Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1960 (2. évfolyam, 1-44. szám)

1960-01-02 / 1. szám

Furcsa Szilveszter volt az a kilencszáznegyvenhármas, annyi szent. A frontokon ezrével aratott a halál. Még az sem volt biztonságban, akit nem ért el a robbanó lövedék, a gyilkos golyó. A behavazott lövészárokban elég volt elszenderedni s rövid óra múlva már elszállt a lélek és maradt a csonttá fagyott katonatest. Még ez volt a jobbik halál. Fájni nem fájt, sőt néhány, idejében felébresztett katona szavai szerint egyenesen kellemes érzés volt: mintha súlytalanná válna az ember, s lebegne a jó meleg semmiben. Egyesek állították, hogy a fagyhalál utolsó szakaszában még távoli harangszót is lehet hallani. Volt hát rá oka Kiss Balázsnak, hogy oldalba bökje a szunyókáló szomszédját a havas téli ukrajnai éjszakában. Az horkanva riadt: — Na, mia? — Semmi, csak ne aludj. Megfagysz, aztán majd a másvilágon ébredsz fel. — Jól van na. De piszkosul álmos vagyok ... — Nem baj. Beszélgess, mozogj. — Beszélgetni, miről? A másik tűnődve hallgatott. Miről is? Aztán ingerülten válaszolt. — Mindegy, csak beszélj! Beszélj az aszszonyodról, gyerekről. Bánom isén, amiről akarsz. Te... hallod? Mindjárt vége az évnek. Tudod — mondta lassan, vontatottan, fagytól mereven mozgó szájjal —, én pesti vagyok. Nőtlen. Ilyenkor, Szilveszter éjjel mindig elmentünk a haverokkal. Jól beittünk, aztán kóboroltunk az utcákon. — Fanyarul elmosolyodott a hideg sötétben, gömb eredett ujjait morzsolgatta a vékony kesztyűben. — Egyszer is összeakadtunk a Király utcában három lánnyal. Nekik is jókedvük isolt, nekünk is. Aztán elmentünk táncolni... Hej, mit nem adnék egy kupica jófajta barackpálinkáért... Mondd, jártál te már a Király utcában? Nem jött semmi válasz. A másik egyenetlenül' szuszogott, köpcös alakja homályosan fejvetyllett a lövészárok fehér falán. Kiss Balázs odaugrott'és rángatni 'kezdte: — Té' bárom!! Wekri érted, hogy meghalsz, ha elalszol! . Az oldalsó frontszakaszon apró torkolattüzek villantak. A hang csak jóval később ért odáig, de elég élesen. Az álmos katona bedugta kezét a köpeny alá. Megtapogatta a gyűrött levelezőlapot és közömbösen dünynyögte. — Otthon... Szilveszter? Meghalt a kisebbik fiam. Tüdőgyulladás. S az asszony is beteg. Hej, bánom is én, hogy győzünk vagy ■nem! Azt ígérték, karácsonyra otthon leszünk, hogy vége lesz az egésznek. Aztán látod, most is itt vagyunk, és mindig kevesebben ... A két katona némán meresztette szemét a fehéres hóra boruló sötétbe, arccal arra, amerre a távolszakadt otthont sejtették. De a fagyos sötét mindent eltakart. Ebben az időben adta ki hirhedt hadparancsát vezérlő és vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, mondván, hogy aki hátrálni merészel, az minden ceremónia nélkül felkoncolandó. Ő itthon? Bizony, itthon se volt sokkal ró-ózsásabb a helyzet. Az utcákról hiányoztak a megszokott szilveszteri figurák, a pityókás, papírtrombitás körúti csoportok, fanyar és rövid eseménnyé silányodtak a hagyományos szilveszteri összejövetelek. A lakásokból vagy a családfő hiányzott, vagy valamelyik idősebb fiú. Kinek is lett volna kedve ilyenkor mulatni, dorbézolni? Azaz hogy: mégis voltak ilyenek. Igaz, kevés számmal, de voltak. Nos, az ilyen kevesek Szilveszterébe volt szerencsém bepillantani 1943 utolsó éjszakáján. Nem, ne gondolják, hogy mint meghívott vendég jutottam be az egyik legelőkelőbb szálló társalgójába. Dehogy, csak egyik szürke tagja voltam annak a hatvanegynéhány fős iskolai énekkarnak, amelyet — ki tudja, milyen meggondolásból — meghívtak erre a fényes, de mégis nyomorúságos emlékű estélyre. Persze, hogy már jóval korábban ott álltunk a kis színpad mögött, a megtiszteltetéstől szüntelenül izzadó, izgatott énektanárunk vezetésével. Végignéztük