Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. június (1. évfolyam, 51-75. szám)
1875-06-03 / 53. szám
tikai párttal szemben Cselekvési szabadságát megőrzendi. Beszédét tetszés nyilatkozások követék, majd felállt a köztiszteletnek s méltán megérdemlett népszerűségnek örvendő Hegedűs László, s rövid velős beszédében kiemeli,’hogy ő ugyanazon politikai elvek alapján áll, melyeket Kun Pál imént kifejtett s a maga részéről is kijelenti, hogy a közelgő választási alkalomra cselekvési szabadságát fentartja. Hosszas éljenzés követé beszédét, melyet nem valának képesek a Szakácsi trupp Parlagi Jankói sehogy sem elnémítani. Kun Dániel szintén kijelentő csatlakozását a közjogi ellenzék zászlójához, utána felkelt a régi ó-testamentomi Gőg és Mágóg nemzetség modern hajtása Góg Antal is iparkodott a szakácsisták által scenírozott bőgedelmet Sennyey-féle programm ajánlgatásával túlkiabálni. De hiában nem feslett a posztó, és zsákba szorult az alamuszi macska. Megpróbálta ugyanezt a keserves mesterséget Láczailiszkai r. k. plébános ur is Lengenádfalvi Kotlik Zirzabellának bájodü nyelvén elzengedezni, de nem voltak vállalkozók, illetőleg nem mutatkozának gimplik hiában helyeztettek ki a lépek. Próbálják meg mindketten, vajon nem jobb madárijesztők lennének-e mint’politikai balekfangerek? — Ezután a szakácsisták ismét bizalmi hallucinatióban látszanak : szenvedni s erőszakolni akarák azt, hogy Szakácsi úr ismét kikiáltassék képviselőjelöltnek. De már ennek csakugyan furcsa eredménye lett. Ugyanis Lang (tolcsvai) kimondta, hogy ezentúl kiabálás utján nem választunk, hanem majd körülnézünk alkalmas jelölt után. Többen hasonló szellemben nyilatkozván dr. Lengyel Endre felhívja a gyűlést, hogy választási elnököt jelöljön ki s erre a maga részéről ajánlja a közjogi ellenzék egyik világító oszlopát, Hegedűs Lászlót, mire Hegedűs László roppant lelkesültséggel,perczekig tartó,viharos éljenzéssel az óliszkai kerület baloldali elnökének kikiáltatik, s ezzel a gyűlés véget ér. Csodálatos, Hegedűs Lászlót ugyancsak a szakácsisták is éljenezték s pedig derekasan mint elnököt. Oka, mivel leszámítva egy-két volt jobboldali agent provocateurs, s egy pár szűklátkörű szabadelvű parlagi obscuritást,az óliszkai bár részben szakácsista választópolgárok máig is a régi baloldali állásponton vannak, s azon is akarnak megmaradni, ha Szakácsira adják szavazatukat az épen nem politikai, hanem személyes okokból történik. Fájdalom , hogy így van, mert ezen körülmény népünk politikai érettségére egyátalában nem mutat. Szabadjon soraimat, bár nem vagyok ön becses lapjának rendes levelezője,egy óhajtással zárnám be. Vajha megérhetnék azt az időt, midőn Hegedűs László kitűnő tehetségeit nem kellene parlamentünknek nélkülözni. Hegedűs igazán dísze lenne a közjogi ellenzéknek, s minden tekintetben úgy is, mint kitűnő szónok, úgyis mint tág látkörű modern műveltségű s széles tudományo s erélyes jellemű férfiú rendkívül használható tagja lenne jövő képviselőházunknak, most ő rejtett gyémánt, mely csak egy szűk körnek tündöklik. Liszkai Gáspár: Tisza Kálmán Debrecenben. (Eredeti tudósítás.) Debreczen, május 31. Megvolt a nagy hűhó, czigányzene nagy dobbal, stb. amiről a kormánypárti lapok hasábos dicsénekeket zengettek és a tényeket elferdítették.. Nem lesz érdektelen most, midőn a kormánypárti lapok világba kiabálták az isteni tett ember dicső bevonulását, — higgadtan és igazán megismertetni a részleteket.— Az egész ünnepélyesség nagyon roszul sikerült. Megvolt a nagy zaj, de nagyon kevés, sőt talán 10 ember sem volt, aki egész valójában lelkesedett volna. Bámulta a tömeg a fényt, mit a pénz teremt, de bizonyos rész érzés vett erőt rajta. Voltak éljenek is, de azok is nagyon hivatalos színezetűek, feltünőleg kortes és gyermekhangok; igen sokszor csak egy torok hangoztatta viszhang nélkül a hozsánnát. Lássuk egész tárgyilagosan, minden elfogultság és ferdítés nélkül az „ünnepély“ végbemenetelét. Délután nagy néptömeg állott ki a piaczra, részint mivel a vasárnapi piaczi állongások és séták nálunk rendes divatban vannak, részint mivel mindig sok a kiváncsi had, mely bámulni vágy. Egyszóval sokan voltak, legfelebb volt 60 tagú bandérium, két harmadrésze komisz