Egyenlőség, 1898. július-december (17. évfolyam, 25-50. szám)
1898-07-03 / 25. szám
2 EGYENLŐSÉG______________ 1898. julis 3. tőle. Már az ekeszarva se szent neki, a kőbontó csákányt se respektálja, a keze közé fogja őket, s dolgozni mer, mikor ehhez semmi jussa. Hátha fárasztónak tartjátok ezt a kérdezősködést, üljetek a kávéházba, s rendeljétek meg a népbolonditó újságokat. Bennük is elolvashatjátok a nép panaszát, hogy ime a munkára is rá mer térni a galicziai zsidó. Ugy־ e, hogy kétszer kettő mégsem öt, hanem csak négy? Ugy־ e, hogy botor az arithmetikátok, bölcselkedő oknyomozástok ? Másutt vannak az okok, s máskép kell levonni őket. Ott keressétek őket a bitorlók lelkében, akik urai akarnak lenni a népnek. Akik gyűlölséget hirdetnek, mert a gyűlölség vakít, pedig vakokon könnyű az uralkodás. Ott keressétek a sötétség üzletembereiben, akiknek már nagyon régi az üzletük, s akik most is gondoskodtak, róla, hogy ne kelljen kivándorolniok. Mert rossz idők kezdtek rájuk járni. A verőfény alkalmatlankodni kezdett. Hát a napvilágot nem lehet megsemmisíteni, de a látás érzékét igen. Mert hogy a néplelkület vizsgálódásától nem látjátok a nép megrontóit? Az évezredes zsarnokokat, akik agyonütik a népet, hogy kényelmesen uralkodhassanak hullákon ?! Ott is megtaláljátok őket az üldözött zsidók táborában. A szegény zsidó lelkűsésnek is ugyanazok a törvényei mint a »népéi«. Csakúgy alkalmas a rabszolgaságra mint emez. Csak rájuk kell borítania a sötétség fejedelmeinek a vakságot. Lám az a nép is, amelynek a könyv a szentsége, besorozható a vak butaság táborába. Lám az Írás felekezetén is eluralkodhatik az örök népzsarnok. Hát ha bizonyíték kell rá, hogy lelkűlét és vér dolgában egy az a nyomorúságos galicziai zsidó azzal a nyomorúságos néppel, nézzétek az elnyomottságát, az elvakítottságát, a bárgyú konokságát, amelylyel a lélekmérgezőket szolgálja. Akik csak dúsgazdag uzsorásokat láttak a gácsországi zsidó házakban, nyomorúságos embereket találtak bennük, olyanokat akiknek nagy az ínségük és rettenetes a lelki szegénységük. S az egyik tábor most megint ráront a másikra. Az egyik, amelynek a gyűlölség a vezére, a másikra, amely nem gyűlöl semmit, hanem csak fél mindentől. A legjobban a világosságtól. Amely nem örökölt a Makkabeusoktól semmit, csakis Jeremiástól a kesergést. S az egyik, amely ezer évek óta üldözi ezt a másikat, azt hirdeti, hogy csak a jogos boszu vezérli. A boszu, amiért a kergetett vad elnyomja a kopót. Micsoda rettenetes fantáziája van annak az elvadított népnek, hogy elhiszi az önönmaga hazugságát! Milyen korlátlan úr fölötte az a vezérlő kar, amely a kaszát, az élet szent fegyverét a kezébe nyomja, hogy menjen vele gyilkolni! Szegény, szerencsétlen nép, amely odaadja a gyűlölségét, hogy a vezérei gazdagodjanak, amely beáll fosztogatónak, hogy ez a zsarnok orgazda lehessen! Hát azt az adatot hogyan sorozzátok a bölcselkedésekbe, oknyomozó politikusok, amely a polgárokból alakult rablószövetkezetről szól? Arról a betéti társaságról, amely az üzletbe nem tesz egyebet, csak az alkalmazottjának, a föltiszított népnek a bőrét? Amely kijelölte a zsidók házait, s nekik zudította a tömeget, hogy hozza el neki belőlük azt, amit bennük talál? Beleillik-e ez az adat a kétszer kettő öt okoskodásba? Hát az a józan számítás hogyan illik bele, hogy amiért a szegény, nyomorgó, fanatikus falusi zsidó a nép megrontója, fosztassék ki a városok fölvilágosalt, vagyonosabb zsidója? Ugye messze esik az ok az okozattól? Dehogy esik messze. Ezer évek során, égő házakban, legyilkolt ifjak, agyonkínzott öregek temetőiben, máglyák fényénél, keserves kereset romjai közt meg lehetett tanulni ezt az okozati összefüggést. Mert hogy megint emlékezetébe hozzák annak, aki boldogan elfelejtett mindent? Döntsék föl azt az akasztófát, amely az igazságszolgáltatást akarja teljesíteni a boldogtalan lengyel földön. Nem statárium, hanem a szabadság a béke őre. A népámítók, a lélekzsarnokok uralma alól való fölszabadulás. Csak a világosság, a sötétség pusztítója, az emberiségnek nem éjjeli őrökre van szüksége, akik az éjszakai nyugodalmat őrzik, hanem nappali világosságra, amely verőfénynyel ül a béke munkáira. M Gerő Ödön: Bölcselőinkhez. (Reflexiók dr. Silberstein Adolfnak az »Egyenlőség« multheti számában megjelent, »Papjainkhoz« czimü czikkére.) Fölcseréltük a szerepet. Eddig mi szóltunk hozzátok, tudósok, irók és ti mind, kik népünk szellemi erejének képviselői vagytok ; kértünk titeket, hogy ne menjetek idegen istenek oltáraihoz, hanem maradjatok az egyszerűségében is oly fenséges dicsőséges múltú zsidóság oltára mellett; segítsetek nekünk, hogy kövei le ne hulljanak és támogassatok bennünket, hogy megvédelmezhessük, legalább a magunk gyermekeinek támadásai és elpártolásai ellen. Most pedig is szóltok hozzánk; a tanítást, a kérelmet, a lelkesitő szólamokat, melyeket oly édes örömmel, oly szent buzgalommal óhajtanánk szivetekbe vésni, mi hozzánk intézitek, hogy legyünk hitünk vértanúi, a régi főpapok követői, isten szentséges szellemének önzetlen apostolai. Remegő szívvel vetem egybe e jelenséget a régi korok tanulságaival. Mert a hasonlat pusztulást jelent. Nem városaink, földjeink, terrplomaink, hanem hitünk