Egri Egyházmegyei Közlöny, 1921 (53. évfolyam, 1-22. szám)
1921-05-16 / 10. szám
78 EGRI EGYHÁZMEGYEI KÖZLÖNY lelkesedett ez a nép a szép élet, a szép természet, a „kalokagathia“ és „eudaimonia“ iránt. És ugyanez a nép érezte azt is, hogy ez a szép élet mily nehéz, hogy a művészi, költői eszmény és a valóság között mily mély az úr; egy túlfinomul nép lelkének egész mélységével érezte át az élet sokféle diszharmóniáját s innen van, hogy a homéroszi derű, a természet mélységes szeretete, a görög szobrok örökszép vonásai mögött mélységes fájdalom vonásai húzódnak. Az azúrkék ég, és tenger, a természet bájos vonásai, nem tudják felejtetni a fájdalmat. Homeros alakjai szenvednek Zeus és a sors, „amoira„ kemény ökölcsapásai alatt s felpanaszolják, hogy a földön a legnyomorultabb az ember. Theognisban olvassuk, hogy „a legboldogabb az, ki nem született és nem pillantotta meg a napfényt.“ És kell-e mélyebb fájdalom, mint az, melyet Laokon szobra, a kígyóktól agyonfojtogatott és gyermekét felejtő atyai kétségbeesés örök remeke jelképez. A görög istenek mélyen alusznak ; a templomok üresek s a nép ott ül a bölcselők lábainál. Az első bölcselő neve Demokrita nevető filozof ígéri, hogy van receptje a szenvedés ellen. „Ha szenvedés ér —mondja — fordulj el tőle.11 A szenvedés az rossz, az buta, annak nincs értelme : csigázd fel jókedvedet, fordíts arcodat az élet örömei felé; felejts, és örülj. Ne nézd a mélységet, hanem az élet röpke, bájos, kacér színeit és nevesd ki a szenvedést ! Majd jön Aristipp és azt mondja : azért élünk, hogy örüljünk és élvezzük a pillanat, az érzéki mámor örömeit; ne zavarja meg békénket a szenvedés, hanem gondoljunk arra, hogy minden szenvedés elmúlik, rövid az élet és örök a sír. A görög lélek azonban megérezte, hogy ez a filozófia a szenvedő léleknek igen silány; a szenvedést kikacagni, s előle a gyönyör forrásaihoz menekülni annyi, mint megsokasítani a szenvedést, lévén a szén, védés forrása a vágy, melyet a felajzott gyönyör újra és újra szül. A könnyű és felszínes lelkek, kiknek benső világuk nincs, e máról-holnapra élő pillangók Epikur kehelyből isznak. Vannak azonban mély, sokrateszi lelkek, kik körülnéznek és eszmélnek. Ezek tudják, hogy az élet nemcsak élvezet, az egy mély világ, melyből a szenvedést nem lehet humorral elűzni. Sokrates tanítványa Plato az égre tekint, az örök harmóniák világára, oda utalja a szenvedő lelket. A föld börtöne a léleknek, forrása a rendetlen vágynak, tehát emelkedj ki börtönödből önmérséklet, erényes élet, igazságszeretet által. A szenvedés oka a tudatlanság, légy bölcs, igazságszerető, filozófus, lelki ember. Merülj el lelked nemesebb részébe, melyben az Istenség lakozik s akkor megszűnik szenvedésed. Fenkölt gondolatok! Kivált azok, melyekben a szenvedést a Gondviselésbe vetett hittel törekszik enyhíteni. De Plato messze jár az igazságtól. Mert azt hiszi, hogy a lelkileg tökéletes ember nem szenved, s hogy a szenvedés forrása csak a test. Márpedig a tapasztalat szerint a lelki ember is szenved, sokszor nagyon is mélyen. És mit mondjunk azoknak, kik nem képesek a platonikus elmélyedés magaslataira emelkedni? A nagy tömegeknek? A világon alig van néhány ember, ki fel tudna emelkedni az eszmék ama vértelen magaslatára. Az emberi természetet nem lehet filozófiával megmásítani. Az apostol szava szerint „két törvényt érzek tagjaimban —1 ki szabadít meg a halálra gyötrő testtől?“ Plátó nagy optimista, de az ő receptje hatástalan marad a megpróbáltatások perceiben. Mert a legtökéletesebb emberek is megroskadnak és világosságuk kialszik, ha csak önmagukban bíznak s a szenvedés eltompítja, letöri a legnemesebb indulatokat! A szenvedés eszünk számára megfejthetetlen mélység. «Az embernél a legjobb vonás ez : Ha néha tán megsebzi őt a sors, Vagy veszteség a lelkét megpuhitja ; Az élvezetnek oly hamar behódol ! Mint hogyha tán erénye őreit, A fájdalom megrészegítené, És őrhelyükben elszundítanának ..." (Lénán 'Faust.*) " Aristoteles, a tapasztalat filozófusa, megérezte, hogy le kell szállnia a mester magaslatairól a valóság völgyeibe. Látta, hogy az a lelki emelkedettség, melyet a platonizmus követel, nagyon keveseknek lehet kiváltsága s hogy a véges s tökéletlen emberiség nagy tömegeitől hiába követelnék, a tökéletesség és filozóf elzárkózottság légmentességét ! Emberek vagyunk, tehát szenvednünk kell ! A szenvedést pedig nem lehet a világból „elfilozofálni“! Az kemény dió! A Stagirita lángelme sokféle erényt ismer és a görög szellem sajátos elbizakodottságával rajzolja meg a tökéletes ember egyéniségét : a „megalopszükhossz 1 , ki az önmérséklet arany középutján jár, erős, egészséges, bátor, nagylelkű, előrelátó s józan ésszel mindég a leghelyesebbet teszi. De ez az uj embertypus nem ismeri a szenvedés erényét, mert a tűrés nem erő, hanem gyöngeség. A szép és boldog életről sok szó esik a Nicomedia Ethikában, de mikor erre az életre ráborul a szenvedés éjszakája, akkor úgy érzi,hogy az irracionális mélységet áthidalni nem lehet, inog alatta a talaj, szakad a part és utitársait azzal bocsájtja el, hogy a szenvedés az „ vis major”, az a sors kegyetlen végzete, mely minden földi boldogságnak határt szab s ha kikerülni nem lehet, nincs nincs más kiút, mint a bús önmegadás.1) És ez a bús megadás, a reaignácio volt a harmadik plozopai recept. Ez lett az alkonyodó, fáradt görög lélek életprogrammja ! Ez a stoikus bölcsesség, a cinizmus. Mikor minden gondolat erőtlennek bizonyult és nem birta ki " L. Paulsen «Ehik". I. 46. o.