lovak, fiakereskocsis és mesterlegény lovassal, akik tarka látványt nyújtottak. Vagy 10 jogász is kirukkolt. Tiszát a vasútnál Simonffy, a lakás előtt Tóth Mihály fogadta, kinek beszédére ő nagyméltósága röviden válaszolva az úti fáradalmakat kipihenni szállására ment. Este fáklyásmenet, zenével. Fáklya volt elég, hisz könnyű a kiknek van pénzük a fáklyát megvenni. Békessy gazdászati tanár a polgárság, Lengyel Imre az akad. ifjúság, egy szónok pedig az iparos ifjúság nevében beszélt. Megjegyzendő, hogy Lengyel Imre Tiszához az ifjúság nevében nem mint képviselőhöz szólott, hanem mint iskolai profeszorhoz, ez is a tanárkar titkos presszójának következtében történt, bár ugyan a megbízók ezt nem akarják beismerni. Az iparos ifjúság szónoka pedig a minisztert üdvözlő, kérvén őt, hogy az iparos érdekekre szíveskedjék minél nagyobb gondot fordítani. Békessy beszéde végén felszólította Tiszát, nyilatkoztassa ki, hogy másutt nem lép fel képviselőnek. Tisza határozottan Debreczen mellett nyilatkozott, de mivel már ő rég megmondta, hogy semmisüljek meg inkább, minthogy elvemből csak egy hajszálnyit is engedjek, meglehet, most is csak tréfált a választókkal. A fáklyászene is roszul sikerült, mert Lengyel Imre a küldöttség szónoka beszédébe formaliter bélésűlt, az énekkar nagyon rosz volt, mivel a legjobb hangú tagok nem akartak e demonstráczióban részt venni, dacára minden capacitatiónak és fenyegetésnek, akik elmentek is a szózatot és hymnusz észrevehetőig robotból énekelték, minden lelkesedettség nélkül erős capacitátiók folytán. Mindkét ünnepélyen feltűnőig nagy számban volt az asszonysereg képviselve, a gyermekhad orditozása is úgy vette ki magát, mintha fel lettek volna bérelve, midőn az éljenek között a vékony hang mindig túlnyomó volt. Estve a polgárság Révész Imre ablakának szomorú sorsán okulva kivilágítást eszközölt. Átalában egész nap nagyon nyomott hangulat uralkodott mindenfelé. Hétfőn déleitt a sok nép mindhárom választókerületből a kollégium udvarán gyűlt össze, holott az oratóriumban is megfértek volna. E nép között két harmadrész nem választóképes, vagy pedig nem a Tisza kerületéből való volt. Tisza igyekezett a dolgot szépíteni, s ahol tűzbe jött, mint egy jelre felhangzott a gyenge éljen, amit leginkább a jelen volt országgyűlési képviselők és az „Ellenőr“ szerkesztősége (minden szolgástól és munkatársastól) kezdettek. A beszéd után banquette tartatott a „Biká“-ban. Ha Tisza Kálmánt kérdezik meg, meg vagyok győződve, hogy ő sem lehetett nagyon megelégedve ez ünnepélyes hűhóval. Na de azért van erről sok dicsériád, ami a más városban lakók előtt a legszebb szikben fogja feltüntetni a dolgot. Ebből átláthatták a kolomposok, hogy az igazi lelkesedettség, önzetlen fáradozás nem az ő pártjuknál, hanem a függetlenségi párt táborában él, amit a párt a képviselők választásával is a legfényesebben fog igazolni. 1. 1. Hogy nyilván az emberistenítés tanát prodlamálták Debreczenben, a Tisza K. fogadtatása alkalmával, az a két papi szónok beszédén kívül az által is mustrálható, hogy — mint a „D. E.“ irja — azon koszorúnak, melyet Tisza K.-nak több tisztelője ajándékozott — szalagján e szavak voltak írva: „száz ezerek ajaka dörgi lelkesülten: Hazánk Mesiása Tisza Kálmán éljen.“ Az úristen tehát csak egy fokkal áll felebb Tisza Kálmánnál. Ez emberistenités bizony szomorú jelenség, a mai felvilágosult korban , hanem az igaz, hogy életlapoknak igen hálás tárgyul szolgálhat. Választási mozgalmak. Szabolcs megyében a II.Kállói kerületben a függetlenségi párt jelölte Kállay Ákos; a tiszalöki kerületben a szabadelvű párt Szomjas Józsefet lépteti fel; a kisvárdai és nádudvari kerületekben a függetlenségi párt lett győztes, de még jelöltet nem léptettek fel; a bogdányi kerületben ismét Zoltán János közjogi ellenzéki a jelölt; Baranya és Somogy megyében a függetlenségi párt van nagy előnyben ; a pécs- Váradi kerületben Simonfay a függetlenségi párt jelölte; Simonyi Ernő, Helfy és Vajda megválasztatása — a mint már írtuk — biztos. Budapesten Steiger ellen Jókay lép fel, s a dárdai kerületben Hegedűs S. szab. pártiak. — Gyöngyösön, Ivovách László, a patai kerületben Rady András, Iglón többen akarnak föllépni a szabadelvű párt részéről; az