Egyenlőség, 1901. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1901-05-12 / 19. szám
8 (Melléklet) EGYENLŐSÉG 1901. május 12. A snorer király. Elbeszélés. — Irta: Zangwig J. — Fordította: Haber Samu. — 16. (Folytatás.) A szolga meghajolt s a folyosóra vezette a különös színházlátogatókat. Aztán egyszerre megfordult: — Kérem, melyik is a páholyuk? — kérdezte félénken. — Ostoba, — fakadt ki Manasse. — Hát melyik lenne? Természetesen az, amelyik üres. — De uram, itt két páholy üres — szólt a szegény szolga alázattal — a ■״ proseenium-páholy s a másik ott fönn a karzatnál. — Tökfejü, hát úgy festek én, mint akinek a karzati páholy is jó? Eredj vissza a helyedre, majd én magam is rátalálok a páholyomra. Bölcsességgel áldjon meg az ég. Eredj vissza, különben míg itt lebzselsz, beszökik valaki, aztán megérdemelnéd, amit ezért kapnál. A kis ember, szinte örülve, hogy ezektől az erőszakos egyéniségektől megszabadult, kóválygó fejjel surrant vissza a helyére. Pár pillanattal később Manasse ott büszkélkedett már az üres páholyban a Jankele társaságában, akinek az ajaka csupa vigyorgás, a szeme csupa pislogás volt. Amikor a spanyol helyére ült,éppen tapsolni és dobogni kezdtek, mert a közönség nyugtalanul várta már a felvonáskor végét. Manasse kidugta a fejét, hogy szemügyre vegye a közönséget, ez pedig kapva-kapván figyelmének minden foglalkoztatásán, nyújtogatta a nyakát, hogy láthassa és egynehányan velük tapsoltak, akik azt vélték, hogy a taps csak az új vendégnek szólt, akinek feje előkelő idegenére vallott. Az érdeklődés ragadós lett és Manasse egy pillanat alatt minden szem czélpontjává és a taps köztudomású tárgyává vált. Nyugodt méltósággal köszönte meg kéthárom testhajtással. Akadtak néhányan, akik föl is ismerték, de vidám ámulattal hozzájárultak az ováczióhoz. A közönségnek csakugyan nem kis része volt zsidó, mert a Goodmansfields a Ghetto színháza. A hallgatók, jórészt németek és lengyelek, mint valami boldog család tagjai kerültek együvé a kicsiny, nem valami díszes színházba. Rangkülönbségekre nem tekintettek és a karzatbeliek a zártszékbeliekkel, a zártszékbeliek a páholyokban ülőkkel fraternizáltak. A padokon pedig folyt a vacsorázás. A földszintes páholyban peczkesen ült egy legújabb divat szerint öltözött, jól megtermett zsidó asszony, csillámos indiai mousselin-ruha, gyémánt nyakék és félhold volt rajta, a feje pedig hajcsigák és virágok terraszaitól volt ékes. — Bety — szólt föl a földszintről egy joviális női hang, miután a taps lecsillapodott. Betsy meg sem mozdult, de az arcza kigyuladt és tüzelt. A »nagyvilágban szerephez jutott és nem akarta a régi barátnőt megismerni. — Betsy — ismételte a másik asszony, aki semmi roszra nem gondolt — úgy éljünk mi ketten, mint hogy meg kell kóstolnod a halamat — s evvel egy szép darab barna sügért tartott csaknem az orra alá. Betsy visszavonult, miután hasztalanul törekedett úgy viselkedni, mintha a figyelem nem rá vonatkoznék. Szerencsére éppen fölhúzták a függönyt és a vár kísértete elkezdte szerepét, Jankelét, aki világéletében is alig látott mást, mint I műkedvelő előadást, amely a gonosz Hámán bukását és I Ester királyné győzelmét jelenítette meg (olyan szerep, mint egykor az anyja avult ruhájában maga is játszott), a kísértetjáték hátborzongató és libabőrtermelő látnivalói egészen elragadták. Csak a második felvonás végén zökkent át hevülete, melybe a szép, de megbántott hősnő sorsa őt ringatta, a házasságról való eszmecserébe. — Valóban, ez pompás befejezése a mai estének — ezt jegyezte meg. — Örülök, hogy tetszik. Igazán szép előadás — felelte Manasse méltóságteljes megelégedéssel. — És a leánya, a Deborah? — merte Jankele félénken kérdezni — néha az is megy színházba? — Nem, én nem mutogatom az én hölgyeimet, otthon az ő dolguk. Amint írva van, én a feleségemet nem »feleség« -nek nevezem, hanem »otthonoménak. — De csak gondolja föl, milyen jól mulatnának! — Nem azért vagyunk mi a világon, hogy mulassunk. ־— Szent igaz — hagyta helyben Jankele és szemetéjén pofát vágott. — Azért vagyunk a világon, hogy istenünk törvényeit kövessük, de kérem, ne figyelmeztessen arra, hogy vétkes vagyok Izraelben. — Hogyan? — Huszonöt éves vagyok és még nincs feleségem. — Lengyelországban bizonyára volt már egynehány. — Lelkemre mondom, még nem. Csak egyetlenegy, annak pedig meddősége miatt »ger־ et (válólevél) adtam. Akár meg is kérdezheti a szülővárosom rabbijától. — Már mért írnék én ? Hiszen semmi közöm hozzája? — Oh, úgy szeretném, ha mégis volna valami köze hozzája. Manasse szeme rajt’ feledkezett. — Már megint kezded ? — dünnyögte. — Higgyeel, hogy inkább magát szeretném apámnak, mint a lányát feleségnek. — Nem lehet — dörmögte Manasse valamivel enyhébben. — Oh, bárcsak — sóhajtotta Jankele reménytelen epekedéssel — szefardinak jöttem volna erre a világra! — Most már elkéstél a kívánságoddal — felelte da Costa engesztelő hangon. — A megjavulás sohasem késő, mondják itt az emberek — sóhajtotta a lengyel. — Hát nincsen semmi segítség? Nincs mód, hogy spanyol zsidóvá legyek? A héber nyelven könnyű szerrel beszélek olyan hanghordozással, mint ön. — A mi zsidó voltunk nem igen különbözik a tietekétől — az egész csak a vér kérdése, a vér pedig meg nem változtatható. És — amint irva van — a vér az élet. — Tudom, tudom, nagyra látok. Ó, miért is lett a barátommá? Miért hitette el velem, hogy szeret — úgy hogy éjjel nappal rája kell gondolnom — most pedig, mikor arra kérem, hogy legyen ipámmá, azt mondja, hogy az nem lehet. Kést döf a szívembe. Csak gondolja el, minő büszke és szerencsés volnék én, ha ipámnak nevezhetném. Egész életem az öné volna — egyetlen gondolatom, egyetlen czélom az volna, hogy méltó legyek az ilyen emberhez. — Nem te vagy az első, akinek kosarat kell adnom —- mondta Manasse megindultam (Folytatása következik.) riffflii