Egyenlőség, 1926. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1926-01-30 / 5. szám
1926 január 30. amelyben magyar érzés, nemzeti szellem, igaz hazafiság, tiszta erkölcs veszni indult volna, mintha a magyar lelkek mind a dekadencia lejtőjére sodródtak volna, amely lejtőn az októberi forradalomig s a kommunizmusig nem volt megállás. Azok a gyűlölködő politikusok, azok az elvakult tudósok, azok a megtévedt írók és költők, akiket különben a nagy képzettségű Szekfű Gyula és a kiváló elbeszélő tehetségű Tormay Cecil vezet, mindezt azért hírdetik, mert erre az időre esik a zsidóknak polgári és vallási egyenjogúsítása, az emancipáció és recepció, mert azokban az évtizedekben minden nagy magyar államférfimnak volt egy-egy zsidó bizalmasa: Deák Ferencnek Kónyi Manó, Andrássy Gyulának Dóczij Lajos, Tisza Kálmánnak Wahrmann Mór, mert abban az időszakban jutottak be az Akadémiába, a Kisfaludy-társaságba, a Petőfi-társaságba olyan zsidó tagok, mint Alexander Bornál, Ágai Adolf, mint Kiss József, szóval, mert abban az időszakban kapta a magyar politikai, tudományos és irodalmi élet arca ezeket a zsidó szeplőfoltokat, amelyeket a Szekfü—Tormay-féle iskola szerint el kell tüntetni, ki kell irtani, még 11a miattuk vitriollal kell is leönteni a XIX. század második felét a nemzetnek megannyi szinmagyar jelesével együtt. A vitriolból bőven jut Gyulainak is, mint aki legtöbb zsidó tudóst, írót, kritikust vett szárnyai alá s bocsájtott aztán a maga szárnyára. De mi, magyar zmnók, készek vagyunk a Gyulai jóságos arcára, puritán lelkére fröccsentett marólúgot ajkunkkal lecsókolni, könnyeinkkel leáztatni, mégha a mérges folyadék véresre sebzi is szánkat és szemünket; készek vagyunk, nemcsak azért, mert az emberi bála úgy követeli tőlünk, hanem a magyar nagyok megbecsülése. A sok száz és sok ezer magyar zsidó közé, akik így éreznek és így gondolkoznak, hadd sorozzam magamat is. Magamat, aki ezt a csekélységet, amivé mint tanár, mint író, mint kritikus lettem és annak a végtelen soknak az álmát, amivé bármely minőségemben lehettem volna, legnagyobb részt Gyulainak, a legnagyobb magyar kritikusnak, a legigazabb emberek egyikének köszönhetem. Ha valakiről, úgy róla illik elmondanom a bibliai mondást: ״ Zécher cádik livrocho“. — Áldott az igaznak emlékezete / E fl Y E N I. Ö S fi fi A damaszkuszi hamispénz A középkori ״ Széféi* hhaszidin« “ nyomán Régesrégen élt Damaszkuszban egy jámbor gazdag zsidó, rabbi Jósua, akit jóságáért, bölcsességéért mindenki nagyon tisztelt és szeretett és zsidók, mohamedánok, keresztények versenyt dicsőítették kiváló erényeit. Egyszer két fiatal semmirekellő. Ali és Kafur, akik hallottak rabbi Jósua páratlan szelidségéről és jó szívéről, elhatá-ozták, hogy alaposan megtréfálják a szentéletű férfiút és fia törik-szakad, kiforgatják vagyonából, ellopják minden kincsét s majd meggazdagodnak. Arra gondoltak, hogy majd fogós és talányos kérdésekkel fogják .sarc’ Vi׳ szertani a rabbit, olyképpen, hogy ír zsidó rajta veszítsen, ők pedig mindent elmeslieit tőle. Rabbi Jósua a két gazfickót szelíden, jósigns szavakkal fogadta és bár tudta, mi cél hozta őket oda, csendesen megkérdezte tőlük: — Mi járatban vagytok? — Azért jöttünk hozzád, jámbor rabbi — szólt Kafur hízelgő hangon —, hogy egy pár dolgot megkérdezzünk tőled, mert szeretnék tudni vallásod minden csinját-binját. — Hát csak kérdezzetek! — szólt a rabbi és élesen a szemükbe nézett. — Tiszteletreméltó rabbi — szólt Kafur — te az egész nap csak a szent könyveket bújod, Mózest, és a prófétákat... mondd, láttad-e már az Istent élő valóságában? A rabbi hirtelen elutasító mozdulatot tett, mintha a két haszontalan embert ki akarná utasítani, de aztán meggondolta magát és így felelt: —־ Jóbarátaira, én csak ember