eperjesi kerületben Bujanovics Sándor, jobboldali ellenzéki; Vas megyében a szentgothárdi kerületben Széll Kállmán, a szombathelyiben Horváth Boldizsár, a felsőőriben Hollán Ernő, a németújváriban Ernuszt Sándor, a rumi kerületben Istóczy ellen iárdossy a szabadelvű párt jelöltei; a muraszombati kerületben Harkányi Frigyes és a kemenesaljaiban Horváth Elek szabadelvű pártiaknak kevés kilátásuk lehet a megválasztatásra; a kismartoni kerületben Sobár Lajos, a szentjánosiban Lukács Béla a szabadelvű párt jelöltei; S. A. Ujhelyen — dr. Moskovics a jobboldali ellenzék jelölte; — Székesfehérváron Schwarz Gyula ellen Pribék Antal közjogi ellenzéki a jelölt; Heves megye nagy-fügedi kerületében Almásy Sándor közjogi ellenzéki a jelölt; Aradon Varjassy jobb ellenzék is fellépett; Kolozsváron Sámi László és gr. Péchy Manó a szabadelvű párt jelöltei; Felső Fehérmegyében Köncsey és Nemes Nándor, Dobokában gróf Bánffy Györgyön és gr. Vass Samun kivül ezek ellenében Bánffy László báró és Felszegi Samu a szabadelvű párt jelöltei. — Bihar megyében a bárándi kerületben Kelemen Sándor a szabadelvű párt jelöltje, azonban ott a függetlenségi párt van többségben, ezt érezte meg Móricz Pál s azért hagyta ott a kerületet és B. Újfaluban lép fel Csanády Sándor ellen; — a foggondolj a magadéval, akasztófára való, és ne háborgass engemet, van még bennem annyi erő, hogy elbírom hordozni a port, mely több ragaszkodással van hozzám, mint az emberek.“ Nem is igen lehetett aztán tudni, hogy ez az ó-testamentomi hálóköntös miféle szinü lehetett valaha, miután porréteg porrétegre tapadva, már majdnem termő talajt képezett s bátran be lehetett volna vetni lóher maggal. Az ugyancsak ily állapotú házisapkát azonban gyászfátyol burkolta, az első és utolsó gyász, melyet valaha az öreg Ilanzel viselt s feltételezhető volt, hogy nem visel többet ezután sem. Gyászfátyol igen is. Az öreg megfagyosodott szív, s a rideg kebel redőiben mégis lappangott emberi érzés, melyet ugyan igen gazdálkodva viselt, de a mely épen azért, mint a fösvény ládjában a rejtegetett kincs, megszaporodott, hogy aztán fukar gazdáját saját tömegébe belefojtsa. Hanzel fájdalma, melyet a csontos arcz nem árult el, oly tűz lehetett a száraz mellkasban, mely pillanatról pillanatra emésztvén őt, a halálnak csak egy szellőcskéje leendett aztán szükséges, hogy az önmagában elégett és hamuvá vált alkotmányt széjjel fújja. Mikor a gróf halálhíre a várban elterjedt s az öreg Hanzel is meghallotta, azt állították, akik őt e pillanatban látták, hogy kigyult benne valami s egypár másodperczig egészen átlátszó volt, mint az izzó üreg s hogy mikor felsóhajtott, füstfelleg tolult ki száján, s a kin, melyet érezhetett, arczcsontjait egészen kiforgatta helyéből. Mint mikor a villámnak útját állta valami, talán Ilanzel is útjában állt a gróf lelkének és az csapott rajta keresztül. Szóval oly ijesztőleg nézett ki akkor, hogy elszaladtak tőle a kik vele találkoztak. Be is húzódott szobájába, magára zárta az ajtót és csak akkor jött ki, mikor a vártorony harangjai a gróf temetésére megkoldultak s a koporsó a vár első udvarán már ki volt téve. Fényes urak s hirtelen előrándult rokonok állták körül,' három négy faluból ott volt a népség, temetni maga a beszterczei püspök'jött el, egy baldachin állt papsággal :_ lábszár vastagságú viaszgyertyák voltak meggyujtva és az egész várcseléűség gyászruhát viselt. ' A herczegnő és a lábadozó Viktor gróf a koporsó végénél fekete bársonyszéken ültek, Leona a getlenségi párt jelölte e kerületben Hegyessy Márton nyáradi ügyvéd lesz, s megválasztatása biztosnak látszik. Göndörben a putnoki kerületben Ragályi Ferdinánd, s a jolsvaiban Hevessy Bertalan a függetlenségi párt jelöltei. Déva, május 30. Legközelebb közrebocsátott czikksorozatunkban elmondtuk mi is, mit előttünk már több jeles elmondott, hogy a megyék voltak az alkotmány bástyái, de feledtük ezen történelmi igazságot bár csak egy példával illustrálni. Hogy tehát az ifjú ember, ha netán kedve van jogtörténelmünket okadatolva tanulmányozni ?! — láthassa, hogy csakugyan a megyék voltak az alkotmány bástyái, hozzunk fel csak egy momentumot. I. Napoleon bukása után a bécsi szent szövetségben, az isten kegyelméből