Hídfő, 1970 (23. évfolyam, 560-583. szám)
1970-11-25 / 581. szám
Gyilkosok támogatása Több dolgok vannak égen és földön, Horáció, mintsem bölcselmünk azt álmodni képes —- mondjuk mi is Shakespearerel egyetemben bizonyos dolgok hallatán. Bár már sok mindent, sőt mindennek az ellenkezőjét is megszoktuk, de azért néha józan emberi jogunk, hogy csodálkozzunk és megkérdezzük: mi ez, ha nem a nyugati kultúra és civilizáció öngyilkossági szimptómája, ahogyan azt Oswald Spengler megírta híres művében. Annak idején egy ideig az egész világsajtót bejárta a hír, hogy egy bizonyos Holden Robertos nevű néger félvér vezetésével portugál Északangolában megalakult az TJPA nevű terrorszervezet. Az afrikai nép aljából toborzott banda betört Angolába és egész falvakat mészárolt le a legállatibb kegyetlenséggel. Ezen a vidéken a főleg angol és portugál fehérek együtt élnek a feketékkel s így nemcsak fehérek, de a fehérekkel együtt dolgozó néger asszonyok, férfiak, gyermekek egyaránt áldozatul estek a Robertosbanda tagjai gyilkának. A portugál kormány Fehér könyvben számolt be a véghezvitt szörnyűségekről, amelynek azonban kevés visszhangja volt, mert Robertos gyilkos négereit nem a Moszkvában kiképzett főnök, hanem bizonyos USA-beli baloldali körök pénzelték és küldöttek fegyvert számukra. Hasonló guerilla csoportok alakultak Szambiában és Szudánban is. A leggyalázatosabb dolgok Szudánban történtek, ahol a kommunista arab guerillák több tízezer keresztény négert mészároltak le Szudán déli tartományaiban. Akármilyen szomorúak és tragikusak ezek a dolgok, azt mondhatjuk, hogy ez az ott élő négerek belügye. Szabadságot kaptak, és ha ők így élnek a szabadsággal és ez nekik jó, ez ellen a nyugati keresztény civilizáció nem tehet semmit. Hogyan is tehetne valamit Afrikában, amikor Európában sem tett semmit, amikor először 1956-ban, majd 12 évvel később Csehszlovákiában tiporták el a véres őszt, illetve a prágai tavaszt Moszkva tankjai. Szóval ennél még nem áll égnek erkölcsi érzékünk haja. De megáll kezünkben a toll, amikor azt olvassuk, hogy a Hessen-Nassau-i evangélikus keresztény egyház íra és mondd: kerek százezer dollárral támogatta Robertos asszonyokat és gyermekeket legyilkoló bandáit. De ez még nem minden. Indiszkréció révén kiderült, hogy a semleges és békeszerető Genfben székelő evangélikus Weltkirchenrat kétszázezer dollárt szavazott meg a guerillák támogatására. Ez a száz-, illetve kétszázezer dollár még a világsajtó (egyik elenyésző részének) is sok volt és az ügy nyilvánosságra került, minek következtében a genfi ökumenikus tanács Itt állok - nem tehetek másként Emlékezés gróf Serényi Miklósra (F. F.) Amerikából — Bostonból — jött a hír, hogy gróf Serényi Miklós — már régen nem használta a grófi címet — meghalt. Haláláról nem írtak a lapok — még emigráns újságok sem igen , mert Serényi Miklós nyilas volt és annak idején Szálas Ferenc szűkebb környezetéhez tartozott. Az egyszerű halálhírnél nekünk kell többet írnunk az egykori politikusról, hogy maradjon írás és betű egy későbbi kutatónak, aki nemcsak a történelmi eseményeket, de az azokban szereplők működését is kutatja, kihámozva a sok hazugság közül az igazságot, amit korunk soha nem látott buzgalommal iparkodik véka alá rejteni. Mert ma még mindig ott tartunk, hogy aki nyilas, horthysta, vagy imrédista volt — az mind gazember, hazaáruló, s megérdemelten küldték százával őket Markó utcai bitófák alá a Rákosi—Tildy—Nagy Ferenc triumvirátus szovjettel ölelkező tagjai. Ma még mindig ott tartunk, hogy mindenki hitvány gazember volt, aki 1945 véres tavaszán nem borult a vörös gárdisták nyakába és nem üdvözölte őket, mint felszabadítókat. Ma még mindig ott tartunk, hogy az otthon és idegenben megjelenő könyvek százai és ezrei ontják a moslékot mindazokra, akik 1945 előtt szerepeltek és cassandraként kongatták a harangot, a szláv kommunista veszély ellen. Ilyen cassandrája volt a magyar politikai életnek Serényi Miklós, a vácdukai gróf, akinek népbírósági tárgyalásán az egész falu megjelent és az ottani nép nevében kérte és követelte Serényi szabadlábra helyezését. Az akkori népbíróság nem a magyar népet, de azt a másik népet képviselte, amely Kiár Zoltán vezetésével azonnali kötélért ordítozott az arcpirító tárgyalásokon. A vácdukai parasztokat micisapkás ifjú vörösgárdisták nyomták ki a teremből és Serényi Miklóst kötél általi halálra ítélték. Úgy az első, mint a második fokon. Az ítélet indokolása a szokványos népellenes és háborús Riesz István féle paragrafusokra támaszkodott. De az igazi főtámasz az egész akkori Magyarországra ráboruló szovjet hatalom volt, amely viszont — a kölcsönösség alapján Rákosi Mátyás felszabadult csőcselékére támaszkodott. 1945—46 félelmetes piszkában ott állott a Népbíróságnak nevezett banda előtt az a másik, az a jobbik Magyarország, amely csatát vesztett és feje felett összecsapott a csatornákból felbugyborékoló piszkos áradat. A nagy vadak közül elsőnek ment a kivégző oszlop felé Bárdossy László, a finomfejű, becsületes diplomata, Magyarország egykori miniszterelnöke. Utána jöttek a többiek. Imrédy, Szálasi, Sztójay és mindazok, akik hordozói voltak a magyar sorsnak, mint valamikor a görög sorstragédiák hősei, akiknek el kellett bukniok, mert a gazság és aljasság hallgatásra ítélte az igazi isteneket. Az utolsó nagy vadak egyike volt Serényi Miklós gróf, aki éveken át követelte a földreformot és vácdukai birtokán nem volt különbség „birtokos gróf úr“ és utolsó zsellér között. A bűne az volt, hogy a nagybirtokok feloszlatása mellett a zsidó kézben levő magyarországi monopol nagytőke megrendszabályozását is követelte. Pedig nem az ő bűne volt, hogy ennek a mohó és kíméletlen nagykapitalizmusnak Magyarországon a Chorinok, Weiss Fülöpök, báró Herczogok, meg a többiek voltak az urai. Így állott a bíráknak előlépett csaposlegények és körúti mulatók éjszakai pincéreiből verbuválódott bírák előtt, mint ahogyan a bilincsbe vert Tisztaság állhat a hatalommá előlépett Szenny és piszok előtt. A tárgyalás utolsó napján a Parasztpárt bírája megkérdezte Serényitől: „ugye, ha ma kezdené politikai pályáját, másképpen csinálná?“ Serényi nagy fekete szemével ránézett a kérdezőre és csak ennyit mondott: „Mindig HUNGARIAN WEEK A NEMZET, AZ OTTHON ÉS A JÖVŐ SZOLGÁLATÁBAN ÁLLÓ EMIGRÁCIÓS POLITIKAI HETILAP XXIII. ÉVFOLYAM LONDON, 1970 NOVEMBER 25.