Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1976-10-01 / 10. szám
László Gyula: Az őstörténész és közönsége Történészeink általában a közönség közömbössége és gyanakvása miatt panaszkodnak, erre a magyar őstörténész azt jegyezheti meg, hogy nincsen írásaiban egyetlen árnyalat sem, ami ne keltene visszhangot a művelődni vágyók, jószándékú rajongók, vagy az ellentmondást nem tűrő megszállottak körében. Ehhez tudnunk kell, hogy akár elismerjük, akár nem, két magyar őstörténet van: az, amit az elődökre építő, körültekintő módszerességgel dolgozó, képzett kutatók képviselnek, elsősorban is a hazai nyelvészek, régészek, embertankutatók, néprajzkutatók s mások sorolhatók ide, másrészt van egy, ellentétes utakon járó, sok jószándékkal, rajongással de néha gyatra felkészültséggel dolgozó gárda s ez főként az emigráció tagjaiból kerül ki. Az emigráció által kiadott terjedelmes, szép kiállítású őstörténeti könyvek, folyóiratok száma sokszorosa az itthon csak szórványosan, szerény köntösben megjelenő s általában csak szakembereknek szóló munkáknak. A kinti kiadványok széles körben terjednek idehaza is. Ezek más tájakon, más népek közt keresik őseinket s ezáltal feszültség keletkezik a kinti és itthoni magatartás között. Ez pedig érdeklődést kelt nagyközönségünkben, őstörténetünk kérdései valósággal „közüggyé" váltak. Számolhatatlan levelet kapok állatorvosoktól, tisztviselőktől, nyugdíjasoktól, mérnököktől, munkásoktól itthonról és külföldről, amelyek mind türelmetlenül kérik számon tőlem s tőlünk, hogy miért nem követjük az emigrációban felfedezett „szenzációkat”, miért nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy a magyar nép volt a világ műveltségének megteremtője, hogy Egyiptomtól, vagy a sumiroktól kezdve minden nagy dolgot őseink alkottak. Egy műkedvelő idős állatorvos — mármint őstörténésznek műkedvelő! — ilyen mondatokkal kérte például számon tőlem „tudatlanságomat”: „egyetemi tanár úr, ön még azt sem tudja, hogy...” ez ismétlődött két oldalon keresztül. Az itthoniak és kintiek közt nem egyszerűen ellentétekről van szó, hanem minket tudatos elhallgatással vádolnak és azzal, hogy meghamisítjuk történelmünket, mert mi nem a sok nép egyike vagyunk, hanem mi voltunk a világ első művelt nemzete. A hozzám érkező leveleket ugyan egy-egy személy írta, de közvéleményt fejeznek ki. Egyikükkel éppen a minapjában beszélgettem. Elolvasta az „Ősi gyökér”-től kezdve a „Magyar Történeti Szemléig" a folyóiratokat, ismerte Rudnay Egyed, Padányi Viktor, Bobula Ida, Fehér Mátyás, Nagy Sándor, Badinyi Jós, Endrey Antal és mások könyveit, de amikor megkérdeztem, mondaná meg őszintén, hogy a hazai magyar kutatást ismeri-e, nagy nehezen csak annyit válaszolt: az én könyvemet olvasta, a többit nem, mert nem érdemesek arra, hogy magyar ember kézbevegye! íme: nem pusztán érdeklődésről van szó, hanem szenvedélyről. Vagy, egy másik megtörtént eset, ami új oldalról világít rá a dolgokra. Úgy volt, hogy az egyik amerikai magyar kiadó kiadná régebbi dolgozataimat. El is indult a tárgyalás a Szerzői Jogvédő Irodán keresztül, ki is válogattuk a dolgozatokat s akkor váratlanul azzal a kéréssel fordult hozzám a kiadó, hogy írnék a végére „valami sumir”-t, mert másként nem vennék a könyvet, így azután a kiadás elmaradt. Anélkül, hogy az emigrációban élők többségének jószándékát kétségbevonnám, ez utóbbi példa „másként nem vennék”-je új mozzanatot hoz a kérdésbe: üzlet szempontját. Ez pedig könyörtelen, ami szemben áll a maga árujával, azt letiporja. Gondolom, hogy ez is olyan valami, ami „történészeink és a közönség” vitájában máshol fel sem merülhet. Nagyszentmiklósi kincs, 8. sz. „gyümölcsös tálka” 28 KRÓNIKA