származott jogok a népjog ellen a fejedelmek által egymásnak kölcsönösen biztosíttatván, kormányunk többé a népek alkotmányos életéről tudni sem akart. Országgyűlés 181 L-től 1823-ig nem hivatott össze; a kormányzás a törvény mellőzésével rendeletek által folyt; a katonát kötéllel fogták; azt követelték, hogy az addig váltó czédulában fizetett adót, ugyanannyi névértékben számítva fizesse a nép conv. ezüst pénzben; — tehát aki addig váltóban fizetett 10 frtot, az már fizessen ezüstben 10 frtot. A rendeletek melletti kormányzásnak a megyék ellenszegültek; katonát nem állítottak, az adót megtagadták, s kimondták határozataikban, s fölterjesztéseikben, hogy az adókirovás és katonaállitás csak országgyűlési határozatra történhetik. A kormány a maga rendeleteinek érvényt szerzendő anyagi erőszakhoz nyúlt; kir. biztost küldött katonasággal megyéről megyére; az alispánok elfogattak, vasra verettek, de a dolog még sem ment. Ekkor történt — mint nekem beszélték — kár volna, ha ezen történet feledékenységbe menne — hogy a kir. biztos báró Eötvös (nagy Eötvösünk apja) hasonló küldetésben megjelent Hontmegyében a közgyűlésen, a megyét engedelmességre szorítandó. A gyűlés élén Máriásai alispánnyal azt felelte: „törvénynek engedelmeskedünk, de rendeletnek nem.“ Ekkor a kir. biztos az alispánt az ablakhoz vezetvén rámutatott a felállított katonaságra, mondván : „mit paczkázik alispán ur, látja, hogy van hatalmam önöket kényszeríteni“, mire az alispán Máriássi így válaszolt: „jól látom mélt. uram, s készen voltam rá; de tudja meg méltóságod, hogy egy oly régi máriást (pénz neme 17 kr értékű) mint én, oly fiatal Eötvös (az Eötvös család Mária Terézia alatt lett volt báró) mint méltóságod, oly nyomorult kalapácsokkal, — mint amazok (mutatott a katonaságra) soha meg nem görbít; engem csak a törvény hajthat meg, de erőszak soha.“ — Ilyenek voltak a nép szabad akaratából, nem pedig a főispán kegyelméből választott alispánok! Eltekintve az alispán egy kis hiúságától, mely szerint családja régiségét a kir. biztos báróságának fiatalságával szembetette, a mi azon korban megengedhető volt, a dologból mégis az lett, hogy a kormány az erőszak terén is hajótörést szenvedett s kényszerítve lett utóljára is az országgyűlést 1823-ban (Erdélyben 31-ben) összehívni. Ezen országgyűlés, melynek lelke volt a nagy Nagy Pál (kár ezt a nevet elfelejteni) határozott irányt adott az ország megcsonkított alkotmánya visszaszerzésére, és sokat vissza is szerzett. Ezen országgyűlés volt az anyja 1848-nak is. És mért tudták az országgyűlések 1823-tól 48-ig az egész alkotmányt visszaszerezni, midőn ezen korban a bécsi kormány erősebb volt, mint valaha, s az egy Metternichnek, ki bizony oly centralista volt a mint kellett, egyedül több esze volt, mint tán minden miniszternek Európában ? azért mert erősek voltak erkölcsileg is a megyék; és ahány megye, annyi szövetséges országgyűlés támogatta az országgyűlést, s embert küldtek a gátra, nem mint mi, kik birkákat küldtünk sót nyalni, vegyítve farkasokkal, kik széttépék hazánkat s annak becsületét is elnyelik. Azt hiszem itt a barátim, hogy már van fogalmuk önöknek is az egykori megyei életről, s igazat adnak a nagy számkivetettnek, hogy a megyék voltak az alkotmány bástyái; és itt jegyezzük meg jól, hogy soha el ne felejtsük, hogy kormány, legyen bár a legjobb akaratú, alkotmányt soha fennem tartott, soha fen nem tart; fentarthat csak a nép; de a nép is csak azon alapon, amelyen meg szokta mozogni. Ez pedig nálunk a nép geniusából kifejlett decentralizált megyei élet és rendszer. Az én agyamat rég kínozza egy gondolat, én azt gondolom, hogy a bécsiek sokkal jobban ismerték a mi megyei életünk fontosságát, mint mi, s tőlük szivárgott be az eszme az én jó névrokonom Tóth Vilmos ur és a jó honatyák fejébe, miszerint ezek lerombolák az alkotmány bástyáit. Már biztosak lehetnek, hogy a főispán engedelmes szolgáiból oxdidált, s csakugyan a főispán befolyásával választatott alispán egy kis alkotmánysértésért nem fogja magát vasra veretni. Ahol a dolog a maga természetes alapján áll, ott a nemzet geniusa szüli a törvényt, a törvény megfordítva képezi a nemzet lelkét. Innen a törvény vagy felemeli a nemzetet, vagy elöli azt. Ennek