Tárogató, 1997 (24. évfolyam, 1-7. szám)
1997-05-01 / 5. szám
Szobrász-méhednek is szenvedni kellett, hogy a pogány oltár legyen keresztény... Asszony, ha fejem nem csillagokba fúrnám Isten-nézőn, most leeresztvén, lehajtanám kis lábadhoz a porba. Az emigrációban meghatványozódik a vágy az elveszített után akár él, akár a sírban van már. Tűz Tamás a száműzetésbe kényszerült hitvalló mindig magával hordja a szeretettet, hogy érezze gondoskodását és legyen kinek kipanaszolnia magát. Szökdel megint, játszik az április. Anyám, ez a mi drága hónapunk. Harmincadik, mióta ketten együtt hajózgatunk. Fáy Ferencet szülőhazájából kivetettségében egyedül édesanyja síron túlról is sugárzó szeretete éltette és szentül hitt abban, hogy a halál nem választhatja el őket egymástól. Tudta, hogy az örök szeretet még a vétkei ellenére is vele van. Rád gondoltam. S ahogy most messze Tőled leírtam ezt a kurta mondatot, s ízlelgetem a tizenkét betűmet, rádöbbenek, hogy ennél egyszerűbbet és szebbet néked úgysem mondhatok. Mert akkor... akkor arca nőtt a fáknak, s fű közül a lábnyomod lesett... Rád gondoltam. S azóta egyre látlak lábnyomnak, arcnak, testvérnek, halálnak és bűnnek... hisz te azt is szereted. Csepelyi Rudolf édesanyja, távolba szakadt kisfia utáni bánatába halt bele, talán azért, hogy előkészítse helyét a mindkettőjük által szentül hitt találkozáshoz. Ezt az emberi végzetet írta le, amikor idős édesapja Bécsbe utazott, hogy hazalátogatni nem akaró fiával még egyszer találkozzon. A sötétben, honnan fittünk,először ő, utána énhová megyünk -előttem ő, nyomában én-, csak anyám járt előttünk, ő úszta át a titkok vizét, mosolyából máglyát rakott a parton. Tollas Tibor lélekben összeforrott anyjával és mindig utána vágyott, ám erre ritkán volt alkalom. De önfeláldozó szeretete az éjszakák reménytelenségében Istenhez fordulva várja fiát a nagy egyedüllétben is. Gyönyörű sorokban siratja el élete jobbik felét a költő, amikor visszaemlékszik egy jégvirágos téli hazatérésre: Üvegen szűrve szállt a dal és átölelt, mint drága kar. S üvegen szűrve néztem őt, Álltam, mint oltárkép előtt. Arcát nem láttam így soha. Földön túl fény lett mosolya. Leánykorában hajdanán Lehetett ilyen szép talán, S még a szívem is félve vert, Anyám benn zsoltárt énekelt. S végül álljon itt Áprily Lajos „Kalács, keddi kalács” című verse. Már szombat este megsütötte anyám. És reggel már adott. Az aranya besugározta a harangos vasárnapot. Vasárnap estig nem fogyott el, fénye áthullt az ünnepen. Még hétfőn is jutott belőle. És kedden is, de csak nekem. Ma sem tudom, hol rejtegette, melyik fiókból jött elő, de olyan áldott volt az íze olyan hétköznap-szentelő. Az asztalkendőből kibukkant szép sárga fénnyel: Itt vagyok. Nagy árnyékok, fekete gondok, megvárjatok, maradjatok. Igénytelen polgárkalács volt, olyan egyszerű, mint falum. És mégis úgy megnőtt azóta, mint Úrvacsora-szimbólum. Száguldó évek távolából megérzem néha jószágát: a tűzhely tájáról elindul, s betölt szívet, betölt szobát. Lelki kenyér inség-időkben, verőfényes vígasztalás... Pedig tudom a keze föld már. És nincs többé keddi kalács. (Részlet.) 15