Egri Egyházmegyei Közlöny, 1921 (53. évfolyam, 1-22. szám)

1921-05-16 / 10. szám

78 EGRI EGYHÁZMEGYEI KÖZLÖNY lelkesedett ez a nép a szép élet, a szép természet, a „kalokagathia“ és „eudaimonia“ iránt. És ugyanez a nép érezte azt is, hogy ez a szép élet mily nehéz, hogy a művészi, költői eszmény és a valóság között mily mély az úr; egy túlfinomul nép lelkének egész mélységével érezte át az élet sokféle diszharmóniáját s innen van, hogy a homéroszi derű, a természet mély­séges szeretete, a görög szobrok örökszép vonásai mö­gött mélységes fájdalom vonásai húzódnak. Az azúrkék ég, és tenger, a természet bájos vonásai, nem tudják felej­tetni a fájdalmat. Homeros alakjai szenvednek Zeus és a sors, „amoira„ kemény ökölcsapásai alatt s felpanaszolják, hogy a földön a legnyomorultabb az ember. Theognisban olvassuk, hogy „a legboldogabb az, ki nem született és nem pillantotta meg a napfényt.“ És kell-e mélyebb fájdalom, mint az, melyet Laokon szobra, a kígyóktól agyonfojtogatott és gyermekét felejtő atyai kétségbe­esés örök remeke jelképez. A görög istenek mélyen alusznak ; a templomok üresek s a nép ott ül a bölcselők lábainál. Az első bölcselő neve Demokrit­a nevető filozof­ ígéri, hogy van receptje a szenvedés ellen. „Ha szenvedés ér —mondja — fordulj el tőle.11 A szenvedés az rossz, az buta, annak nincs értelme : csigázd fel jókedvedet, for­díts arcodat az élet örömei felé; felejts, és örülj. Ne nézd a mélységet, hanem az élet röpke, bájos, kacér színeit és nevesd ki a szenvedést ! Majd jön Aristipp és azt mondja : azért élünk, hogy örüljünk és élvezzük a pillanat, az érzéki mámor örömeit; ne zavarja meg békénket a szenvedés, hanem gondoljunk arra, hogy minden szenvedés elmúlik, rövid az élet és örök a sír. A görög lélek azonban megérezte, hogy ez a filo­zófia a szenvedő léleknek igen silány; a szenvedést kikacagni, s előle a gyönyör forrásaihoz menekülni annyi, mint megsokasítani a szenvedést, lévén a szén­, védés forrása a vágy, melyet a felajzott gyönyör újra és újra szül. A könnyű és felszínes lelkek, kiknek benső vilá­guk nincs, e máról-holnapra élő pillangók Epikur ke­­helyből isznak. Vannak azonban mély, sokrateszi lel­kek, kik körülnéznek és eszmélnek. Ezek tudják, hogy az élet nemcsak élvezet, az egy mély világ, melyből a szenvedést nem lehet humorral elűzni. Sokrates tanít­ványa Plato az égre tekint, az örök harmóniák világára, oda utalja a szenvedő lelket. A föld börtöne a léleknek, for­rása a rendetlen vágynak, tehát emelkedj ki börtö­nödből önmérséklet, erényes élet, igazságszeretet által. A szenvedés oka a tudatlanság, légy bölcs, igazság­szerető, filozófus, lelki ember. Merülj el lelked neme­sebb részébe, melyben az Istenség lakozik s akkor megszűnik szenvedésed. Fenkölt gondolatok! Kivált azok, melyekben a szenvedést a Gondviselésbe vetett hittel törekszik enyhíteni. De Plato messze jár az igazságtól. Mert azt hiszi, hogy a lelkileg tökéletes em­ber nem szenved, s hogy a szenvedés forrása csak a test. Már­pedig a tapasztalat szerint a lelki ember is szenved, sokszor nagyon is mélyen. És mit mond­junk azoknak, kik nem képesek a platonikus elmélye­dés magaslataira emelkedni? A nagy tömegeknek? A világon alig van néhány ember, ki fel tudna emelkedni az eszmék ama vértelen magaslatára. Az emberi természetet nem lehet filozófiával­ megmásítani. Az apos­tol szava szerint „két törvényt érzek tagjaimban —1 ki szabadít meg a halálra gyötrő testtől?“ Plátó nagy optimista, de az ő receptje hatástalan marad a megpróbál­tatások perceiben. Mert a legtökéletesebb emberek is meg­­roskadnak és világosságuk kialszik, ha csak önmagukban bíznak s a szenvedés eltompítja, letöri a legnemesebb indu­latokat! A szenvedés eszünk számára megfejthetetlen mélység. «Az embernél a legjobb vonás ez : Ha néha tán megsebzi őt a sors, Vagy veszteség a lelkét megpuhitja ; Az élvezetnek oly hamar behódol ! Mint hogyha tán erénye őreit, A fájdalom megrészegítené, És őrhelyükben elszundítanának ..." (Lénán 'Faust.*) " Aristoteles, a tapasztalat filozófusa, megérezte, hogy le kell szállnia a mester magaslatairól a valóság völ­gyeibe. Látta, hogy az a lelki emelkedettség, melyet a platonizmus követel, nagyon keveseknek lehet ki­váltsága s hogy a véges s tökéletlen emberiség nagy tömegeitől hiába követelnék, a tökéletesség és filo­­zóf elzárkózottság légmentességét ! Emberek vagyunk, tehát szenvednünk kell ! A szenvedést pedig nem le­het a világból „elfilozofálni“! Az kemény dió! A Sta­girita lángelme sokféle erényt ismer és a görög szel­lem sajátos elbizakodottságával rajzolja meg a tökéle­tes ember egyéniségét : a „megalopszükhossz­ 1 , ki az ön­mérséklet arany középutján jár, erős, egészséges, bá­tor, nagylelkű, előrelátó s józan ésszel mindég a leg­helyesebbet teszi. De ez az uj embertypus nem ismeri a szenvedés erényét, mert a tűrés nem erő, hanem gyönge­­ség. A szép és boldog életről sok szó esik a Nicomedia Ethi­­kában, de mikor erre az életre ráborul a szenvedés éjszaká­ja, akkor úgy érzi,­hogy az irracionális mélységet áthidalni nem lehet, inog alatta a talaj, szakad a part és utitársait azzal bocsájtja el, hogy a szenvedés az „ vis major”, az a sors kegyetlen végzete, mely minden földi boldog­ságnak határt szab s ha kikerülni nem lehet, nincs nincs más kiút, mint a bús önmegadás.1) És ez a bús megadás, a reaignácio volt a har­madik plozopai recept. Ez lett az alkonyodó, fáradt görög lélek életprogrammja ! Ez a stoikus bölcsesség, a cinizmus. Mikor minden gondolat erőtlennek bizonyult és nem birta ki "­ L. Paulsen «Ehik". I. 46. o.

Next