Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. június (1. évfolyam, 51-75. szám)

1875-06-03 / 53. szám

tikai párttal szemben Cselekvési szabadságát meg­­őrzendi. Beszédét tetszés nyilatkozások követék, majd felállt a köztiszteletnek s méltán megérdemlett népszerűségnek örvendő Hegedűs L­ász­ló, s rövid velős beszédében kiemeli,’hogy ő ugyanazon politikai elvek alapján áll, melyeket Kun Pál imént kifejtett s a maga részéről is kijelenti, hogy a kö­zelgő választási alkalomra cselekvési szabadságát fentartja. Hosszas éljenzés követé beszédét, melyet nem valának képesek a Szakácsi trupp Parlagi Jankói sehogy sem elnémítani. Kun Dániel szintén kijelentő csatlakozását a közjogi ellenzék zászlójához, utána felkelt a régi ó-testamentomi Gőg és Mágóg nemzetség modern hajtása G­óg Antal is iparkodott a szakácsisták által scení­­rozott bőgedelmet Sennyey-féle programm ajánl­­gatásáva­l túlkiabálni. De hiában nem feslett a posztó, és zsákba szorult az alamuszi macska. Megpróbálta ugyanezt a keserves mesterséget L­á­c­z­a­i­liszkai r. k. plébános ur is Lengenádfalvi Kotlik Zirzabel­­lának bájodü nyelvén elzengedezni, de nem voltak vállalkozók,­ illetőleg nem mutatkozának gimplik hiában helyeztettek ki a lépek. Próbálják meg mindketten, vajon nem jobb madárijesztők lenné­nek-e mint’politikai balekfangerek? — Ezután a szakácsisták ismét bizalmi hallucinatióban látszanak : szenvedni­ s erőszakolni akarák azt, hogy Szakácsi úr ismét kikiáltassék képviselőjelöltnek. De már ennek csakugyan furcsa eredménye lett. Ugyanis Lang (tolcsvai) kimondta, hogy ezentúl kiabálás ut­ján n­em választunk, hanem majd körülnézünk al­kalmas jelölt után. Többen hasonló szellemben nyilatkozván dr. Lengyel Endre felhívja a gyűlést, hogy választási elnököt jelöljön ki s erre a maga részéről ajánlja a közjogi ellenzék egyik világító oszlopát, Hegedűs Lászlót, mire Hegedűs László roppant lelkesültséggel,per­­czekig tartó,vih­aros éljenzéssel az ó­liszkai kerület baloldali elnökének kikiáltatik, s ezzel a gyűlés véget ér. Csodálatos, Hegedűs Lászlót ugyancsak a szakácsisták is éljenezték s pedig derekasan mint elnököt. Oka, mivel leszámítva egy-két volt jobbol­dali agent provocateurs, s egy pár szűklátkörű sza­badelvű parlagi obscuritást,az ó­liszkai bár részben szakácsista választópolgárok máig is a régi balol­dali állásponton vannak, s azon is akarnak megma­radni,­ ha Szakácsira adják szavazatukat az épen nem politikai, hanem személyes okokból történik. Fájdalom , hogy így van, mert ezen körülmény népü­­nk politikai érettségére egyátalában nem mutat. Szabadjon soraimat, bár nem vagyok ön be­cses lapjának rendes levelezője,egy óhajtással zár­nám be. Vajha megérhetnék azt az időt, midőn Hegedűs László kitűnő tehetségeit nem kellene parlamentünknek nélkülözni. Hegedűs igazán dísze lenne a közjogi ellenzéknek, s minden tekintetben úgy is, mint kitűnő szónok, úgyis mint tág látkörű modern műveltségű s széles tudományo s erélyes jellemű férfiú rendkívül használható tagja lenne jövő­­ képviselőházunknak, most ő rejtett gyémánt, mely csak egy szűk körnek tündöklik. Liszkai Gáspár:­­ Tisza Kálmán Debrecenben. (Eredeti tudósítás.) Debreczen, május 31. Megvolt a nagy hű­hó, czigányzene nagy dob­bal, stb. a­miről a kormánypárti lapok hasábos dicsénekeket zengettek és a tényeket elferdítet­ték.­. Nem lesz érdektelen most, midőn a kormány­­párti lapok világba kiabálták az isteni tett ember dicső bevonulását, — higgadtan és igazán megis­mertetni a részleteket.— Az egész ünnepélyesség nagyon roszul sikerült. Megvolt a nagy zaj, de na­gyon kevés, sőt talán 10 ember sem volt, aki egész valójában lelkesedett volna. Bámulta a tömeg a fényt, mit a pénz teremt, de bizonyos rész érzés vett erőt rajta. Voltak éljenek is, de azok is na­gyon hivatalos színezetűek, feltünőleg kortes és gyermekhangok; igen sokszor csak egy torok han­goztatta viszhang nélkül a hozsánnát. Lássuk egész tárgyilagosan, minden elfogultság és ferdítés nél­kül az „ünnepély“ végbemenetelét. Délután nagy néptömeg állott ki a piaczra, részint mivel a va­sárnapi piaczi állongások és séták nálunk rendes divatban vannak, részint mivel mindig sok a ki­váncsi had, mely bámulni vágy. Egyszóval sokan voltak, legfelebb volt 60 tagú bandérium, két har­madrésze