Nemzeti Újság, 1990 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1990-01-01 / 1. szám

4. oldal NEMZETI ÚJSÁG 1990. január 1. Önálló Erdélyt! Az emigráció hosszú éveken át napirenden tartotta Erdély ügyét, de mikor Ceausescu őrült falu­rombolási merénylete napvilágot látott, a haza népe is megmozdult. 1988. június 27-én, Szent László király ünnepén, a Hősök terén tartott hatalmas tömegtüntetésen már az egész ország szíve dobbant meg, és ennek a szívdobbanásnak az érvelései szer­te a földkerekségen megmozgatták világgá üldözött népünket. Tiltakozó demonstrációk voltak London­tól Melbourneig és New Yorktól Buenos Airesig mindenütt, ahol magyarok élnek, és akcióba lendül­tek a magánemberek ezrei is - így egy neves buda­pesti sebész svéd professzor kollegáján keresztül a svéd királyhoz apellált, és magyarjaink ostromolták a pápát, az angol királynőt, az amerikai elnököt, az ENSZ főtitkárát és ki tudja, még hány nemzetközi tekintélyt, hogy mentsék meg szerencsétlen erdélyi véreinket. Hosszú tétlenség után a hazai kormány is fellépett nemzetközi fórumokon, és egyre erőtelje­sebben emelte fel szavát az erdélyi magyarság alap­vető emberi jogai védelmében. A sok tiltakozásnak és az emigráció világ­nyelveken kiadott felvilágosító kiadványainak lett is annyi foganatja, hogy a világ népei és kormá­nyaik már az eszeveszett diktátor bukása előtt is tisztában voltak azzal, hogy van egy erdélyi kérdés, mely megoldásra vár. A nemzetközi légkör tehát kedvező, hogy a magyarság jogos követeléseinek hangot adjunk és az erdélyi kérdés megol­dására ésszerű propozíciót tegyünk. Mert a Ceausescu-rezsim megdöntése még nem ol­dotta meg az erdélyi kérdést, és kegyes szavak és be nem tartott nemzetközi egyez­mények helyett most egy intézményes meg­oldásra van szükség. Ha Erdély sorsát a trianoni békediktá­tumtól napjainkig végigtekintjük, arra a következte­tésre kell jutnunk, hogy egy román kormány­zat, legyen az királyi, fasiszta vagy kom­munista, ennek a tündérországnak az igaz­gatására teljesen alkalmatlan. Ceausescu rémuralma és az elmúlt napok borzasztó vérfürdője csak a korábbi évtizedek betető­zése volt, és mi magyarok nem engedhet­jük meg annak a lehetőségét sem, hogy ez a jövőben ismét előforduljon. A nagyhatalmaknak tehát be kell látniuk - és ezt a magyarságnak most nyíltan ki kell jelentenie -, hogy súlyos tévedést, sőt bűnt követtek el akkor, amikor Erdélyt és kapcsolt részeit ismételten Romá­niának adták, és most már éppen ideje, hogy ezt a tévedésüket és bűnüket helyrehozzák. Erdély a magyar honfoglalás után mind­addig, amíg a középkori magyar birodalom fennállt, lényeges autonómiával rendelkezett. Nemcsak a székelyeknek és a szászoknak volt széleskörű önkormányzatuk, de egész Erdély is egy autonóm tartomány volt, először valamelyik árpádházi herceg, majd egy magasrangú országos méltóság, az erdélyi vajda igazgatása alatt. Figyelemreméltó, hogy az erdélyi vajda rangban mindjárt az ország nádora után következett és már Könyves Kálmán idejében hercegi címe (princeps ultrasilvanus) volt. Az erdélyi vajdák már a 13. századtól kezdve külön tartománygyűléseket tartottak az ottani magyar nemesség, a székelyek és a szászok képvi­selőivel, melyeken Erdély ügyeit megtárgyalták, és törvényerejű határozatokat is hoztak. III. Endre királyunk ezekre az erdélyi országgyűlésekre az akkor még csekély számú oláhság képviselőit is meghívta, de ezek részvétele később elmaradt, mert felsőbb társadalmi rétegük, az ún. kenézek, társadal­mi emelkedést keresve, önszántából beolvadt a magyar nemességbe, az oláhnak megmaradt pásztor­nép pedig túl primitív volt még akkor, hogy politikai tevékenységet fejtsen ki. Mikor országunk Budavár eleste után (1541) három részre szakadt, ez a korábban is ön­magát kormányozó erdélyi tartomány természet­szerűleg alakult át önálló erdélyi fejedelemséggé, melynek magyar jellege továbbra is megmaradt. Sőt, az erdélyi fejedelemség volt másfél évszázadon át ,a másik Magyarország”, a magyar nemzeti szellem és öntudat utolsó mentsvára és megtartója. Az erdélyi magyar fejedelmek azonban soha nem hanyagolták el az Erdélyben élő és a foly­tonos bevándorlás folytán idővel elsokasodó oláh­ság érdekeit, sőt ezek kulturális és gazdasági feleme­lésére számos lépést tettek. Ahol a magyar lakosság az Erdély szabadságáért szüntelenül vívott kemény harcok következtében megritkult, vagy ki is pusz­tult, ott a legjobb földeket román telepeseknek adták, és egyházaikról és iskoláztatásukról is gondoskod­tak. Az első román nyelvű könyveket és az első román Bibliát Erdélyben adták ki, a fejedelmek kez­deményezésére és anyagi támogatásával. A magyarság történelmi érdemeit Erdély kormányzatában tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni ma sem, mikor már a népességi statisztikák - éppen a magyar­ság Erdélyért hozott súlyos véráldozata következtében - román többségről tanús­kodnak. Ma, mikor az egész világon olyan államok létesülnek, melyek határait­ a nagyhatalmak föld­rajzi, gazdasági és történelmi szempontok szerint - és nem népességi statisztikák alapján - vonták meg (gondoljunk csak a gyarmati sorsból felszabaduló afrikai és ázsiai országokra), akkor mi is joggal hivatkozhatunk azokra a súlyos földrajzi, gazdasági és történelmi érvekre, melyek Erdélynek Romániától való külön­választása mellett szólnak. (Folytatása következik)

Next