Krónika, 1976 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

Tollas Tibor Irodalmi Est November 30-án, a zsúfolt Petőfi teremben Fáy Ferenc mutatta be Tollas Tibort: Soha nem láttam ilyen szomorúnak, ilyen fáradtnak, mint csütörtök este, mikor a lakásomon felkeresett. Percekkel előbb érkezett Montreálból. Bőröndöket cipelt. A bőröndökben útravalóját, könyvek tömegét, melyekkel elindult Európából, hogy azokat megossza velünk. Fáradt volt, és szomorú. Én lát­tam ezt az embert 33 évvel ezelőtt, a Ludovika Akadémia falai között; láttam csillogó, fényes hadnagyi egyenruhájában, az elkiáltott „Mindhalálig" fogadalom lázas örömében, s láttam 1956. októberének csodálatos napjai után, mint az öröm, a hit, a bizakodás világjáró követét. Ez lenne az az ember? És amikor felállt, hogy tovább induljon valami megbeszélésre, ahogy utána néztem, már tudtam, hogy egy és ugyanaz, csak az évek s a fájdalom évgyűrűi nőttek köré, hogy eltakarják még önmaga elől is. Tollas Tibor уЫ1, az önmagát szétosztó, önmagát értünk elégető szomorú kengyelfutója a Hírnek, melyet rábízott egy ország, harmincötezer névtelen, legyőzötten is győztes halott, hogy azt a hírt az összerogyásig hirdesse az emberek között. Tollas Tibor megcsendesedett, úgy ahogy megcsendesed­tek körülöttünk az éjszakák, megcsendesedett az emlékezés, mely felett csak a gyűlölet, a közöny, az egymás­ marása világít, hogy mindenki tudja: mi magyarok vagyunk. A megcsendesedett, bölccsé vált ember, barátaim, buktató árnyakba ütközik. Emlékek sövényén bukik keresztül, halottak árkába zuhan, hazai ízek buckáin horzsolja véresre a térdét és lassan egyedül marad. Elfordulnak tőle a barátai, követői, csupán a rágalom csatakos, gubancos kutyái csaholják meg magányos lépteit, a mindennapok udvarának biztos rácsai mögül. Emberek, akik akkora Szabadságharcos jelvényekkel masíroznak a halhatatlanság felé, hogy belegörnyednek a viselésükbe, s akkora Szabadságharcos gyűrűkkel az ujjukon, hogy az arany lehúzó súlyától nem tudják megvakarni a hasuk alját, nem rohantak már, mint évekkel ezelőtt, ennek az irodalmi délutánnak a megrendezésére. Tízfelé szakadva, húsz féle frakció, negyven elnökkel és főtitkárral játsza 56 ügye ellen a maga kis ócska, partizán harcát. A lelkek pripeti-mocsarában, a napok brjanszki­ erdejében fák tetejéről, mocsarak zsombékjai mögül, nádasok zugaiból lövik halálba az igazakat. Segítség kellene. De újra egyedül maradtam. Felhívom a gazdag kertészt és szavam fennakad az „answering-service" pókhálóján. Október közepe óta elfelejtett visszahívni. Kövérebb és húsosabb legyekre vadászik. Fáy Ferenc muslica­élete sovány falat az ő asztalán. Felhívom kulturális egyesületeinket: nem érnek rá. Más programok vannak beütemezve bölcsességük listáján. Felhívok hívőket és hitetleneket: „Jaj, öregem, a kislányunk eljegyzésére készülünk." „Ferim, segítenénk, de már hetek óta szaladgálunk az új kocsink ügyében. Képzeld, nem tudják megszerezni azt az antik-arany színt, amit szeretnénk.” Felhívok gazdagot és szegényt: „Jaj, öregem, mi nem tesszük be a lábunk a Magyar Házba.” „Hát, akkor rendezzük meg máshol. Béreljetek ki egy termet, nektek pénzetek van". . . És jön a sírás, a mortgage- és a cottage-részlet. Végre ez a sokat szidott Kultúrközpont nyitotta meg ismét a szívét. És megnyitotta a hűséges iskolatárs és Török László. S én látom az andaui hidat, a Fertő mocsarait, az őrtor­nyok reflektorfényét, hallom a lövéseket, aknák robbanását. És hallom az ígéreteket! ígéreteket??? A hazafias hazudozást a dollárt ígérő Nyugat kapujában! Három bőrönd van nála. Meggörnyed a súlyuk alatt. Fáradt és szomorú. Viszi a rábízottakat, a talentumot és ret­tegve nézem, hogy mikor roskad össze. Ez az én Tollas Tiborom, barátaim! Ez a Tollas Tibor már nem tűzhető hazafias lobogástól duzzadt női keblekre, mint valami nemzetiszínű pántlika. Nem tűzhető még­ hazafiasabb kanászkalapok díszéül sem, mint valami „Nem-nem-sohás" disznósörte, vagy rozmaringvirág. Mert ezt a Tollas Tibort nem lehet már kongó hordók tetejéről elordítani. Ezt a Tollas Tibort csak suttogni lehet, mint éjszakánként Édesanyánk nevét. Ez a Tollas Tibor már nem kell a gyanúsan­ hangosaknak, a mellverőknek, az addigi magyaroknak, míg rekedt ordítozásukra felfigyel a világ. Azoknak, akik soha nem Tollast, hanem a tollasi fényben csupán önmagukat szerették, akik az 1956-os öröm virágvasárnapján ruháikat és pálmaágaikat terítették eléje és ma Barabbáshoz járnak egy pofa italra, kölcsönvett Mercedesen. KRÓNIKA 5

Next