bebizonyítására hozzunk fel ismét egy történelmi tényálladékot. Amint Magyarország a mohácsi vész után elszakadt Erdélytől (ne tessék megbotránkozni, mert így történt, nem megfordítva, mint ahogy rendesen, de hibásan mondják) Erdély, s az ezzel maradt magyarországi megyék tették a még független Magyarországot. Erdély belügyeibe az idegenek befolyást nem gyakorolván, itt a köz és magánjog jobban kifejlődött, mint az elszakadt s idegen befolyás játékává vált Magyarországon; a megyei élet szabadabb volt. Innen az erdélyi ember szabadabb szellemű, és sokkal bátrabb volt, mint a sok török, és német nyomorgatás alatt elkínzott magyarországi; s oly erős lett a volt Erdély, hogy képes lett Magyarországon is az itt elért alkotmányt háromszor, (a bécsi, linézi, és nikolsburgi békekötésekben) visszaszerezni. De mi történik Erdélyben? A mint Erdély a habsburgi mint magyar királyok protectióját sok alkudozás után elfogadta, egyik feltétel az volt, hogy a király egy hitlevélben biztosítsa Erdélynek addig élvezett szabadságát, és alkotmányát. Le is küldtek egyet, az úgynevezett Leopoldinum diplomát 18 pontban elfogadás végett, mit az erdélyi rendek elfogadván, visszaküldők hivatalos alakban kiadás végett, ki is adták három év mulva 1691-ben de hogy? úgy hogy a szabad tisztválasztásról szóló 8 ik ponthoz hozzá tették, hogy válasszuk ugyan szabadon mint eddig is tiszteinket, de a főszolgabirák, alispánok, főjegyzők, pénztárnokok terjesztessenek fel megerősítés végett az udvarhoz. Ebből az lett, hogy az erdélyi megyék, székely és szász székek, és a városok választhattak bárkit, nem lett az tiszt, ha az udvar meg nem erősítette, arról pedig gondoskodva volt, hogy csak a jó érzelműért (?) nyertek megerősítést, s minthogy a megerősítés gyakran sokáig késett, s gyakran el is maradt, megkezdődött a főipáni helyettesítést, s előállott az az eset is, hogy valamely megyében valamennyi tiszt, mind substitutes volt, így idő folytán nem csak az országos, de a megyei kormányzás is egészen kormány közegek kezébe került. Ebből két nagy szerencsétlenség származott, előszór aki hivatalra vágyott, az keresztül oskolázta magát hizelgésen, áruláson, hazugságon, s erkölcseit saját magának megmérgezte; másodszor: a nép visszavonult a közélettől a hol csak boszankodott, de lelke táplálékot nem talált. Ezen nyomasztó állapotból magyarázható ki az erdélyi ember azon lelki állapota, noha itt aránylag van annyi értelem s tán jóakaratot is, mint Magyarországon, mely szerint egy átalában lankadtabb és bátortalanabb, mint a magyarországi, aki legalább tisztválasztási jogának mindig gyakorlatában volt. Látjuk csak ennyiből is, mit tesz a törvény, ha jó, felemeli a nemzetet, ha rósz, megöli azt és én jövendölöm — utinam falsus sim vates — hogy ha a megyéket, s az idő folytán törvényhatóságot nyert városokat a magok hatóságaikba in integrum gyorsan vissza nem helyeztetik, a jövő generálónak proclamálhatják magát a respublicát is, nem lesz abból többé életképes nemzet. Ezek a mi istenben boldogult honatyáink czifrábbnál czifrább szónoklataikban mindent elhoztak Angliából, ami ott alkotmányos, csak egyet, a legszükségesebbet felejtették ett. És ez az, hogy az angol még a lényegtelen formaságokban is ragaszkodik ahoz, ami nála nemzeti, s nem vettek példát, az angoltól, hogy ragaszkodtak volna ezek is ahoz, ami nálunk nemzeti. Tóth László: Duna-Pataj, május, 30. Szederkényi Nándor tisztelt képviselőnk ma tartotta az őt megtisztelő nagyszámú halgatóság előtt, képviselői beszámoló beszédét; kit is fehérbe öltözött leánykák vezetvén — sor nép kíséretében a városház térre ment; mielőtt azonban képviselői működéséről beszélt volna, az őt különösen megtisztelő dunapataji honleányok buzgalmát köszönve még, s intve őket a haza és emberszeretetre, szóval: a szép női kötelmek teljesítésére, egynéhány szép példát Róma dicső leányairól állítván fel tanulságul. Erre a beszámoló beszéd bekezdetett s a nagy érdekeltséggel hallgatott beszéd végeztével , lelkesült éljenzés tört ki. — Ezután egy polgártárs a halgatóság s a választók nevében megköszönte röviden képviselőnknek a kerület és a város érdekében tett nemes fáradozásait, s ismét a jövő országgyűlésre képviselőjelöltül a nagy