az egész műsort, a szereplőket, s a fehér asztal mellett iszogató frakkos, szmokingos és estélyiruhás előkelő közönséget. Énektanárunk áhítattal mutogatott egy elegáns, rendjelektől tarka idősebb férfira: „A kultuszminiszter úr őexelenciája” ■— suttogta. A műsorszámokat bemondó konferansz, afféle frontot rose látott kikent kifent hadnagyocska, a felkapott művésznőt jelentette be. A nyúlánk, estélyiruhás hölgy fellibegett a színpadra, mire a párnás és pecsétgyűrűs kezek fülsiketítő tapsra verődtek. — A sziámit! A sziámit! — kiabáltak kórusban. A művésznő illendően kérette magát, de aztán himbálni kezdte selyembe bújtatott karcsú csípőjét. Mindjobban belejött a vonaglásba, már a kezei is kígyóztak a levegőben és rákezdte: „Csendes a tenger, nincs sehol ember, itt vagyok árván én...” S azután: „Ó, miu-máju-u-u, ó mi-i-u, m-áá-ju”. A közönség óriási rajongással fogadta a számot, hátulról azonban annyira mulatságos volt az egész vonaglás, hogy mi, tizenhét-tizenhárom éves gyerekek csak úgy pukkaroztunk a visszafojtott nevetéstől, énektanárunk nem kis rémületére. Megújráztatták egyszer, aztán még egyszer. Miközben lesuhogott a színpadról, mellénk érve, még arcán volt a lárvaszerű mosoly. Kissé imbolygott. Zitácska bizony egy kissé részegnek látszott. De nyomában máris a közönség elé pattant a népszerű ko- ■ mikus színésznő, fején gondos hanyagsággal félrecsapott babasapkában. Vidáman pendített rá: Elmennék a babám mellé csicskásnak, Bár az illető csak közlegény ... ... Minden reggel kipucolnám a bakancsát, És vigyázzban állva lesném a parancsát. Az úri közönség pedig lelkesülten harsogta vele a közismert refrént: ..Elmennék a babám mellé csicskásnak. Bár az illető csak közlegény .. Ez nagyon tetszett mindenkinek, bár közlegény — micsoda véletlen — egy sem akadt köztük. Éppen újra ismételgették a refrént, amikor metsző hang süvített bele a szeszgőzös hangulatba: — Halt! — Nagydarab német főtiszt mászott fel az egyik asztal tetejére. Lerugdosott kristálypoharakat és pezsgősüveget. Két társa húzta vissza, de ő a részegek makacsságával rántotta ki magát és érdes hangon énekelni kezdett: „Auf der Heiden blüht ein kleines Blühme- flein, Und das heisst, Erika...” A torkokban még ott volt a döbbent némaság, de aztán csatlakoztak a szólóhoz. Ki magyarul, ki németül, szolgai alázattal bőgte az „Erikát”. A rémet vagy tizenötször újrakezdte s a magyar előkelőségek hűségesen utána ordították — még a „Lil Marlen”-t is. A német sírni kezdett az asztal tetején, görcsösen és zihálva. — Heil Hitler! — Kivágta a jobb karját s úgy zuhant le az asztal mellé az üveg és pohárcserepekre, mintha kirántották volna alóla az asztalterítőt. Két társa felnyalábolta és kivonszolta a hallba. Zavart csend követte a műsoron kívüli számot. Az urak és a dámák lesütött szemmel hallgattak. Síri némaságban recsegett fel a színpadra a következő szám, a köpcös operaénekes, és belekezdett a giccses dalba, amely a katonák között sohasem lett népszerű. „Vedd le a kalapod a honvéd előtt, hiszen megszolgálta...” A tisztelt közönségnek tetszett és fellélegezve énekelgetett bele az ismétlésekbe. S ekkor — mintha csak megrendelésre történt volna — frakkos és szmokingos férfiaktól és mélyen kivágott estélyiruhás hölgyektől kísérve egy igazi, piszkos és gyűröttruhás honvéd botorkált be a terített asztalok közé. Szemén fekete pápaszem, sapkáján a tél selymes zúzmarája, lábán csatakos bakancs. A „Vedd le a kalapod’ egyszeriben abbamaradt, az elegáns és lassan tökrészeg hölgyek valami hisztérikus rajongással tolongták körül a vak közkatonát. Lenyomták az asztal mellé, töltötték bele az italt, tömték szájába a finomabbnál finomabb falatokat. Elázott honleányok felcsukó érzelmességgel virágot tűztek gyűrött zubbonyára, parfümös csókokat