Nemzeti Újság, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1990-09-01 / 9. szám
14. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1990. szeptember 1. FÜRY LAJOS (USA): BÖZSE Jó pár esztendeje múlott, hogy Mr. Charles Weiden és a felesége néhány előzetes telefonálás után felkerestek az irodámban. Mr. Charles Weiden vörös képű, sárga hajú, cvikkeres ember volt, szülei Svédországból jöttek Amerikába, és a felesége, Evelyn, egy michigani hajóskapitány lánya volt. Virginiában volt egy szép házuk és hozzá néhány hektár füves és fás terület, meg egy kis patak is, amelyik némi segítséggel a ház körül tóvá duzzadt és kacsák úszkáltak benne. Két tarkafoltos póni is harapdálta a füvet és néha benyerített a házba. Mr. Weiden az államnál dolgozott, s felesége is kapitányi rangban szolgált volt a tengerészetnél, de akkor már tartalékban volt és csak néhány hétre nyaranta vonult be Washingtonba vagy Norfolkba egy kis gyakorlatra. Mr. Weiden nem volt a beszéd embere, állandóan számokkal dolgozott, matematikai statisztikát készített valamelyik rakétakísérlet számára. Sokszor beleszívott a cigarettájába, mire elkezdte. Az asszony csak ült mellette és várta, hogy a férje mondja. - Minden évben odaát voltunk nyári szabadságon Európában. Éppen Bécsben voltunk, amikor jöttek a menekültek Magyarországról. Az újságok ezzel voltak tele, a rádió és televízió állandóan ismertette. Megnéztük és meghallgattuk mi is.. Kihajtottunk még az országatra is és láttuk, ahogyan jöttek ezek az esőverte, ázott, szomorú arcú férfiak, nők és gyerekek... - A táborba is elmentünk és megkínáltuk cigarettával az embereket, csokoládét vittünk a gyerekeknek, de beszélni nem tudtunk velük. Közben a Semmeringre kirándultunk és éppen készültünk, hogy Svájcon keresztül jövünk vissza, amikor a feleségem felvetette a gondolatot: fogadjunk örökbe egy magyar gyereket. Láttuk, úgyis sok gyerek van, talán árvák is lehetnek, akik elvesztették szüleiket, nekünk meg úgysincs... Itt az asszony is közbeszólt, amíg az ember újra cigerettára gyújtott. - Mindig nagyon szerettünk volna gyereket, mert ott van a szép nagy ház, meg a terület, meg minden. És mégis olyan üres, hogy sokszor el tudnám sírni magamat, annyira érzem, hogy valami hiányzik. Elnézem a házakat, ahol gyerekek futkároznak és vidám gyermeklárma meg visítozás hangzik. Milyen boldogok lennénk mi, ha nekünk is visszhangozna az udvarunk... Az asszony szemében könny csillogott és az ember is nyomkodta a füstölgő cigarettát a hamutartóban. - Well, próbáltunk kérni gyereket és beadtuk az összes papírokat. Legalább háromszor kijöttek és ígérték, hogy majd kapunk, de nem tudom miért, azt mondták, hogy hosszú sor van előttünk a várakozási listán. De csak várjunk, majd gondolnak ránk. Aztán, hogy a feleségem felvetette a gondolatot, másnap nem utaztunk el, hanem elmentem a menekülttáborba és ott elmondtam a kérésünket. Továbbküldték és megint elkezdődött a hivatalos akadályok özöne. Azt mondták, még várni kell, mert sok gyermeknek odaát van szülője és nincs tisztázva a jogi helyzetük. Szóval így jártunk egyik hivataltól a másikba, és közben a szabadságunk is letelt. Hiába azonban, az asszonyok ügyesebbek az ilyen dolgokban. A feleségem bejárt a táborba, meg aztán a kívül lakó magyarokkal is ismeretséget kötve, megtudta, hogy egy magyar családnál van egy kis árva lány. A hat gyerek közt ez volt a legkisebb. Az ember cipész volt és mindjárt kapott munkát, az asszony meg otthon volt a gyerekekkel. Egy száluhában, kék szalaggal a hajában, ez a kis négyéves lány nagyon megtetszett a feleségemnek. Az®ota mindig ott volt, bár nem tudott beszélni egyikkel sem. Csak bólogattak, és közben cukorral, csokoládéval etette a gyerekeket. Végre előkerült egy tolmács, és aztán így kerekedett ki a történet. Kardosz Erzibet, így hívták a kislányt. A szülei meghaltak, és a kislányt a cipész felesége hozta el az ő gyermekeivel együtt. Nagyon szeretik, de a kislány jövője érdekében szívesen odaadják Amerikába, különösen, hogy látta, a feleségem mennyire megszerette... - Igen ám, de az örökbeadás nem tőlük függött, és hivatalos levelezés kezdődött. Én visszajöttem, de a feleségem ottmaradt, és jóval Karácsony után a követség értesített, hogy most már rendben lesz. Hozhatjuk a kislányt... - Uram, el sem tudja képzelni azt a boldogságot. Rendeztük a házat, játékokat vásároltunk, és mindenhová azokat tettük. Babákat, bicikliket, pónilovat, kis kosért.. .Berendeztük Liz szobáját is - mert mi csak Liznek hívtuk. Ezt könnyebb nekünk kimondani, és tulajdonképpen ez a beceneve a magyar Erzibetnek... - Liz nagyon okos és nagyon szép kislány. A születésnapját a kertben tartottuk és harminc gyereket hívtunk meg a környékre. Volt nálunk is vidám gyermeklárma és kacagás, és nem győztük köszönni Istennek, hogy életünket ilyen boldoggá tette ezzel az aranyos gyerekkel. - Liz zongorázni és lovagolni is tanult, és a legjobb tanuló volt az iskolában. - Egyszer szomorúan jött haza a tanítás után. Éppen csak köszönt és ment fel a szobájába. Sokáig nem jött le. Este aztán elpanaszolta bánatát.