Krónika, 1978 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
vezérkari százados, Hadtörténelem tanárom arról beszél, hogy Nagy Károly uralkodás alatt (742-814), milyen megkülönböztetett intézkedések védték a hadiözvegyeket, míg ebben a korban, a hősi halott magyar katona özvegye legfeljebb föld alá dugott illemhelyek klozetos nénije lehet. A Kúria már kihirdette ítéletét a népi írók felett, és a rendőrség vezetőinek asztalán már ott fekszik a Kovács Imréket és Illyés Gyulákat szaglászó Országos körözés. Illyés valahol az ozorai dombokon, egy rokoni présházban, vagy egy birka-istállóban már írja: „... egy csendőr százados/ fél vármegyén át utánam nyomoz./ S mikor elér, suttogja: Ismerem,/ meneküljön, keresik Mesterem.” Ezt az embernek született, művelt csendőrtiszt ismerte Illyést! Én is ismertem. Ismertem a szülői ház melegéből, az őt és engem is útra küldő Bonyhádi Ev. Főgimnázium izgalmasan gyönyörű magyar óráinak lázas légköréből, és azokból a néha hajnalig tartó beszélgetésekből, melyeket a Ludovika irodalom tanárjával, dr. Mathia Károly alezredes úrral folytattam az öreg intézet könyvtártermében. Ki ez az író? Ki ez a ma már hetvenöt éves öregember? — Talán beszéljen ő énhelyettem: „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot... Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig. A pusztai őslakók vágyódva pillantgattak a faluk felé, hogy melyikben és végre mikor vethetnek horgonyt egy életig tartó hányódás után, amelyről én tudom, hogy már évezrede tart... Pusztainak lenni egy kicsit szégyen volt, a talajtalanságot, a földönfutást, a hazátlanságot jelentette, ahogyan az is... Ide-oda vándoroltunk mi is, néha minden cókmókunkkal, fölszedhető óljainkkal, tyúkjainkkal és tehenünkkel, néha csak rokonlátogatóba valamelyik ángyunkhoz, sógorunkhoz, aki öt-hat éves közelség után hirtelen elszakadt tőlünk. Néha egész éjszaka és egész délelőtt kocsiztunk. Mindig pusztán jártunk, mindenütt otthon éreztük magunkat. Szülőházam nem volt apám tulajdona, de szülőföldben páratlan örökséget kaptam. Egy fél vármegyét vallhatok a magaménak.” Apja uradalmi gépész és ő az egész rokonság anyagi segítségével indul el iskolái, Párizs és a halhatatlanság felé. Ez a zsellérek, pusztai emberek között eltöltött gyerekkor határozza meg egész írói működését. Tüskéi közé húzódó „pusztafi”, aki elmegy Párizsba, mert : „Anyanyelvemet erős tájszólással tanultam meg beszélni. Egy ,igen’, ahogy én ejtettem, nemcsak vidéki, hanem rögtön pusztai voltamat is leleplezte: azt, hogy a parasztságnak is legalja rétege a világon ... Azt fundáltam ki tehát, hogy franciául majd nem vevődik észre, hogy pusztai vagyok. Legfeljebb az, hogy : magyar.” — És hazajön Párizsból, hogy a szégyellt népnek és a szégyellt nyelvnek leghűségesebb követe legyen! „A nép versével a nép lelkéből jön be valami az irodalomba: nagyobb egyszerűség, nagyobb tisztaság, aszázados szelíd szegénység’ szelleme.” — írja Babits Mihály. — „Ennek a szellemnek a költője Illyés Gyula, aki tud a népé lenni anélkül, hogy a kultúrát megtagadná, és a kultúráé anélkül, hogy a népet... Ideális forradalmár a régi és örök fajtából, megérdemelte volna, hogy kevésbé érzéketlen és értetlen korba szülessen.” — S mi, nyugodtan hozzátehetjük Babits szavaihoz: olvasottabb és igazabb magyarok közé! Olyanok közé, akik nem tévesztik össze a valóban kommunista Illés Bélával, mint ahogy azt, egy közügyekben kiirthatatlanul nyüzsgő barátom cselekedte. Vádolják, hogy otthon maradt, hogy nem hagyta ő is cserben a népet. A hitéért, hogy hitte: „aztán eljön a kor, midőn majd/ a megtisztult mezők, hegyek/ felől nyugodtan hozza terhét/ haza az őszi fellegek/ alatt, ki szántott és vetett.” Vádolják Erdélyért, hogy „csak mint ember” és nem, mint „magyar” emeli fel a szavát, hogy marxi tételeket idézve olvassa fejére a román sovinisztáknak a minden nép szabadságjogát. De vádlói gondolnak-e arra, hogy amikor Reményik Sándor levette „Végvári” álarcát, nem használt-e többet népének, mint a kiabálók? Ahogy lehet, ahogy A költő a kislányával 4 KRÓNIKA