komisz lovak, fiakereskocsis és mester­legény lovassal, a­kik tarka látványt nyújtottak. Vagy 10 jogász is kirukkolt. Tiszát a vasútnál Si­­m­onffy, a lakás előtt Tóth Mihály fogadta, kinek beszédére ő nagyméltósága röviden válaszolva az úti fáradalmakat kipihenni szállására ment. Este fáklyásmenet, zenével. Fáklya volt elég, hisz kön­­nyű a kiknek van pénzük a fáklyát megvenni. Bé­­kessy gazdászati tanár a polgárság, Lengyel Imre az akad. ifjúság, egy szónok pedig az iparos ifjúság nevében beszélt. Megjegyzendő, hogy Lengyel Imre Tiszához az ifjúság nevében nem mint képviselőhöz szólott, hanem mint iskolai profeszorhoz, ez is a tanárkar titkos presszójának következtében tör­­­­­­tént, bár ugyan a megbízók ezt nem akarják beis­merni. Az iparos ifjúság szónoka pedig a minisz­tert üdvözlő, kérvén őt, hogy az iparos érde­kekre szíveskedjék minél nagyobb gondot fordí­tani. Békessy beszéde végén felszólította Tiszát, nyilatkoztassa ki, hogy másutt nem lép fel képvi­selőnek. Tisza határozottan Debreczen mellett nyi­latkozott, de mivel már ő rég megmondta, hogy semmisüljek meg inkább, minthogy elvemből csak egy hajszálnyit is en­gedjek, meglehet, most is csak tré­fált a választókkal. A fáklyászene is roszul sikerült, mert Lengyel Imre a küldöttség szónoka beszédébe formaliter bélésűlt, az énekkar nagyon rosz volt, mivel a legjobb hangú tagok nem akar­tak e demonstráczióban részt venni, dac­­ára min­den capacitatiónak és fenyegetésnek, a­kik elmen­tek is a szózatot és hymnusz észrevehetőig robot­ból énekelték, minden lelkesedettség nélkül erős capacitátiók folytán. Mindkét ünnepélyen feltűnő­ig nagy számban volt az asszonysereg képviselve, a gyermekhad orditozása is úgy vette ki magát, mintha fel lettek volna bérelve, midőn az éljenek között a vékony hang mindig túlnyomó volt. Estve a polgárság Révész Imre ablakának szomorú sor­sán okulva kivilágítást eszközölt. Átalában egész nap nagyon nyomott hangulat ural­kodott mindenfelé. Hétfőn déleitt a sok nép mind­három választókerületből a kollégium udvarán gyűlt össze, holott az oratóriumban is megfértek volna. E nép között két harmadrész nem választóképes, vagy pedig nem a Tisza kerü­letéből való volt. Tisza igyekezett a dolgot szépí­teni, s ahol tűzbe jött, mint egy jelre felhangzott a gyenge éljen, a­mit leginkább a jelen volt ország­gyűlési képviselők és az „Ellenőr“ szerkesztősége (minden szolgástól és munkatársastól) kezdettek. A beszéd után banquette tartatott a „Biká“-ban. Ha Tisza Kálmánt kérdezik meg, meg vagyok győ­ződve, hogy ő sem lehetett nagyon megelégedve ez ünnepélyes hűhóval. Na de azért van erről sok dicsériád, a­mi a más városban lakók előtt a leg­szebb szik­ben fogja feltüntetni a dolgot. Ebből át­láthatták a kolomposok, hogy az igazi lelkesedett­ség, önzetlen fáradozás nem az ő pártjuknál, ha­nem a függetlenségi párt táborában él, a­mit a párt a képviselők választásával is a legfényeseb­ben fog igazolni. 1. 1. Hogy nyilván az emberistenítés ta­nát prodlamálták Debreczenben, a Tisza K. fogadta­tása alkalmával, az a két papi szónok beszédén kívül az által is mustrálható, hogy — mint a „D. E.“ irja — azon koszorúnak, melyet Tisza K.-nak több tisz­telője ajándékozott — szalagján e szavak voltak írva: „száz ezerek ajaka dörgi lelkesülten: Ha­zánk Mesiása Tisza Kálmán éljen.“ Az úristen tehát csak egy fokkal áll felebb Tisza Kálmánnál. Ez emberistenités bizony szomorú jelenség, a mai felvilágosult korban , hanem az igaz, hogy életla­­poknak igen hálás tárgyul szolgálhat. Választási mozgalmak. Szabolcs megyé­­b­e­n a II.­Kállói kerületben a függetlenségi párt jelölte Kállay Ákos; a tiszalöki kerületben a sza­badelvű párt Szomjas Józsefet lépteti fel; a kis­­várdai és nádudvari kerületekben a függetlenségi párt lett győztes, de még jelöltet nem léptettek fel; a bogdányi kerületben ismét Zoltán János köz­jogi ellenzéki a jelölt; Baranya és Somogy megyében a függetlenségi párt van nagy előnyben ; a pécs- Váradi kerületben Simonfay a függetlenségi párt jelölte; Simonyi Ernő, Helfy és Vajda megválasz­tatása — a mint már írtuk — biztos. Budapesten Steiger ellen Jókay lép fel, s a dárdai kerületben Hegedűs S. szab. pártiak. — Gyöngyösön, Ivovách László, a patai kerületben Rady András, Iglón többen akarnak föllépni a szabadelvű