Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)

1875-10-09 / 160. szám

Következett ezután a határozat tárgyalása, melyet a múlt évi országos bizottság a közös fő­számszék mielőbbi szervezése iránt ho­zott. Minthogy ezen határozatnak mindeddig elég­­téve nincs, az albizottság a határozat további fen­­tartását indítványozza. V­á­r­a­d­y Gábor a határozat foganatosításá­nak elmulasztását azon körülményben látja, hogy a közös főszámszék végleges szervezése iránt javas­lat az osztrák minisztériumnál már csaknem egy év óta hever s daczára a közös pénzügyminiszté­rium többszöri sürgetéseinek, mindeddig nem kül­detett vissza. Kívánja tehát, hogy a határozat oly értelemben mondassák ki, hogy a bizottság elvárja, miszerint ezen ügy végleges befejezése a legköze­lebbi delegátióknak mulhatlanul be fog jelentetni. Elfogadtatott. Bevégeztetvén a pénzügyi bizottságnak a kö­zös pénzügyminisztérium költségvetésére vonat­kozó jelentésének tárgyalása, az elnök har­madszori megszavazását az ügyrend értelmében a holnapi ülés napirendjére tűzi. Sorrendben következnék a közös külügyminisztérium költségvetésének tár­gyalása; addig, míg a külügyminiszter megjelenik, az elnök az ülést felfüggeszti. 12 óra után újból megnyittatik az ülés. Időközben megjelentek Andrássy Gyula gróf külügyminiszter és Hoffmann b. osztálytanácsos. Fáik Miksa előadó olvassa az albizottsági jelentés átalános részét, és azután következőleg szól: T. országos bizottság ! Valamely minisztérium költségvetésének parlamentáris tárgyalása rende­sen alkalmul szolgál az általa követett rendszernek megbírálására. Teljesen alkalmazható itt amaz is­meretes mondás, miszerint a számok maguk nem kormányozzák ugyan a világot, hanem igenis mu­tatják azt, hogy miképen kormányoztatik. A költ­ségvetés rideg számai sokszor világosságot árasz­tanak nemcsak az illető kormányzati ág külső gé­pezetére, hanem hel­lyel­ közel egy-egy sugarat vetnek azon szellemre is, melyben a gép működik. A külügyi minisztérium költségvetéséről ez nem mondható. Azon időben például, midőn az osztrák, akkor még csak osztrák külügyi kormány vezetői azon rósz élezet csinálták, rósz éleznek mondom és nem rósz politikának, mert az efféle frivolitást poli­tikának egyátalán nem lehet nevezni, midőn azon rósz élezet csinálták, hogy először Poroszországot megalázták és vérig megsebezték, azután pedig azzal kérkedtek, hogy Ausztria már most Oroszor­szágot fogja háládatlansága által meglepni,amaz idő­ben, mondom, körülbelül ugyanannyi valóságos ud­vari és miniszteriális tanácsos, ugyanannyi udvari és miniszteriális titkár, fogalmazó, nagykövet és követ, consul és alconsul, szóval az egész külső apparátus és az azt visszatükröztető költségvetés is ugyanaz volt, miként most, midőn a külügyek vezetése épen a nevezett két hatalommal való intim viszonyt te­kinti egyik legértékesebb vívmányának. Midőn tehát a külügyi albizottság kötelessége szerint a külügyek vezetésének általános szellemé­vel és irányával törekedett megismerkedni, a költ­ségvetés merev számtételeiben e tekintetben semmi támpontot nem találhatott De ez ismeretet még ez idén a diplomatiai okmányok előterjesztéséből sem meríthette, nem menthette azon legújabb „vö­rös könyviből mely nincs, és ezt rögtön hozzá kell tennem, melynek nem léte felett a fenforgó körül­mények közt alkalmasint egyikünk sem fog valami nagyon sok könnyet hullatni. Nem tartok ugyan azon diplomatával, aki az efféle kék, sárga vagy vörös könyvekre vonatkozólag azt mondá, hogy ha valaki neje hűségét akarja ellenőrizni, ezt nem fogja azon kezdeni, hogy az asszonyt levelezésének előterjesztésére szólítja fel. (Derültség) előre is meg lővén győződve, hogy épen a gyanús billet doux-k nem lesznek közte (Helyeslés.) Nem osztom e nézetet, sőt ellenkezőleg épen ott, a­hol gyanú van a külügyek vezetése iránt, a parliament vagy annak bizottsága köteles az okmányok előterjesz­tését követelni és ha tud a maga jogaival és hatal­mával élni, mindig lesz útja módja e követelés tel­jesítését is kieszközölni. De ott, a­hol feltétlen bi­zalom van a külügyek vezetése iránt, ahol átalános a meggyőződés, hogy az állam érdekeinek megőr­zése jó kezekre van bízva, csak ezen érdekeknek árthatnánk, ha a minisztert a­ki a helyzetet min­den részleteiben legalaposabban ismeri, kénysze­­rü­lni akarnak oly diplomátiai okmányok előter­jesztésére, melyeknek közlését ő maga nem tartja időszerűnek. Talán nem szükség többet szólni e tárgyról, mely már­is oly bőven lett a közvélemény előtt megvitatva és az albizottság úgy gondolta, miszerint a t. orsz. bizottmány