Egyetemes Filológiai Közlöny – XXVIII. évfolyam – 1904.
II. Hazai irodalom - Miklós Elemér, Petőfi és Béranger, –s –l
folyóiratunk csakis erre jogosít, kénytelenek vagyunk kissé fukarabban bánni elismerésünkkel. Mindenekelőtt kellemetlenül érint szerző amaz állítása, hogy Petőfi és Béranger összehasonlítása «a sok emlegetés daczára, tüzetesebb tanulmány tárgyát még nem képezte» (p. 3.) s hogy ő csupán e hézag pótlására vállalkozott. Ha Miklóst csupán a hézagpótlás vágya indította műve írására, úgy meglehetősen kárba veszett fáradsága, mert Halász Gyula*) a brassói főreáliskola 1897/98-ki értesítőjében nagy apparátussal elvégezvén ezt a munkát, lényegileg Miklóssal és Ferenczyvel közös eredményre jutott, úgy, hogy Petőfi és Béranger viszonya fölött bátran napirendre térhetünk. Az e fajta irodalmi részletkérdések, bármily érdekesek és vonzóak legyenek is, egy-egy alapos dolgozattal hosszú időre kimeríttetnek tekinthetők s igazán jobban teszi a kutató, akinek összehasonlító problémák feszegetésére hajlama van, ha kevésbé kihasznált területekre fordítja erejét. Ilyenekben egyelőre épen nem szűkölködünk: az aféle odavetett állításokat, minek pl. Kemény, a «magyar Balzac» vagy Jókai, a «magyar Dumas pere» stb. stb., szintén ideje volna tüzetesebb vizsgálat tárgyává tenni . . . De hát tételezzük föl szerzővel, hogy Petőfi s Béranger egybevetése tényleg az az emberi láb nem taposta afrikai terület, melynek felkutatására expeditiót szervezni érdemes és lássuk, miként oldotta meg feladatát. A magyar és franczia népjellem s a két költő életének vázlatos szembeállítása után szerző elsősorban általános jellemzését adja Béranger munkásságának, azután külön-külön fejezetet szentel a bor és barátság, a genre-kép, végül a szerelem és hazaszeretet költészetének. A fejezetek mindegyike két-két szakaszra oszlik, melyek elseje részletesebben, bővebb szemelvények kapcsán Bérangerral foglalkozik, míg a másodikban a Petőfi költészetében található rokon és ellentétes vonásokra, vagy inkább érzésekre, azok általános okaira terjeszti ki figyelmét a szerző, anélkül, hogy az egyes költemények behatóbb taglalásába bocsátkoznék. A látszólagos felületesség részben Miklós azon erős hitének tulajdonítható, hogy » Petőfi alakja ott él mindnyájunk lelkében». Erről mindenki meggyőződhetik, aki elolvassa pl. e dolgozat IV. és V. fejezetét, melyekben a genre-kép poétikájáról, a költészet s korszellem viszonyáról, a franczia lyra ab ovo fejlődéséről hallunk, ha nem is új, de úgy látszik «mindnyájunk lelkében» még nem élő dolgokat, melyeket kevésbé lelkiismeretes író bátran elhagyott *) Hogy Imre Sándor: Petőfi és némely külföldi költők cz. dolgozatát, mely 1895-ben jelent meg először, majd 1897-ben Irodalmi tanulmányai II. kötetében látott napvilágot, ne is említsem!