párt ré­széről; az eperjesi kerületben Bujanovics Sán­dor, jobboldali ellenzéki; Vas m­egyében a szent­gothárdi kerületben Széll Kállmán, a szombat­­helyiben Horváth Boldizsár, a felsőőriben Hollán Ernő, a németújváriban Ernuszt Sándor, a rumi kerületben Istóczy ellen i­árdossy a szabadelvű párt jelöltei; a muraszombati kerületben Harká­­nyi Frigyes és a kemenesaljaiban Horváth Elek szabadelvű pártiaknak kevés kilátásuk lehet a megválasztatásra; a kismartoni kerületben Sobár Lajos, a szentjánosiban Lukács Béla a szabadelvű párt jelöltei; S. A. Ujhelyen — dr. Moskovics a jobboldali ellenzék jelölte; — Székesfehérváron Schwarz Gyula ellen Pribék Antal közjogi ellen­zéki a jelölt; Heves megye nagy-fügedi kerületében Almásy Sándor közjogi ellenzéki a jelölt; Aradon Varjassy jobb ellenzék is fellépett; Kolozsváron Sámi László és gr. Péchy Manó a szabadelvű párt jelöltei; Felső Fehérm­egyében Köncsey és Nemes Nándor, Dobokában gróf Bánffy Györgyön és gr. Vass Samun kivül ezek ellenében Bánffy László báró és Felszegi Samu a szabadelvű párt jelöltei. — Bihar megyében a bárándi kerületben Kelemen Sándor a szabadelvű párt jelöltje, azonban ott a függetlenségi párt van többségben, ezt érezte meg Móricz Pál s azért hagyta ott a kerületet és B. Újfaluban lép fel Csanády Sándor ellen; — a fog­gondolj a magadéval, akasztófára való, és ne há­borgass engemet, van még bennem annyi erő, hogy elbírom hordozni a port, mely több ragaszkodással van hozzám, mint az emberek.“ Nem is igen lehetett aztán tudni, hogy ez az ó-testamentomi hálóköntös miféle szinü lehetett valaha, miután porréteg porrétegre tapadva, már majdnem termő talajt képezett s bátran be lehetett volna vetni lóher maggal. Az ugyancsak ily állapotú házisapkát azonban gyászfátyol bur­kolta, az első és utolsó gyász, melyet valaha az öreg Ilanzel viselt s feltételezhető volt, hogy nem visel többet ezután sem. Gyász­fátyol igen is. Az öreg megfagyosodott szív, s a rideg kebel redőiben mégis lappangott emberi érzés, melyet ugyan igen gazdálkodva vi­selt, de a mely épen azért, mint a fösvény ládjában a rejtegetett kincs, megszaporodott, hogy aztán fukar gazdáját saját tömegébe belefojtsa. Han­­zel fájdalma, melyet a csontos arcz nem árult el, oly tűz lehetett a száraz mellkasban, mely pilla­natról pillanatra emésztvén őt, a halálnak csak egy szellőcskéje leendett aztán szükséges, hogy az önmagában elégett és hamuvá vált alkotmányt széj­jel fújja. Mikor a gróf halálhíre a várban elterjedt s az öreg Hanzel is meghallotta, azt állították, akik őt e pillanatban látták, hogy kigyult benne valami s egypár másodperczig egészen átlátszó volt­, mint az izzó üreg s hogy mikor felsóhajtott, füstfelleg tolult ki száján, s a kin, melyet érezhetett, arcz­­csontjait egészen kiforgatta helyéből. Mint mikor a villámnak útját állta valami, talán Ilanzel is útjá­ban állt a gróf lelkének és az csapott rajta keresz­tül. Szóval oly ijesztőleg nézett ki akkor, hogy el­szaladtak tőle a kik vele találkoztak. Be is húzódott szobájába, magára zárta az aj­tót és csak akkor jött ki, mikor a vártorony ha­­­rangjai a gróf temetésére megkoldultak s a ko­porsó a vár első udvarán már ki volt téve. Fényes urak s hirtelen előrándult rokonok állták körül,' három négy faluból ott volt a népség, temetni maga a beszterczei­ püspök'jött el, egy baldachin állt pap­sággal :_ lá­bszár­ vastagságú viaszgyertyák voltak meggyujtva és az egész v­árcseléűség gyászruhát viselt. '­­ A herczegnő és a lábadozó Viktor gróf a ko­porsó végénél fekete bársonyszéken ültek, Leona a getlenségi párt jelölte e kerületben Hegyessy­­ Márton nyáradi ügyvéd lesz, s megválasztatása biztosnak látszik. Göndörben a putnoki kerületben Ragályi Ferdinánd, s a jolsvaiban Hevessy Berta­lan a függetlenségi párt jelöltei. Déva, május 30. Legközelebb közrebocsátott czikksorozatunk­­ban elmondtuk mi is, mit előttünk már több jeles elmondott, hogy a megyék voltak az alkotmány bás­tyái, de feledtük ezen történelmi igazságot bár csak egy példával illustrálni. Hogy tehát az ifjú ember, ha netán kedve van jogtörténelmünket oka­­datolva tanulmányozni ?! — láthassa, hogy csak­ugyan a megyék voltak az alkotmány bástyái, hoz­zunk fel csak egy momentumot. I. Napoleon bukása után a bécsi szent szövet­ségben, az isten