sokaság átalános éljenzései kíséretében ’ — kikiáltatott. Mire a nagyszámú közönségjelöltünket, egy érdemes polgártársunk házához bekísérték, hol, az akkor is még nagyszámú vegyes közönségtől érzékeny búcsút vön. Végül a leánykák még egy pár alkalmazott vers dallamaival tisztelegvén, jelöltünk kocsira ült és Ordosra — dunapataji polgár kíséretében — elrobogott. Egy dunapataji polgár. t ATecza.. A mai világból. — Regény. — írta: Titia-asz. IV. Kötet. III. Vérnyomok. (Folytatás.) Az öreg Hanzel is nagy változáson ment keresztül azóta. Életkedve ugyan addig sem valami sok volt, kedélye még kevesebb, miután múltjának emlékeit mostani helyzetével összeegyeztetni sehogy sem bírván, előtte egy üres „Wurst“ volt az egész világ, a gróf halála óta pedig pláne nem akart még csak élni sem, mikor az az élet nagyon komisz volt előtte. Igaz ugyan, hogy nem háborgatta most már senki, a herczegnő és a gyermekek eltávoztak, a haramia banda is elpárolgott a sírboltból, és azóta se híre se hamva, a pusztai csendes minden, a nappalt is alig háborgatja valami, az éjt pedig a baglyokon és denevéreken kívül semmi. Az öreg Hanzel és Krumpa, mint ősszel a levele hagyott száraz ágon két varjú, úgy ültek néha egymás mellett az elhagyatott vár egyik vagy másik bástyafokán, s kinézve, kikárogva magukat, visszatértek a fészekbe, s ha nem tudtak csinálni egyebet, egymás kedvéért elaludtak. Különben az öreg Hanzel, tíz évvel öregeknek nézett ki mint csak pár hónappal azelőtt, pedig kinézése már akkor is hasonlított a Mattmsaleméhoz, és az ősi idők egy hátramaradt kóróját képviselte. Mióta pedig a gróf meghalt, nem csak a hús hiányzott róla, hanem csontja is őssze volt esve annyira, mintha egyik a, másikának hüvelyéül „szolgálván, egyik a másikba volna belé tolva. Aztán , magával,, meg,éj,eléggel gém, gondolt az öreg ur ,...semmit.. .§ j)a.Krisinpa egy. jó Qsontosi pofonra akart .. .sz,ert tenni, nem kellett hozzá egyéb, csak urával ,.. . gondolnia, vagy csak egy szóval említenie, hogy ennek ,vagy annak a ruhadarabnak kiporolásai már nem, felesleges munka lenne..- „Da hast änz !“ — Via épen porozni akarsz; — kiáltá Hanzel ur — mindjárt elkezdem a te pofádon, annál mélyettébb bőrre úgy sem akadni heted-hét országon! Hát csak földön térdelt, s arczát a koporsóról lefüggő fekete fátyolba rejtve oly keservesen sirt, hogy azok akik látták, zokogásra fakadtak. — Mikor a temetési ének szólt, a leány szivének fájdalmas fajhangja keresztül hatott rajta: — „Édes apám!“ . . . A herczegnő és Viktor gróf nem bírtak kényet ejteni. Arczukon ünnepélyes komolyság mesterkélt vonásai feleltek meg a szomorú jelenetnek. Mikor aztán a temetési ének bevégződött, s a koporsót gyászruháju szolgák fogták föl, kik mellett egy-egy fekete öltözetű mágnás ment, s „formá“ -ból kezét a koporsót emelő fa végére tette, — ekkor Leona felszökött térdeiről, s egy megrázó sikolyt hallatva belekapaszkodott a koporsót fedő gyászszövetbe. Rokonok, rokonnők közeledtek hozzá és el akarták őt a koporsótól vonni, de a leány ujjai görcsösen fogták a gyászlepelt. A tömegen most egy poros, piszkos ruhájú, vén, csontember csörtetett keresztül, fedetlen fején a ritka ősszálak össze voltak kuszálva, sovány arczán a szemektől lefelé, mintha sziklában két vízmosás lett volna, két árok vezetett a szakál bozótjába, mely folyáson nagy könycseppek gördültek alá. — Takarodjatok innen e leánytól, — mondá, kemény karjait a Leona körül állók közé dugva, és eltaszigálva őket. — Hogy meritek őt akadályozni ? Ennek a leánynak ez atyja volt. Megdöbbentő jelenség volt ez a vén csont ember, s őrült tekintete elől kitértek a felháborodott urak, hanem intettek a szolgáknak, hogy távolítsák el onnak. Mikor azonban az első szolga Hanzelhez lépett, kiegyenesedett Leona alakja, lángtekintete keresztül villant könyein, s az öreget maga mellett látva, az ösztönnek csodás sugallata folytán feltárta karját, és Hanzel száraz kebelére borult: — Te lesz most már az én apám! Hanzel félkarjával magához ölelé a leányt, másik' karjával pedig utat" Csinált a koporsóhoz, melylyel már"ipár megindultak. Nem merte őket bántani senki, ott haladtak roskadozó léptekkel egymás mellett, egymást" támogatva; a koldus kinézésű öreg piszkos