Új hídfő, 1987 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1987-03-01 / 3. szám
1987. március véges, szimpatikus embereket, a mieinket és a külföldieket egyaránt, ha megtudtam, hogy szükséget szenvednek... a cél érdekében mindent megtettünk. ” Miért ne tudnánk mi ugyanezt megtenni sikerrel a magyarság érdekében? Ráadásul nekünk még hazudnunk sem kell, mert mi a színigazságot hirdetjük! Világgá kell kürtölnünk a trianoni békeparancs igazságtalanságai miatt a határainkon túl élő öt és fél milliónyi magyarságnak immár 66 éve tartó haláltusáját és akkor a világ közvéleménye majd kieszközli a szükséges segítséget... De ehhez az kellene, hogy a tevékenységben minden magyar kivétel nélkül, egységesen vegye ki a részét! Fórum is van, alapítvány is van, s az igazi megoldás nem egy ellenfórum megalapításában rejlik — ahol közreműködik a hazai rezsim — hanem abban, hogy sorakozzunk fel a már sikeresen működő fórumok mögé! Az Egyesült Államokban önzetlen magyarok százai működnek évek óta, egyre növekvő sikerrel az Erdélyi Világszövetség keretein belül, amelynek az 1985-ös angol nyelven kiadott Genocide in Transylvania: nation on the death row c. dokumentációs könyve a legjobb bizonyíték arra, hogy már van működő fórum, amelyet mindannyiunknak kivétel nélkül támogatnunk kell! Vagy ott a másik alapítvány, a clevelandi Erdélyi Bizottság, amely 1956 óta egyetemek, politikusok, kormányok köreiben terjeszti az igazságot Erdélyről. Nem utolsó sorban az American Hungarian Literary Guild, aminek alapítója Wass Albert immár 40 éve küzd fáradhatatlanul Erdélyért! Kérdezzük: hány montreáli magyar veszi azt a fáradságot, hogy a fent említett, sikeresen működő alapítványt legalább annyiban támogassa, hogy kiadványait megrendelje? Mi mást tehetünk még? Igenis építsük ki a személyes kapcsolatokat (de nem a magyar kormánnyal!) úgy Magyarországon, mint az elszakított területeken, egyrészt, hogy az ott élők tudják, hogy nincsenek egyedül, másrészt, hogy tájékozódjunk az ott uralkodó állapotokról. Ajánlatos lenne felvenni a kapcsolatot a többi vasfüggöny mögötti népek emigrációban élő csoportjaival, a litvánokkal és velük együtt dolgozni az összes szovjet elnyomás alatt sínylődő nép felszabadítása érdekében. Figyelemmel kísérni és aktívan résztvenni az évente kétszer megtartott „Gyászszalagos tüntetéseken”... amelyből remélhetőleg legközelebb Canadian—Hungarian Human Rights avagy Kanadai—Magyar Emberi Jogok alapítványának montreáli csoportja is kiveszi a részét!!! Tóth Judith, műsorvezető ÚJHÍDfO 9. oldal A Független Magyar Hírszolgálat híres „Európai olvasó” kérdi: láttuk-e a Nemzetőr legutolsó számában a Ferenczy József nevű németországi üzletember magyarországi szerepléséről szóló elismerő hangú riportot? Igen, olvastuk, és értetlenül állunk a dologgal szemben! (Prof. (?) Ferenczy József már több hazai kitüntetés büszke birtokosa, s most legutóbb is nagyvonalú gesztust tett a budapesti rendszer felé. Erről szól a cikk. Meg még arról is, hogy Puja Frigyes és Köpeczi Béla konstruktív emberek. Ferenczy úr állítólag igen gazdag, de arról nem tudunk, hogy a magyar emigráció céljaira valaha fölajánlott volna egyetlen márkát is. Hazafelé annál bőkezűbb... — Ha érdekli a véleményem, biztos vagyok abban, hogy ennek a cikknek a megjelenéséről Tollas Tibor előre nem tudott. Ő épp úgy utólag látta, mint ön vagy én. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy hozzájárult volna ilyen írás közléséhez a Nemzetőrben. Dehát ő is csak egy ember, aki egyszerre nem lehet mindenütt. * A Hazafias Népfront Pedagógiai Bizottsága legutóbb jelentést adott ki az általános iskolások tanulmányi eredményeiről. A jelentés megállapítja, hogy a tankötelezettségi törvény végrehajtásában nem sikerült haladást elérni, sőt néhol visszaesés tapasztalható. Egy-egy korosztály 15—20 százaléka nem végzi el időben az általános iskolát, évfolyamonként pedig 25—30 százalékra tehető azoknak a száma, akik elfogadhatatlanul alacsony szinten jutnak túl alapfokú tanulmányaikon. Nehezükre esik az írás, az olvasás, a számolás. (A jelentés — tapintatosan — hallgat arról, hogy az általános iskolát ismétlésekkel vagy épp soha be nem