kegyelméből származott jogok a népjog ellen a fejedelmek által egymásnak kölcsö­nösen biztosíttatván, kormányunk többé a népek alkotmányos életéről tudni sem akart. Országgyű­lés 181 L-től 1823-ig nem hivatott össze; a kormány­zás a törvény mellőzésével rendeletek által folyt; a katonát kötéllel fogták; azt követelték, hogy az addig váltó czédulában fizetett adót, ugyan­annyi névértékben számítva fizesse a nép conv. ezüst pénzben; — tehát a­ki addig váltóban fizetett 10 frtot, az már fizessen ezüstben 10 frtot. A rendeletek melletti kormányzásnak a me­gyék ellenszegültek; katonát nem állítottak, az adót megtagadták,­ s kimondták határozataikban, s fölterjesztéseikben, hogy az adókirovás és ka­­tonaállitás csak országgyűlési határozatra történ­hetik. A kormány a maga rendeleteinek érvényt szerzendő anyagi erőszakhoz nyúlt; kir. biztost küldött katonasággal megyéről megyére; az alis­pánok elfogattak, vasra verettek, de a dolog még sem ment. Ekkor történt — mint nekem beszélték — kár volna, ha ezen történet feledékenységbe menne — hogy a kir. biztos báró Eötvös (nagy Eötvösünk apja) hasonló küldetésben megjelent Hontmegyében a közgyűlésen, a megyét engedel­mességre szorítandó. A gyűlés élén Máriásai alis­­pán­nyal azt felelte: „törvénynek engedelmeske­dünk, de rendeletnek nem.“ Ekkor a kir. biztos az alispánt az ablakhoz vezetvén rámutatott a felállí­tott katonaságra, mondván : „mit paczkázik alispán ur, látja, hogy van hatalmam önöket kényszeríte­ni“, mire az alispán Máriássi így válaszolt: „jól látom mélt. uram, s készen voltam rá; de tudja meg méltóságod, hogy egy oly régi máriást (pénz neme 17 kr értékű) mint én, oly fiatal Eötvös (az Eötvös család Mária Terézia alatt lett volt báró) mint méltóságod, oly nyomorult kalapácsokkal, — mint amazok (mutatott a katonaságra) soha meg nem görbít; engem csak a törvény hajthat meg, de erőszak soha.“ — Ilyenek voltak a nép szabad aka­ratából, nem pedig a főispán kegyelméből válasz­tott alispánok! Eltekintve az alispán egy kis hiúságától, mely szerint családja régiségét a kir. biztos báróságának fiatalságával szembetette, a mi azon korban meg­engedhető volt, a dologból mégis az lett, hogy a kormány az erőszak terén is hajótörést szenvedett s kényszerítve lett utóljára is az országgyűlést 1823-ban (Erdélyben 31-ben) összehívni. Ezen or­szággyűlés, melynek lelke volt a nagy Nagy Pál (kár ezt a nevet elfelejteni) határozott irányt adott az ország megcsonkított alkotmánya visszaszerzé­sére, és sokat vissza is szerzett. Ezen országgyűlés volt az anyja 1848-nak is. És mért tudták az ország­­gyűlések 1823-tól 48-ig az egész alkotmányt vissza­szerezni, midőn ezen korban a bécsi kormány erő­sebb volt, mint valaha, s az egy Metternichnek, ki bizony oly centralista volt a mint kellett, egyedül több esze volt, mint tán minden miniszternek Euró­pában ? azért mert erősek voltak erkölcsileg is a megyék; és a­hány megye, annyi szövetséges or­szággyűlés támogatta az országgyűlést, s embert küldtek a gátra, nem mint mi, kik birkákat küld­tünk sót nyalni, vegyítve farkasokkal, kik szétté­­pék hazánkat s annak becsületét is elnyelik. Azt hiszem itt a barátim, hogy már van fo­galmuk önöknek is az egykori megyei életről, s igazat adnak a nagy számkivetettnek, hogy a me­gyék voltak az alkotmány bástyái; és itt jegyezzük meg jól, hogy soha el ne felejtsük, hogy kor­mány, legyen bár a legjobb akaratú, alkotmányt soha fennem tartott, soha fen nem tart; fentarthat csak a nép; de a nép is csak azon alapon, ame­lyen meg szokta mozogni. Ez pedig ná­lunk a nép geniusából kifejlett decentralizált me­gyei élet és rendszer. Az én agyamat rég kínozza egy gondolat, én azt gondolom, hogy a bécsiek sokkal jobban ismer­ték a mi megyei életünk fontosságát, mint mi, s tőlük szivárgott be az eszme az én jó névrokonom Tóth Vilmos ur és a jó honatyák fejébe, miszerint ezek lerombolák az alkotmány bástyáit. Már biz­tosak lehetnek, hogy a főispán engedelmes szol­gáiból o­xdidált, s csakugyan­ a főispán befolyásával választatott alispán egy kis alkotmánysértésért nem fogja magát vasra veretni. A­hol a dolog a maga természetes alapján áll, ott a nemzet geniusa szüli a törvényt, a törvény megfordítva képezi a nemzet lelkét. Innen a tör­vény vagy felemeli a nemzetet, vagy elöli