Nemzeti Újság, 1988 (5. évfolyam, 1-33. szám)

1988-03-15 / 5. szám

12. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1988. március 15. DEZSÉRY ANDRÁS: Szépíró Subiacóban Ezen a péntek reggelen is megelőzött az Union épületében a takarítónő. Magas, lapos és barátságos asszony, de a felvonóba előttem lökdösi be a porszívó gépét, a vedrekkel, majdnem becsu­kódik előttem a fém ajtó. Ugyanarról beszélgetünk a földszint és a második emelet között, mint a múlt héten. Mind a ketten vendégségben dolgozunk itt, hát a perthi időről esik a szó, a hűvös reggelekről és a gyorsan melegedő napsugaras délelőttökről. Ha kicsit korábban érkeztem is az épület dolgozóinál, csak néhány percem marad az elő­adásom kezdete előtt, rendbeszedni magam. Gondosan átfésülöm a hajamat, megigazítom a 150 éves jubileumot jelképező sötétkék nyakkendőmet, Dél-Ausztráliából, szőkébb hazámból hoztam ide magammal, és előcibálom a becsukott díszzseb­kendőt. Kezet mosok. Jóvágású, fiatal ember nézett szembe velem a tükörből. Ott vár a hátam mögött, fésűvel a kezében, s várja, hogy odébb mozduljak a kéz­szárító elé. Minden hallgatóm nő, ezt az embert még nem láttam az épületben. Elegánsan öltözött, csinos, 20 és 30 közötti nők vártak már az előadóteremben. Kényelmes karosszékek gondosan elrendezve a hatalmas fényeslapú asztal előtt - de üresen. Hall­gatóim két csoportban, a süppedő szőnyegen már apró nyomokat tapostak magassarkú cipőik hegyes sarkával. Egyik-másik dohányzott, Radmilla, Maaike, Callie, Elly, Olga, Cecilia és Lili az Union alkalmazottai. Egészségügyi tanácsadók, üzemről üzemre járnak, kétnyelvűnek, spanyol, olasz, make­­dóniai, görög, szerb és holland nemzetiségűek. Belépésemkor elhallgattak. Ezen a reggelen ugyanaz a feszült hangulat fogadott, mint elválásunk alkalmával a múlt héten. Az irodalomról beszélek hozzájuk hat héten át tartó tanfolyamon, s az előadások után kér­déseket tehetnek fel. Keresztkérdéseik azonban erősen szemé­­lyeskedők. Vallatnak az irodalom helyett, bele­válnak a múltamba, ilyen formán. - Hány éve nős? - Miért nősült meg újra, ha özvegy lett? - Ah, szóval elvált? - Miért? És hány gyereke van? - Milyen nemzetiségű a felesége? Milyen nyelven beszélnek a gyerekek? - Miért ír? Miért ír magyar nyelven? - Mit keres az írással? Mennyi pénzt fektetett be a kiadásba? - Melyik osztályhoz tartozott hazájában? Most is támadásra készülhettek. Olyan némán figyelték, most már a karosszékekben, hogyan szedem elő a megbeszélésre váró könyveket, jegyzettömbömet a megtömött táskámból, és szokásom szerint elrendezem az asztalon. Maaike, a holland asszonyka, aki mindig baloldalon, közel hozzám ül, ma semmi barátságot nem sugároz felém, és a jobb oldalon ülő Callie, a görög lány, unottan ásít, bizonyos megvetéssel, amikor ránézek. Radmilla, akinek egy saját kiadású könyve már megjelent s így rangidősnek érzi önmagát, szót kért és nekem szegezte a kérdést. Fehér blúza selyem anyaga és kék szeme csillogott, s kicsit belepirult a beszéd közben. - A csoport tudja, hogy Ön nem boldog itt Ausztráliában. Elképedek. - Ön lecsúszott, elvesztette minden örök­lött előnyét. Minden lehetőséget maga mögött hagyott, mert angolul nem képes írni, a magyar írás útján hírre, névre, megélhetésre nem számíthat. Csak hallgatom. Szótlanul. A hallgatóság megelevenedik. Radmillát és engem átszúrnak a kérdések, mint fürge kötőtűk, a sokszínű körmök hadonásznak. - Vallja csak be, előadó úr. Önnek nem tetszik a mindennapi élete, mert nem munkás ember. Ez a föld a dolgozóké. Álmodozó, parazita, “más” nyelven írókra ugyan kinek lenne szüksége? Cecilia, aki Chiléből érkezett, a legőszin­tébb, nekem szegezi a kérdést: - Közel az áruláshoz, ha egy író otthagyja a hazáját, a népét, a hagyományt. Összeszorult a szívem. Egy pillanatra, úgy gondoltam, megadom magam és igazat adok nekik, mintha egyetlen megoldás a meghunyászkodás lenne. Kitérés és mellébeszélés, diplomácia és időnyerés. Sikeresen visszavágtam a csoportnak és rendre intettem őket. Megkezdtem az előadásomat. Az angol beszédben sok hibát ejtettem ezen a reggelen. Kínlódtam és ugyanúgy lestem a faliórán a percek lassú múlását, mint a támadó nők. Teaszünetben Callie puha mozdulattal keverte meg a cukornélküli teámat, a szokott csészében. A nekem választott csészén - ők választották - ez a bölcs mondás díszelgett. Az öregeknél többet érnek a fiatalok. Callie most újra megérdeklődte, hogy nem bánt-e ez a néhány szó. Nagyot nyújtózott. - Későn értem haza - mentegette magát. Szerette hányni-vetni magát, előre, hátra imbolygóit szinte a karosszékben, nyugtalan és lobbanékony fiatalsága ellenére a tekintete szomorú barna szeméből emberséges. Mégis ő támadott meg a szünet után. Felállt, sötétbarna blúzát krémszínű nadrágja felett hordta, s amíg beszélt hozzám.

Next