fejező fiatalok nagy százaléka a cigány lakosság gyerekeiből kerül ki. A cigányok — számszerűen legalábbis — ,,nemzetfenntartó" erővé léptek elő, mert ha a cigány családokban nem születnék 8—10 gyerek, Magyarország születési statisztikája még siralmasabban festene. De a mennyiség nem minden: a minőség is számít. És a kötelező osztályokat csak tessék-lássék elvégzett cigánygyerekek aligha javítják hoszszú távon az általános műveltség színvonalát. Olvasói levél a Magyarország c. hetilapból: Egy magyartanár kesereg a magyarországi „funkcionális analfabétizmus” terjedésén. „A magam tapasztalataiból és sokfelé élő kollégáim egybehangzó véleményéből tudom — írja — hogy ma Magyarországon minden negyedik ember funkcionális analfabéta. Azaz: nem tudja elolvasni és megérteni a napilapok híreit, nem tud kitölteni egy kérdőívet, megírni egy önéletrajzot. Arról sem tud, hogy kik voltak nemzetünk nagyjai, hogyan őrizze egészségét, felnőttként hogyan nevelje és gondozza gyermekeit, stb. És a nagy többség nem azért nem tudja, mert buta, hanem mert a magyar iskola évtizedek óta nem képes betölteni a hivatását. A túlterhelt pedagógus általában akkor kap elmarasztalást, ha buktatni mer. De ha megadja a „proletárötöst’, mindenki elégedett, főképpen a hivatal. A gyerek pedig kevéske tudással lépked egyre előbbre az osztályokban s végül már írni-olvasni is elfelejt. Funkcionális analfabéta lesz belőle.” — Hosszú és reménytelen tanulmányt lehetne írni erről. A kommunista közoktatás csődje a legkevésbé sem lep meg, de ha az ember elgondolkozik a perspektívákon, bizony sírásra fordul a kedve. Mert ez a helyzet egyre rosszabbodni fog: milyen gyerekek kerülhetnek majd ki egy olyan családból, ahol esetleg mindkét szülő analfabéta, és milyen nevelést, milyen útravalót adhatnak az ilyen szülők leányaiknak, fiaiknak? Hogyan lehet ezt majd helyrehozni?... A Szovjet Baráti Társaságok Szövetsége, valamint a budapesti Szovjet Kultúra és Tudomány Háza a szovjet—magyar barátság fejlesztéséért, a Szovjtunió eredményeinek népszerűsítésében kifejtett kiemelkedő tevékenységük elismeréseként a Magyar Sajtó Napja alkalmából magyar újságírónak kitüntető oklevelet adományozott. Az okleveleket Nyikolaj Kosztyucsenko, a Szovjet Kultúra Háza igazgatója adta át a Semmelweis utcai kulturális intézményben. Eddig a Magyar Távirati Iroda közleménye, s az ember szinte fizikai undort érez a hír olvastán. Az a 21 újságíró vajon magyarnak tartja magát, amikor arra adta a fejét, hogy a szovjet propaganda szolgálatában ügyködjék? 1981. december 13-án, öt évvel ezelőtt vezették be Lengyelországban a szükségállapotot és helyezték törvényen kívül a Szolidaritást. Ebből az alkalomból nyilatkozott a varsói televízióban Miczyslaw Rakowski, a parlament alelnöke és hangsúlyozta: az elmúlt öt év alatt jelentős eredményeket sikerült elérni és sikerült továbbfejleszteni a szocialista demokráciát. Ha a szocialista demokrácia ismérve, hogy rendőrosztagokkal törnek le minden ellenzéki megmozdulást, tüntetést, és sztrájkot, a feloszlatott Szolidaritás vezetőit pedig börtönbe csukják, akkor nem kérünk az ilyesmiből. De ha Rakowski nevén nevezné a mostani állapotokat, és bejelentené: az öt év alatt a diktatúra vaskézzel „teremtett rendet” az országban, legalább az őszinteségéért becsülhetnénk. De így?... * Olvasói levél az egyik pesti egyetem előadójától: Trabantjával megállt az egyetem parkolóhelyén, utolsónak a sorban, ahol már a szemeteskocsi rakodóterülete kezdődik, és tilos a parkolás. Rövid időre bement az épületbe, aztán sietett vissza, hogy ismét kocsijába üljön és tovább hajtson. Amikor a Trabanthoz ért, a kocsi szélvédőjén papírt talált s rajta a következő szöveget: ,,Te tetves állat, szétverem a pofád, ha még egyszer ideállsz! " Ráadásul a szélvédőt bekenték sárral, amit alig lehetett letisztítani, hogy átláthasson rajta. — Életkép 1987- ből Budapestről, egyik egyetem parkolóhelyén... Amerikában gyakran hallani, hogy nem elég udvariasak az emberek. De azért ilyesmi még egy amerikai nagyváros legsötétebb négernegyedében sem történhet meg egy autóssal . Megjelent a TELE-KÖNYV! Orbán Ferenc szerkesztésében, a Los Angeles-i Kurír Pado-