azt. Ennek bebizonyítására hozzunk fel ismét egy történelmi tényálladékot. A­mint Magyarország a mohácsi vész után el­szakadt Erdélytől (ne tessék megbotránkozni, mert így történt, nem megfordítva, mint a­hogy rendesen, de hibásan mondják) Erdély, s az ezzel maradt ma­gyarországi megyék tették a még független Magyar­­országot. Erdély belügyeibe az idegenek befolyást nem gyakorolván, itt a köz és magánjog jobban ki­fejlődött, mint az elszakadt s idegen befolyás játé­kává vált Magyarországon; a megyei élet szabadabb volt. Innen az erdélyi ember szabadabb szellemű, és sokkal bátrabb volt, mint a sok török, és német nyomorgatás alatt elkínzott magyarországi; s oly erős lett a volt Erdély, hogy képes lett Magyaror­szágon is az itt elért alkotmányt háromszor, (a bécsi, linézi, és nikolsburgi békekötésekben) vissza­szerezni. De mi történik Erdélyben? A mint Erdély a habsburgi mint magyar királyok protectióját sok alkudozás után elfogadta, egyik feltétel az volt, hogy a király egy hitlevélben biztosítsa Erdélynek addig élvezett szabadságát, és alkotmányát. Le is küldtek egyet, az úgynevezett Leopoldinum­ diplo­mát 18 pontban elfogadás végett, mit az erdélyi rendek elfogadván, visszaküldők hivatalos alakban kiadás végett, ki is adták három év mulva 1691-ben de hogy? úgy hogy a szabad tisztválasztásról szóló 8 ik ponthoz hozzá tették, hogy válasszuk ugyan szabadon mint eddig is tiszteinket, de a főszolga­­birák, alispánok, főjegyzők, pénztárnokok terjesz­tessenek fel megerősítés végett az udvarhoz. Ebből az lett, hogy az erdélyi megyék, székely és szász székek, és a városok választhattak bárkit, nem lett az tiszt, ha az udvar meg nem erősítette, arról pedig gondoskodva volt, hogy csak a jó érzel­műért (?) nyertek megerősítést, s minthogy a meg­erősítés gyakran sokáig késett, s gyakran el is ma­radt, megkezdődött a főipáni helyettesítést, s elő­állott az az eset is, hogy valamely megyében vala­mennyi tiszt, mind substitutes volt, így idő folytán nem csak az országos, de a megyei kormányzás is egészen kormány közegek kezébe került. Ebből két nagy szerencsétlenség származott, előszór a­ki hivatalra vágyott, az keresztül oskolázta magát hizelgésen, áruláson, hazugságon, s erkölcseit saját magának megmérgezte; m­á­­sodszor: a nép visszavonult a közélettől a hol csak boszankodott, de lelke táplálékot nem talált. Ezen nyomasztó állapotból magyarázható ki az erdélyi ember azon lelki állapota, noha itt aránylag van annyi értelem s tán jóakaratot is, mint Magyarországon, mely szerint egy átalában lankadtabb és bátortalanabb, mint a magyarországi, a­ki legalább tisztválasztási jogának mindig gya­korlatában volt. Látjuk csak ennyiből is, mit tesz a törvény, ha jó, felemeli a nemzetet, ha rósz, megöli azt és én jövendölöm — utinam falsus sim vates — hogy ha a megyéket, s az idő folytán törvényhatóságot nyert városokat a magok hatóságaikba in integrum gyorsan vissza nem helyeztetik, a jövő generáló­nak proclamálhatják magát a respublicát is, nem lesz abból többé életképes nemzet. Ezek a mi istenben boldogult honatyáink czifrábbnál czifrább szónoklataikban mindent el­hoztak Angliából, a­mi ott alkotmányos, csak egyet, a legszükségesebbet felejtették ett. És ez az, hogy az angol még a lényegtelen formaságokban is ra­gaszkodik ahoz, a­mi nála nemzeti, s nem vettek példát, az angoltól, hogy ragaszkodtak volna ezek is ahoz, a­mi nálunk nemzeti. Tóth László: Duna-Pataj, május, 30. Szederkényi Nándor tisztelt képviselőnk ma tartotta az őt megtisztelő nagyszámú halgatóság előtt, képviselői beszámoló beszédét; kit is fehérbe öltözött leánykák vezetvén — sor nép kíséretében a városház térre ment; mielőtt azonban képviselői működéséről beszélt volna, az őt különösen meg­tisztelő dunapataji honleányok buzgalmát köszönve még, s intve őket a haza és emberszeretetre, szóval: a szép női kötelmek teljesítésére, egyné­hány szép példát Róma dicső leányairól állítván fel tanulságul. Erre a beszámoló beszéd bekezde­tett s a nagy érdekeltséggel hallgatott beszéd vé­geztével , lelkesült éljenzés tört ki. — Ezután egy polgártárs a halgatóság s a választók nevében megk­öszönte röviden képviselőnknek a kerület és a város érdekében tett nemes fáradozásait, s ismét a jövő országgyűlésre képviselőjelöltül a nagy so­kaság