nyomtak csapzott homlokára. Teljesen feje tetejére állt minden, a színpaddal senki sem, törődött, inkább egymást törve-taposva, ki-ki azt bizonygatta, hogy mennyire megbecsüli a közkatonát. A mi énekkarunk következett volna, de kár volt mind a fáradságért, úgy sem figyelt senki sem az „A jó lovas katoná”-ra, sem az „Új esztendőt köszöntünk”-re. Ekkor ütötte el az éjfélt a fényes társalgó nagy zenélőórája. A hatalmas üvegcsillár egy pillanatra kihunyt, sötétbe varázsolta a kavargó társaságot. Csókok cuppantak és a felvillanó fény ünnepélyes merevségbe torzult arcokat világított meg. Szmokingos, őszülő férfi tört utat a vak katonához, s poharát koccintásra emelve harsogta: — A győzelemre iszunk, uraim! Éljen a mi hős katonánk és a többi százezer, aki most ezekben az órákban is sziklagátként védi ezeréves határainkat! a vak katona bizonytalan mozdulatot tettem a beszélő felé. A kezébe nyomott, talpas, metszett pohárból remegve lötykölődött ki a pezsgő. Émelygő gyomra nem bírta tovább a szokatlan túlterhelést, a százfajta kölni illatfelhőjét. Szája szálas sugárban spriccelte ki az imént behabzsolt ételeket és italokat — egyenesen a szónoki pózban megmerevedett elegáns úr hófehér ingmellére. A nők hisztérikus sikollyal rebbentek szét. A férfiak bömböltek: — Vezessék ki a disznót! Két lakáj megragadta az öklendező, vak katona hónalját és gyorsan kipenderítették. A tócsát azonnal feltörölték, csak egy sötétebb folt maradt a helyén. A zenekar csárdásba vágott, s a társaság már úgy járta a kopogóst a fényes parkettán, mintha mi sem történt volna. Miránk már nem került sor. Egy karszalagos rendező tuszkolt ki bennünket az elszabadult vigalomból. Libasorban léptünk ki a kihalt utcára. A behavazott járdán a falnak támaszkodva ott állt a vak katona, fehér botja néhány méterrel odébb a földön. A kivilágított épületből még idehallatszott a pezsgősüvegek pukkanása és az „Ég a kunyhó, ropog a nád ..Néhány száz kilométerrel arrébb, a Kárpátokon túl ágyúk dörögtek. Árkus József a 5 S § § § „Ez az antológia egy mozgálámból nőtt ki. A kezdeményezés azoktól a költőktől, § íróktól indult el, akik a Szegedi Irodalomtörténeti Intézet S '* hallgatói. Ők szervezték meg az intézetben az Egyetemi §írófő Közösségét” — írja Kiss ^ Lajos az előszóban, Ift úszónkét fiatal indul el a -H. nagy szellemi elődöknyomdokain. Mindegyikben éla mai ifjúságra jellemző alkotásvágy. „Értéket akarnak _ hagyni maguk után”, részt ■ kérnek társadalmunk széppé formálásában. Nem kisebbcélok hevítik őket: még emberibbé, igazabbá, békésebbé tenni ezt a csillagostromló ff századot. Valóságos mai problémák foglalkoztatják a legtöbbjüket. A kötetben megjelent írások többsége 56 ff utáni termés. Az ellenforradalmi eseményeknek mindannyian tanúi voltak és szin-e mindegyik szerző írásai közt van egy-egy pozitívan állást foglaló vallomás a tragikus zűrzavar napjairól, ff Némelyikük már az igazság- hiteles művészi kifejezésének képességével is rendelkezik, § mások még szenvedélyesen is keresik a módot, a valóság 5 ábrázolására. Megnyugtató és sokat igérőaz antológia prózai része. Az két novellista közül Tóth Béla írásai sikerültek legkevésbé. Ezek legfeljebb írója, Tóth Béla jószándékáról győznek is meg bennünket, de művészi színvonal tekintetében messze elmaradnak Dér Endre, Bárdos Pál, Fenákel Judit és Csépi József írásai mögött. Dér Endre és Bárdos Pál novellái nagy élményt nyújtstanak. Bárdos kitűnően ábráig tolja az emberi gyengeségeid ket, helyzeteket, vívódásokat, erőteljes drámai töltést ad ff figuráinak. Drámai feszültsé£ get teremt alakjai között, tö 5mörséget, zártságot ad történeteinek. Az ő novellái is mindig elindítanak az olvasódban egy problémasort, amit'az' olvasónak önmagában kell megoldani. Tivér Endre figurái eleve- S U nebbek, sokoldalúbban 5 ábrázoltak, életszerűbbek. Neff kéz feledni „Adrienne, a század zenésze” című novellájá- nak Tisztességes Asszonyát, ^ aki a szülészeti klinikán fekszik s az újszülöttben háromférfi imádja saját gyermekét: ^a férje, a hegedűs és „a fa pofa zongorista”. A hegedűs a század legnagyobb hegedűsét várta megszületni, de . ..csak ők ketten tudják, a tTisztességes Asszony meg ő !