ember, karján a herczegi anyától származott gyönyörű szép gróf kisasszony. És amint így mentek, oly élő tolmácsai voltak a legkeserűbb fájdalomnak, hogy az emberek bámulták és siratták őket. Mikor aztán beértek a sírboltba, Ilanzel a koporsó fátyoléból letépett egy darabot, és sapkájára kötötte, Leona kebelébe rejtette, aztán megfogták egymás kezét, s egyszer csak oda hulltak mindketten a koporsóra, aléltan, eszméletlenül. Mily csodálatos deleje van ennek az emberi léleknek! E pillanattól kezdve nem látta Leonát az öreg Hánzel. A család eltávozott, ott hagyván magára a „vén bolondot, a ki úgy sem sokáig él már“, — s ki aztán nem is igen sokat, gondolt többé a várcselédséggel. Krumpát kivéve másokkal alig közlekedett, Krumpának nem is igen volt már egyéb dolga, mint az öreg Hanzellel üldögélni, s ha sétálni ment, vele menni, hallgatni amit beszél, és szintén beszélni, de el is készülni arra, hogy jól összeszamarazzák. A napok tehát igen busán folytak. Az öreg úr mindig kedvetlen volt, bort csak néha ivott, nem kellett már neki az sem. Folyton a meghalt grófról gondolkozott és Leonáról, ki szerinte olyan kár volt ebbe a családba, mint amily kár volna a fülemüle a varjak közé. — Pedig meg fogják ölni azt a leányt is, a mint hogy atyját megölték, — mondá igen gyakran, — mert hogy ő nem magát lőtte agyon, arra mérget mernék venni, hanem ily família nincs is több. Ennek minden előde méregkeverő volt. — Csak azt szeretném tudni, — mondá Krumpa ilyenkor, — miért mondta a méltságos gróf kisasszony nagyságos uramnak, hogy ezután te fogsz lenni az én apám ? — Szamár!. — kiáltá Hánzel — miért töröd olyanon a te tökfejedet, ami nem a te eszedhez való ? — Mert azt hinném, hogy nem hiába mondta, nagyságos uram! — Hej, nem oly szamár ember még Krumpa, hogy keresztül ne tudna látni a szitán. ....— Hát aztán mit lát a te szamár szemed keresztül a szitán, bizonyosan olyan ökröt, mint a milyen te vagy. ...•••■ ■ ■ " ; " — Engedelmet kérek, — mondá a vitéz, hamisan vigyorogva, — én nagyságos uramat látom. Het tudom én mikor nagyságos uram egyszer azt mondta álmában, hogy .... No hiszen szép legény is volt ám a nagyságos ur ... Eger, május 31. Úgy hiszem tudják, hogy Egerben a közjogi ellenzék egy töredéke egyesült az eddig papi reverendák árnyában hütöző s itt zöld ágra jutni sohasem tudó deákpárti tányérnyalókkal, s úgy hiszem, tudják azt is, hogy úgy Eger városa, mint Hevesmegye közgyűlése bizalmat szavazott szavaik szerint a középbal köréből alakult szabadelvű kormánynak (s így kimondta azt a nagy mathematikai tételt, hogy több mint 5, értvén a számok alatt miniszteri bársonyszéket) azért vagyok bátor a szerkesztő urakat egyébről is értesíteni, hogy méltóztassanak látni, miszerint Hevesben sem mind arany ám á mi fénylik, s hogy a fúzió itt is csinált ám konfúziót is. Egerben a magát középbalnak nevezett, de magáról életjelt sohasem adott párt majd 3 hónapig vajúdott a felett: maradjon-e, menjen-e az őt tárt karokkal fogadó jobboldaliak ebéd után lévő táborába? míg végre a vacsora reményében — éhgyomorral lévén, s a kanonoki konyhák felől igen finom pecsenye és borszagot érezvén — elhatározta, hogy fuzionálni fog, daczára, hogy a mostani érsek doktor nem a legfinomabb konyhát tartja, s daczára annak, hogy az érseki és káptalani hivatalok a bakter hivatalától az inspektoréig mind be vannak töltve. S igy történt, hogy Egerben a fúzió megesett, mely után azonban a konfúzió sem maradhatott el. Az uj szabad elvváltoztató párt volt balközépi tagjai, erővel a saját kebelükből akarják felléptetni Fülöp József személyében a követjelöltet, s a kandidáláshoz a volt jobboldal irányában jogot is vétnek, övék lévén a pártalakítás, az elvváltoztatás érdeme, de a volt jobboldaliak s jelenleg elvkollegáik mit sem akarnak erről hallani, s mig a papság és a jobboldali iparosok s földművelők egy része le nem akar azon már egyszer meghiúsult reményről mondani, melyet Burik megválasztatásához kötött, addig egy másik töredéke a volt jobboldalnak határozottan Babics Istvánt kívánja és fogja követjelöltjéül felléptetni. —■ S így az uj egyesült párt legalább három egyén mellett fog zászlót bontani, mi által csak bizonyosabbá fogja tenni a függetlenségi párt jelöltjének