átalános éljenzései kíséretében ’ — kikiál­tatott. Mire a nagyszámú közönség­jelöltünket, egy érdemes polgártársunk házához bekísérték, hol, az akkor is még nagyszámú vegyes közönségtől érzé­keny búcsút vön. Végül a leánykák még egy pár alkalmazott vers dallamaival tisztelegvén, jelöltünk kocsira ült és Ordosra — dunapataji polgár kíséretében — el­robogott. Egy dunapataji polgár. t ATecz­a.. A mai világból. — Regény. — írta: Titia-asz. IV. Kötet. III. Vérnyomok. (Folytatás.) Az öreg Hanzel is nagy változáson ment ke­resztül azóta. Életkedve ugyan addig sem valami sok volt, kedélye még kevesebb, miután múltjának emlékeit mostani helyzetével összeegyeztetni se­hogy sem bírván, előtte egy üres „Wurst“ volt az egész világ, a gróf halála óta pedig pláne nem akart még csak élni sem, mikor az az élet nagyon komisz volt előtte. Igaz ugyan, hogy nem háborgatta most már senki, a herczegnő és a gyermekek eltá­voztak, a haramia banda is elpárolgott a sírboltból, és azóta se híre se hamva, a pusztai csendes min­den, a nappalt is alig háborgatja valami, az éjt pe­dig a baglyokon és denevéreken kívül semmi. Az öreg Hanzel és Krumpa, mint ősszel a le­vele hagyott száraz ágon két varjú, úgy ültek néha egymás mellett az elhagyatott vár egyik vagy má­sik bástyafokán, s kinézve, kikárogva magukat, visszatértek a fészekbe, s ha nem tudtak csinálni egyebet, egymás kedvéért elaludtak. Különben az öreg Hanzel, tíz évvel öregek­nek nézett ki mint csak pár hónappal azelőtt, pe­dig kinézése már akkor is hasonlított a Mattmsa­­leméhoz, és az ősi idők egy hátramaradt kóróját képviselte. Mióta pedig a gróf meghalt, nem csak­­ a hús hiányzott róla, hanem csontja is őssze volt esve annyira, mintha egyik a, másikának hüvelyéül „szolgálván, egyik a másikba volna belé tolva. Aztán , magával,, meg,éj­,eléggel gém, gondolt az öreg ur ,...semmit.. .§ j)a.Krisinpa e­gy. jó Qsontosi pofonra akart .. .sz,ert tenni, nem­ kellett hozzá egyéb, csak urával ,.. . gondolnia, vagy csak­ egy szóval említenie, hogy en­­­­nek ,vagy annak a ruha­darabnak kiporolása­i már­­ nem, felesleges munka lenne..­- „Da hast änz !“ — Via épen porozni akarsz; — kiáltá Hanzel ur — mindjárt elkezdem a te pofádon, annál mélyettébb bőrre úgy sem akadni heted-hét országon! Hát csak földön térdelt, s arczát a koporsóról lefüggő fekete fátyolba rejtve oly keservesen sirt, hogy azok akik látták, zokogásra fakadtak. — Mikor a temetési ének szólt, a leány szivének fájdalmas fajhangja keresztül hatott rajta: — „Édes apám!“ . . . A herczegnő és Viktor gróf nem bírtak kényet ejteni. Arczukon ünnepélyes komolyság mesterkélt vonásai feleltek meg a szomorú jelenetnek. Mikor aztán a temetési ének bevégződött, s a koporsót gyászruháju szolgák fogták föl, kik mel­lett egy-egy fekete öltözetű mágnás ment, s „for­m­á“ -ból kezét a koporsót emelő fa végére tette, — ekkor Leona felszökött térdeiről, s egy megrázó si­kolyt hallatva belekapaszkodott a koporsót fedő gyászszövetbe. Rokonok, rokonnők közeledtek hozzá és el akarták őt a koporsótól vonni, de a leány ujjai görcsösen fogták a gyászlepelt. A tömegen most egy poros, piszkos ruhájú, vén, csontember csörtetett keresztül, fedetlen fején a ritka ősszálak össze voltak kuszálva, sovány ar­­czán a szemektől lefelé, mintha sziklában két víz­mosás lett volna, két árok vezetett a szakál bozót­jába, mely folyáson nagy könycseppek gördül­tek alá. — Takarodjatok innen e leánytól, — mondá, kemény karjait a Leona körül állók közé dugva, és eltaszigálva őket. — Hogy meritek őt akadályozni ? Ennek a leánynak ez atyja volt. Megdöbbentő jelenség volt ez a vén csont ember, s őrült tekintete elől kitértek a felháboro­dott urak, hanem intettek a szolgáknak, hogy tá­volítsák el onnak­­. Mikor azonban az első szolga Hanzelhez lépett, kiegyenesedett Leona alakja, lángtekintete keresztül villant könyein, s az öre­get maga mellett látva, az ösztönnek csodás sugal­lata folytán feltárta karját, és Hanzel száraz ke­belére borult: — Te lesz most már az én apám! Hanzel félkarjával magához ölelé a leányt, másik' karjával pedig utat" Csinált a koporsóhoz, melylyel már"ipár megindultak. Nem merte őket bántani senki, ott haladtak roskadozó léptekkel egymás mellett, egymást" támogatva; a koldus ki­nézésű öreg piszkos ember, karján