(a fapofa zongorista), hogy bár valóban a század legnagyobb zenésze piheg a pólyádban, ám nem a legnagyobb hegedűs, hanem a legnagyobb zongorista ... Az asszony, a Tisztességes ■ Asszony, hamvasan, üdén, nettül fekszik a hófehér ágyban, s áldó mosollyal táplálja mindhárom férfit. Ám még ez a gyönyörű mosoly is megszégyenülten törpül el a kisded bazsargása mellett, mert ahogyan a század legnagyobb zenésze mosolyog ... azt nem lehet szavakkal kifejezni. Csak muzsikával. Tán még engem is elbűvölne, ha a szomszéd szobában nem ragyogna rám egy még tüneményesebb mosoly. Az, melyet — pólyájából kikandikálva — a század legnagyobb írója produkál. A Teherán mester lakomája című novella is derűs, ízes, jól sikerült írás. Fenákel Judit tehetségét, kitűnő lélekábrázoló készségével, Csépi József a lírai és tragikus elemek jó rendezésével árulja el, mokkal problematikusabb 15 és kevésbé meggyőző az antológia költői része. A nemrég kitűnő kötettel jelentkezett Lődi Ferenc látszik a legkialakultabb költői egyéniségnek. A konvencionális forma ugyan néha a tömörség rovására megy nála, de mondanivalójával olyan költőt sejtet, aki valamennyinél közelebb áll saját hangjának megtalálásához. Andrási Lajos versei a mai gondok vállalásáról tanúskodnak, bár kifejezőkészsége még nem bírja el minden ponton azt, amit a költő vállalt. Több műgondot, a mondanivaló mélyebb, művészibb átélését hiányolhatjuk nála. Hatvani Dániel nem markol sokat, de azt biztosan tartja a kezében. Könnyen versel, talán túl könnyen. De hogy mégsem a szavakkal való üres játék az ő költészete, hadd idézzem példának két szonettjének utolsó sorait: „Csak azt mondom el, ami lelkesít, Ami gyönyört ad, ami fáj és éget, Csak egy mentség van számomra: az élet.” „Majd egyszer ha halálkéz nyúl felém, de forgó terek csillagrendszerén a szabadság lesz végső ideálom.” Valami félénk, gyermeki naivság ötvözi Farkas László biztató egyéni hangját. Versei közül talán a Szerelmes Napló a legszebb. Vegyes benyomása támad az olvasónak Papp Lajos verseinek elolvasása után. Ballada című versét kivéve, mindegyiket a túlírtság, vagy a mondanivaló kellő költői megérlelődésének hiánya jellemzi, sorolhatnánk még kettőt- hármat a fentiek mellé, de mindnél vagy csak egy jól sikerült versből, vagy néhány ügyesebb sorból kellene jósolnunk. A bemutatott írók, költők, valamennyien fiatalok, naponként változó emberek. Az antológia teljes képet ad Szeged mai irodalmáról. A kötet szerkesztői ugyanis a cél érdekében még olyan kezdő fiataloknak is helyt adtak, akiknek ez az első nyomtatott versük. A nemzetiségi, sőt a nem magyar, a szegedi egyetemen tanuló idegen költőket is megismerhetjük az antológiából. Úgy véljük, a költői rész gyengébb színvonala ellenére is érdemes volt a gyűjteményt megjelentetni, mert elérte célját: képet kaptunk arról, hol tart jelenleg a Tisza-parti város irodalma. László E. Szegedi fiatalok antológiája GABOK: Freskó Léggömb izzik a fejünk felett, kosárban élünk — erős sugarakkal kötözve a naphoz. Két lépés az út szegélytől szegélyig. Lábaddal az atlasz két szélére léptél ernyőt formálva tenyeredből te felhőhomlokú, háromszögvonalzó lett kezedben a virágcsokor. A vízparton álltál, a feldobált kavicsok fennmaradtak az égen a műcsillagok, s a kémények égre meresztett látcsövek, látod-e a Tejút hirtelen forrni kezdett, s majdnem kiloccsan az az ég lábosából.