megválasztatását, mely párt egy szívvel, egy lélekkel Csiky Sándort Egernek 1848 óta képviselőjét vallja jelöltjének. A fúzió megtörténtekor az egyik pártelnök (megjegyzendő, hogy a pártnak két feje van, mint az osztrák sasnak) az ünnepélyes egyesülés örömére egy banquettere hívta meg a párttagokat, melyre megjelentek a kitűzött időben a párt szűrös tagjai is, gondolván, hogy potyaivás lesz, azonban hallván, hogy 2árt a bemenet, méltó indignatió közt fordítottak hátat a rájuk nézve drága mulatságnak. Ezért őket megengesztelendők, a szabadelvű párt vezérférfiai elkezdték a korteskedést, vagy hogy az ő szavukkal éljünk áldomást rendeztek a nép számára, melyben 50 hordó bort itattak meg a néppel saját nagyobb dicsőségükre. Pedig hát törvényünk is volna az ilyen korteskedések ellen, vagy ezt nem tekintik annak , hisz ez legvastagabb nem a korteskedésnek, csak hogy az ilyenekre szemet hunynak azok, kiknek a törvény kötelességeiké teszi az ilyen kikapásokat megtorlani. Ámde Eger földművelő népe sokkal jobban ismeri az ő vezetőit, sokkal jobban ragaszkodik elveihez, semhogy álprófétákra hallgatna s ily fogásokkal félre lehetne vezetni, s bátran írhatjuk, hogy épen ez a talaj az városunkban, melyben a fúzió épenséggel nem tudott megburjánozni; azért csak korteskedjetek ti köpenyforditó urak, itassátok bordón ülve a ti népeteket, hirdessétek csalhatatlan tanaitokat, de ha azután az ország szekerét még jobban belehúztátok a sárba, ne mossátok a nép előtt Pilátusként kezeiteket. Ellenzéki Figyelő Letenye, május 31. i Tegnap Tuboly Viktor ügyvéd ur több baloldali ellenzéki letényei, egyedurai és bécsi választópolgár kiséretében is körutat tett a Muraközben. Útja egész diadalmenet volt. Ivottoriban a révai lelkes közönség által fogadtatván bent a városban magyar a horvát nyelven tartott beszédet, onnét Vidoveczre ment, hol az összes közönség által ovátiókkal üdvözöltetvén ott is, az uterán, nagy néptömeg előtt tartott beszédje többször kitörő éljenekkel szakitatott meg és főleg azon töménynek adott kifejezés, hogy Madarász József nagy házunk fia is meg fog a kerületben jelenni általános örömdiadallal fogadtatott. Madarászt ide Gán várjuk azután a függetlenségi párt véglegesen meg fog alakulni. ( Németh János, Főváros, közgyűlés Junius 2-án. Ráth Károly főpolgármester megnyitván az ülést bejelenti a király leiratát a jövő országgyűlés egybehivása iránt. — Mit mondtam én álmomban te orangutang? Hát te ott fülelsz azzal a serpenyő füleddel mikor alszom, és szeded bele ami kijön belőlem? Aztán kirántod, berántod, megkozmásitod, felfalod, és megbolondulsz tőle . . . — He heé! — kiáltá Krumpa, — azért tudom én a mit tudok . . . — Tudod te az ördögök ábéczéjét akasztófára való spion gazember. Nem is halok meg mielőtt fel nem akasztatlak. — Adjon az isten hosszú életet a nagyságos urnak, hogy még szép apa is lehessen ... — Mit mondtál ? — kiáltá Hánzel magasra emelve vastag pipaszárát. — Szegény drága jó teremtés, biz isten megváltanám az életemmel. — Kit váltanál te meg a te rongy életeddel, adnának is már azért egy fa dorombot ? — De azért, ha száz millió aranyat adnának még akkor is fel tudnám áldozni, azért a drága áldott jó gróf kisasszonyért. — Hejhbe sírtam is, mikor a nagyságos uram kebelére borult, s úgy csüggött rajta, mint a szomorú fűz ága. Akkor láttam, hogy úgy hasonlít a nagyságos uramhoz, mint egyik csillag a másikhoz, csakhogy az egyik egy kissé erősebb, hanem azért nem tesz semmit. Az öreg Hánzel felsóhajtott: — Bolond! — Bolond !. . . — Aztán mikor elmentek is úgy sírt, mint a záporeső, és kikiabált a kocsiból: — Mondjátok meg az öreg Hánzel úrnak, hogy áldja meg az én istenem! . .. — Hazudik a gazember, mintha csak betanulta volna, — dörmögé az öreg, aztán félrefordult és letörölt szemeiről valamit. —■ Úgy áldjon meg az én Istenem, mint ahogy igazán beszélek. — Eh! Lári fári az egész ember, — Jobb lesz, hozd a botomat, és járjunk egyet a bástyákon. — Ugye azon a részen nagyságos uram, amelyiken a gróf kisasszony is gyakran sétált, és ahonnan be lehet látni az utat, melyen eltávoztak. . . — De hát minek ez a sok beszéd,, te himpli humpli gazember? ... .............! — Megyek megyek nagyságos uram. (Folytatás köv.)