazokra, akik 1945 előtt szerepeltek és cassandraként kon­gatták a harangot, a szláv­ kommunista veszély ellen. Ilyen cassandrája volt a magyar politikai életnek Serényi Miklós, a vácdukai gróf, akinek népbírósági tárgyalásán az egész falu megjelent és az ottani nép nevében kérte és követelte Serényi szabadlábra helye­zését. Az akkori népbíróság nem a magyar népet, de azt a másik népet képviselte, amely Kiár Zoltán vezetésével azonnali kötélért ordítozott az arcpirító tárgyalásokon. A vácdukai parasztokat micisapkás ifjú vörös­gárdisták nyomták ki a teremből és Serényi Miklóst kötél általi halálra ítélték. Úgy az első, mint a második fokon. Az ítélet indokolása a szok­ványos népellenes és háborús Riesz István féle paragrafusokra támasz­kodott. De az igazi főtámasz az egész akkori Magyarországra ráboruló szovjet hatalom volt, amely viszont — a kölcsönösség alapján Rákosi Mátyás felszabadult csőcselékére támaszkodott. 1945—46 félelmetes pisz­kában ott állott a Népbíróságnak nevezett banda előtt az a másik, az a jobbik Magyarország, amely csatát vesztett és feje felett összecsapott a csatornákból felbugyborékoló piszkos áradat. A nagy vadak közül első­nek ment a kivégző oszlop felé Bárdossy László, a finomfejű, becsületes diplomata, Magyarország egykori miniszterelnöke. Utána jöttek a többiek. Imrédy, Szálasi, Sztójay és mindazok, akik hordozói voltak a magyar sorsnak, mint valamikor a görög sorstragédiák hősei, akiknek el kellett bukniok, mert a gazság és aljasság hallgatásra ítélte az igazi isteneket. Az utolsó nagy vadak egyike volt Serényi Miklós gróf, aki éveken át követelte a földreformot és vácdukai birtokán nem volt különbség „birtokos gróf úr“ és utolsó zsellér között. A bűne az volt, hogy a nagy­birtokok feloszlatása mellett a zsidó kézben levő magyarországi monopol nagytőke megrendszabályozását is követelte. Pedig nem az ő bűne volt, hogy ennek a mohó és kíméletlen nagykapitalizmusnak Magyarországon a Chorinok, Weiss Fülöpök, báró Herczogok, meg a többiek voltak az urai. Í­gy állott a bíráknak előlépett csaposlegények és körúti mulatók éjszakai pincéreiből verbuválódott bírák előtt, mint ahogyan a bilincsbe vert Tisztaság állhat a hatalommá előlépett Szenny és piszok előtt. A tár­gyalás utolsó napján a Parasztpárt bírája megkérdezte Serényitől: „ugye, ha ma kezdené politikai pályáját, másképpen csinálná?“ Serényi nagy fekete szemével ránézett a kérdezőre és csak ennyit mondott: „Mindig HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP XXIII. ÉVFOLYAM LONDON, 1970 NOVEMBER 25.

Next