vagyok, eleven ember pedig sohasem láthatja meg az Istent a maga színében. Én a Mindenhatót csak gyönyörű és fenséges alkotásában ismerem föl és a mi szent, sok ezeréves írárjainkban ... Most Ali kezdte kérdezni. — Igazak-e ezek az írások, vagy csak azt hiszed róluk, hogy igazak? De rabbi Jósua jobbkezét rátette a szent könyvre, amelyet az imént nyitott ki: — Igen — felelte —, hiszek ezekben a régi írásokban, mert meg vagyok győződve szent igazságukról, éppen úgy, mint ahogy népem is igaz lélekkel hisz bennük. — Dehát mért nem győzték meg ezek az írások, a kételkedőket is? — kérdezte Kafur. — Mivel hamisan magyarázták az írást. Ami polyva volt benne, azt búzának vették és ami búza volt! abból polyvát örökökl Kafur titokban oldalba lökte Alit, aki most már nyíltabban akart beszélni. — S várjon a te írásaid és törvényeid azt is megparancsolják-e, hogy a zsidóknak kötelessége gyámolítani és segíteni a szegényeket? — kérdezte Ali. A rabbi belül csöndesen mosolygott, mert már tudta, hova akar kilyukadni a két fickó. — Bizony, erre tanít bennünket a Szentírás! De arra is, hogy az embernek dolgoznia kell. És azért kérdezlek benneteket: ti is dolgos munkás emberek vagytok? A két cinkostárs savanyú képet vágott a kérdésre. — Bizony, mi csak szegény éhenkórászok vagyunk és már eléggé elvettük a büntetéseinket. — De a munka nem büntetés! A munka áldás! — Igen ám, csakhogy te sem dolgozol, bölcs pap, te is csak olvasgatsz egész napot szent könyvekben! — Én a szellememmel dolgozom. Ez a különbség köztem és azok közt, akik a kezük munkájából élnek. Ha dolgozni akartok, ha pénzt szeretnétek keresni, jöjjetek hozzám holnap reggel hajnal hasadáskor. * A két gazember, miközben a rabbi eltávozott, síelve körülnézett, hogy mit lehetne elcsenni, de rabbi Jósua már visszatért két kenyérrel. ״— Kenyeret, hoztam nektek, egyetek belőle és amit meghagytok, azt vigyétek magatokkal útravalónak. De pénzt nem adok, hanem ha holnap itt lesztek, nálam dolgozhattok és megkapjátok becsületes béreteket. Ali és Kafur mohón beleharaptak a friss kenyérbe, de a rabbi ügyet sem vetett rájuk, hanem kulcsával kinyitotta befalazott szekrényét és néhány pénzdarabot vett ki belőle. A két himpellér sóvár szemmel nézett a szekrénybe és megfigyelték, hogy rabbi Jósua a szekrény szélén két csillogó arany* 3 két, már földes, rozsdás pénzdarabot hag׳yott. Egy ugrással ott termettek *a szekrénynél, zsebrevágták a két csillogó aranyat és kereket oldottak. Rabbi Jósua, aki közben eltávozott, megint visszatért és mosolyogva nézett a szekrényre, amelynek a szélén csak a két penészes, földes pénzdarab hevert. Aztán megint hozzáült a Szentíráshoz. Egyszerre nagy lárma és szitkozódás közepette két poroszló jelent meg a háza előtt. Ali és Kafur a poroszlók között dühösen rázták a bilincseiket. Köröskörül Damaszkusz néne rekedten kiabálta: Fel kell akasztani a hamis pénzverőket! — Ettől a zsidótól valók a pénzek! — kiabálták Ali és Kafur. — Akkor kötélre a zsidóval! — üvöltötte a dühöngő tömeg. — Felelj, rabbi Jósua — szólt most a városbiró — te adtad-e a 11 am ispánzt ennek a két latornak? — Nem én adtam — szólt nyíltan rabbi Jósua — lopták tőlem, amig szobámat kis időre elhagytam. Ezt a két hamis pénzt, amellyel egyszer megcsaltak vándor beduinek, sohasem adtam volna ki. De ez a két semmirekellő hozzám jött, ravasz kérdésekkel akart hálójába keríteni, hogy közben kikémleljék házam fáját. Kenyeret adtam nekik, munkához akartam segíteni őket. 5. oldal לש חספ ״׳ RT * véti ismét készít ez évben az ismert kitűnő minőségben, szigorúan rituális előírás szerint Schreiber Simon az egri főrabbi főtisztelendő úr felügyelete alatt a Franck Henrik Fiai LEVELEZÉSI CÍM BUDAPEST, VI., NAGY JÁNOS■U. 1. TELEFON: 129 — 19. FŐPOSTA FIÓK: 216