a herczegi anyá­tól származott gyönyörű szép gróf kisasszony. És­­ amint így mentek, oly élő tolmácsai voltak a leg­keserűbb fájdalomnak, hogy az emberek bámulták és siratták őket. Mikor aztán beértek a sírboltba, Ilanzel a ko­porsó fátyoléból letépett egy darabot, és sapkájára kötötte, Leona kebelébe rejtette, aztán megfogták egymás kezét, s egyszer csak oda hulltak mind­ketten a koporsóra, aléltan, eszméletlenül. Mily csodálatos deleje van ennek az emberi léleknek! E pillanattól kezdve nem látta Leonát az öreg Hánzel. A család eltávozott, ott hagyván magára a „vén bolondot, a ki úgy sem sokáig él már“, — s ki aztán nem is igen sokat, gondolt többé a várcseléd­séggel. Krumpát kivéve másokkal alig közlekedett, Krumpának nem is igen volt már egyéb dolga, mint az öreg Hanzellel üldögélni, s ha sétálni ment, vele menni, hallgatni a­mit beszél, és szintén beszélni, de el is készülni arra, hogy jól összesza­­marazzák. A napok tehát igen busán folytak. Az öreg úr mindig kedvetlen volt, bort csak néha ivott, nem kellett már neki az sem. Folyton a meghalt grófról gondolkozott és Leonáról, ki szerinte olyan kár volt ebbe a családba, mint a­mily kár volna a fülemüle a varjak közé. — Pedig meg fogják ölni azt a leányt is, a mint hogy atyját megölték, — mondá igen gyakran, — mert hogy ő nem magát lőtte agyon, arra mér­get mernék venni, hanem ily família nincs is több. Ennek minden előde méregkeverő volt. — Csak azt szeretném tudni, — mondá Krumpa ilyenkor, — miért mondta a méltságos gróf kisasszony nagyságos uramnak, hogy ezután te fogsz lenni az én apám ? — Szamár!. — kiáltá Hánzel — miért töröd olyanon a te tökfejedet, a­mi nem a te eszed­hez való ? — Mert azt hinném, hogy nem hiába mondta, nagyságos uram! — Hej, nem oly szamár ember­ még Krumpa, hogy keresztül ne tudna látni a szitán. ....— Hát aztán mit lát a te szamár szemed ke­resztül a szitán, bizonyosan olyan ökröt, mint a mi­lyen te vagy. ...•••■ ■ ■ " ; " — Engedelmet kérek, — mondá a vitéz, ha­misan vigyorogva, — én nagyságos uramat látom. Het tudom én mikor nagyságos uram egyszer azt mondta álmában, hogy .... No hiszen szép legény is volt ám a nagyságos ur ... Eger, május 31. Úgy hiszem tudják, hogy Egerben a közjogi ellenzék egy töredéke egyesült az eddig papi reve­rendák árnyában hütöző s itt zöld ágra jutni soha­sem tudó deákpárti tányérnyalókkal, s úgy hiszem, tudják azt is, hogy úgy Eger városa, mint Heves­megye közgyűlése bizalmat szavazott szavaik sze­rint a középbal köréből alakult szabadelvű kor­mánynak (s így kimondta azt a nagy mathematikai tételt, hogy­­ több mint 5, értvén a számok alatt miniszteri bársonyszéket) azért vagyok bátor a szerkesztő urakat egyébről is értesíteni, hogy mél­­tóztassanak látni, miszerint Hevesben sem mind arany ám á mi fénylik, s hogy a fúzió itt is csinált ám konfúziót is. Egerben a magát középbalnak nevezett, de magáról életjelt sohasem adott párt majd 3 hóna­pig vajúdott a felett: maradjon-e, menjen-e az őt tárt karokkal fogadó jobboldaliak ebéd után lévő tá­borába? míg végre a vacsora reményében — éh­gyomorral lévén, s a kanonoki konyhák felől igen finom pecsenye és borszagot érezvén — elhatá­rozta, hogy fuzionálni fog, daczára, hogy a mos­tani érsek doktor nem a legfinomabb konyhát tartja, s daczára annak, hogy az érseki és kápta­lani hivatalok a bakter hivatalától az inspektoréig mind be vannak töltve. S igy történt, hogy Eger­ben a fúzió megesett, mely után azonban a konfú­zió sem maradhatott el. Az uj szabad elvváltoztató párt volt balkö­­zépi tagjai, erővel a saját kebelükből akarják fel­léptetni Fülöp József személyében a követjelöltet, s a kandidáláshoz a volt jobboldal irányában jogot is vétnek, övék lévén a pártalakítás, az elvváltoz­tatás érdeme, de a volt jobboldaliak s jelenleg elv­kollegáik mit sem akarnak erről hallani, s mig a papság és a jobboldali iparosok s földművelők egy része le nem akar azon már egyszer meghiúsult reményről mondani, melyet Burik megválasztatá­sához kötött, addig egy másik töredéke a volt jobb­oldalnak határozottan Babics Istvánt kívánja és fogja követjelöltjéül felléptetni. —■ S így az uj egyesült párt legalább három egyén mellett fog zászlót bontani, mi által csak bizonyosabbá fogja tenni a függetlenségi párt jelöltjének megválaszta­tását, mely párt egy szívvel, egy lélekkel Csiky Sándort Egernek 1848 óta képviselőjét vallja je­löltjének. A fúzió megtörténtekor az egyik pártelnök (megjegyzendő, hogy a pártnak két feje van, mint az osztrák sasnak) az ünnepélyes egyesülés örö­mére egy banquettere hívta meg a párttagokat, melyre megjelentek a kitűzött időben a párt szű­rös tagjai is, gondolván, hogy potyaivás lesz, azon­ban hallván, hogy 2­árt a bemenet, méltó indigna­­tió közt fordítottak hátat a rájuk nézve drága mu­latságnak. Ezért őket megengesztelendők, a szabad­elvű párt vezérférfiai elkezdték a korteskedést, vagy hogy az ő szavukkal éljünk áldomást rendez­tek a nép számára, melyben 50 hordó bort itattak meg a néppel saját nagyobb dicsőségükre. Pedig hát törvényünk is volna az ilyen korteskedések el­len, vagy ezt nem tekintik annak , hisz ez legvas­tagabb nem a korteskedésnek, csak hogy az ilye­nekre szemet hunynak azok, kiknek a törvény kö­telességeiké teszi az ilyen kikapásokat meg­­torlani. Ámde Eger földművelő népe sokkal jobban ismeri az ő vezetőit, sokkal jobban ragaszkodik el­veihez, semhogy álprófétákra hallgatna s ily fogá­sokkal félre lehetne vezetni, s bátran írhatjuk, hogy épen ez a talaj az városunkban, melyben a fúzió épenséggel nem tudott megburjánozni; azért csak korteskedjetek ti köpenyforditó urak, itassá­tok bordón ülve a ti népeteket, hirdessétek csal­hatatlan tanaitokat, de ha azután az ország szeke­rét még jobban belehúztátok a sárba, ne mossátok a nép előtt Pilátusként kezeiteket. Ellenzéki Figyelő­­ Letenye, május 31. i Tegnap Tuboly Viktor ügyvéd ur több balol­dali ellenzéki letény­ei, egyed­urai és bécsi választó­polgár kiséretében is körutat tett a Mura­közben. Útja egész diadalmenet volt. Ivott­or­i­­b­a­n a révai lelkes közönség által fogadtatván bent a városban magyar a horvát nyelven tartott beszé­det, onnét Vidoveczre ment, hol az összes kö­zönség által ovátiók­kal üdvözöltetvén ott is, az uterán, nagy néptömeg előtt tartott beszédje több­ször kitörő éljenekkel szakitatott meg és főleg azon töménynek adott kifejezés, hogy Madarász Jó­zsef nagy ház­u­n­k fi­a is meg fog a kerületben jelenni általános örömdiad­allal fogadtatott. Mada­rászt­ ide G­án várjuk azután a függetlenségi párt véglegesen meg fog alakulni. ( Németh János, Főváros, közgyűlés­ Junius 2-án. R­á­t­h Ká­r­o­l­y főpolgármester megnyitván az ülést bejelenti a király leiratát a jövő országgyű­lés egybeh­ivás­a iránt. — Mit mondtam én álmomban te orangutang? Hát te ott fülelsz azzal a serpenyő füleddel mikor alszom, és szeded bele ami kijön belőlem? Aztán kirántod, berántod, megkozmásitod, felfalod, és megbolondulsz tőle . . . — He heé! — kiáltá Krumpa, — azért tudom én a mit tudok . . . — Tudod te az ördögök ábéczéjét akasztófára való spion gazember. Nem is halok meg mielőtt fel nem akasztatlak. — Adjon az isten hosszú életet a nagyságos urnak, hogy még szép apa is lehessen ... — Mit mondtál ? — kiáltá Hánzel magasra emelve vastag pipaszárát. — Szegény drága jó teremtés, biz isten meg­váltanám az életemmel. — Kit váltanál te meg a te rongy életeddel, adnának is már azért egy fa dorombot ? — De azért, ha száz millió aranyat adnának még akkor is fel tudnám áldozni, azért a drága ál­dott jó gróf kisasszonyért. — Hejh­be sírtam is, mikor a nagyságos uram kebelére borult, s úgy csüggött rajta, mint a szomorú fűz ága. Akkor lát­tam, hogy úgy hasonlít a nagyságos uramhoz, mint egyik csillag a másikhoz, csakhogy az egyik egy kissé erősebb, hanem azért nem tesz semmit. Az öreg Hánzel felsóhajtott: — Bolond! — Bolond !. . . — Aztán mikor elmentek is úgy sírt, mint a záporeső, és kikiabált a kocsiból: — Mondjátok meg az öreg Hánzel úrnak, hogy áldja meg az én istenem! . .. — Hazudik a gazember, mintha csak beta­nulta volna, — dörmögé az öreg, aztán félrefordult és letörölt szemeiről valamit. —■ Úgy áldjon meg az én Istenem, mint ahogy igazán beszélek. — Eh! Lári fári az egész ember, — Jobb lesz, hozd a botomat, és járjunk egyet a bástyákon. — Ugye azon a részen nagyságos uram, ame­lyiken a gróf kisasszony is gyakran sétált, és ahon­nan be lehet látni az utat, melyen eltávoztak. . . — De hát minek ez­ a sok beszéd,, te himpli humpli gazember? ... .............! — Megyek megyek nagyságos uram. (Folytatás köv.)

Next