helyeslésével fog találkozni, midőn — sértetlenül fenntartván e rész­ben is a parliamentáris ellenőrzési jog elvét s en­nek újbóli elismerését a miniszter úr részéről is bírván, — egyszerűen megyugodott ezen okok elő­adásában, melyeknél fogva a diplomatiai okmá­nyok előterjesztése ezúttal elmaradt. A­ki ezek után már most azt találná hinni, hogy sem a költségvetés száraz számaiból, sem a nem létező vörös könyvből nem nyerhetvén tájéko­zást a külügyi kormány actiója és czélzatai körül, annál bővebb mértékben meríthettük azt a külügyi miniszter szóbeli nyilatkozataiból: — engedjék meg nekem az őszinte vallomást — az csalódik. A külügyminiszter urj igenis elmondá át­alánosságban nézeteit a helyzetről, megjelölte azon fő fő irány­pontokat, melyeket szemmel tart, de a kiváncsiságo kielégítő részletes közleményeket, holmi érdekes indiferétiókat, pikáns leleplezéseket tőle nem kí­vántunk, nem vártunk és nem is nyertünk. Felfo­gásom szerint a diplomatia és az armadia vezető­jének feladata ugyanaz, bár mindegyik más-más után, más-más eszközökkel törekszik ugyanazon czél elérésére.­­ A közös feladat pedig az: őrköd­ni az állam biztonsága felett és lehetőleg megvédeni annak érdekeit más ellenkező érdekkel szemben. Már­pedig valamint senkinek nem juthat eszébe azt kívánni, hogy a hadsereg vezénylete már előre is, vagy midőn épen benne van az actióban, részle­tes tudósítást adjon arról, hogy hol minő erőket központosított, mely módon combinálja az egyes fac­torok együttműködését, merre irányul a támadási vagy védelmi fővonal, mik azon segéderők, melyek­nek támogatására számol, valamint a hadvezérrel szemben ily kérdéseket tenni, vagy ha elég ügyet­lenül tétetnének is, ezekre feleletet várni senkinek nem juthat eszébe : épen úgy, bocsánatot kérek a kissé erős szóért, de nem tudok megfelelőbbet ta­lálni, képtelenség volna hasonló kérdésekkel os­tromolni kül. min. hasonló felvilágosítást várni tőle (Helyeslés.) Igenis, a csata után akár puska és ágyú, akár a toll által lett az eldöntve, az ac­ió befejezte­­tése után kívánni fogjuk, és kell, hogy kívánjuk,hogy a­ki a vezéri szerepre vállalkozott az eredmén­nyel együtt, legyen az kedvező vagy kedvezőtlen, a maga eljárásáról részletesen adjon számot, hogy a siker esetére a megérdemlett elismerésben részesítsük, ha pedig a koczka ellenünk fordul, legalább azon megnyugtató meggyőződésre tehessünk szert, misze­rint érdekünk megóvására megtörtént mindaz, a­mi emberileg lehető volt. De minél nagyobb a vezér felelőssége és mi­nél komolyabban szándékozunk mi e felelősséget annak idején venni, annál kevésbé követelhetünk mi magunk olyasmit, a­mi a sikert koczkáztatni, de talán annak lehetőségét már előre is egyenesen megsemmisíteni képes volna. (Helyeslés.) Az albizottság tehát figyelemmel hallgatta agyan a külügyminiszter úr nyilatkozatait, teljesen felfogván és méltányolván azoknak súlyát is, de a külpolitikára vonatkozó ítéletét még­is leginkább a mindnyájunk előtt ismeretes tényekre és azoknak látható összefüggésére alapította. Előtte egysze­rűen azon két kérdés állott: először vajjon mit követel a fennforgó körülmények közt hazánk és a monarchiának érdeke ? és másodszor: mennyiben felel meg a köztudomású tényekben nyilvánuló kül­politikai aktió ez érdek követelményeinek ? E két kérdés az, melyre az albizottsági jelentés átalános része választ adni törekszik. Az, hogy első­sorban az osztrák-magyar kül­politika békés szellemét és a béke fenntartására irá­nyozott törekvéseinek addigi sikerét véltük az elis­merés hangján kiemelendőnek, sem igazolásra, sem magyarázatra nem szorul. A béke, mely minden ál­lamra nézve kívánatos és üdvös, nálunk a szó telj­es értelmében élet­feltételt képez, mert nélküle sem financziális bajainkból kibontakozni, sem a gyors megoldást igénylő reform­feladatot teljesíteni nem vagyunk képesek. Pedig míg ama válságos pénz­ügyi helyzet elhárítva és eme reformmunkba telje­sítve nincsen, addig sem a magyar állam, sem az osztrák-magyar monarchia benső megszilárdulásá­ról nem lehet szó. Erről tehát alig kell többet mondanom, de talán nem lesz egészen fölösleges néhány szóval érinteni olyasmit, a­mi a jelentésben nincs, és a­minek hiányzása sokféle magyarázatra adott alkalmat. Feltűnt, hogy jelentésünkben az úgynevezett „három császár szövetségiről, külön nem tétetik említés, és e tény a legtarkább kom­­mentárokra adott alkalmat. Nem ismétlem e ma­­gyarázgatásokat, de valamennyi közt a leghelyte­lenebb mindenesetre az volna, mely hallgatásunk­ban ama szövetség jelentőségének kicsinylését akar­ná látni. Mi, kik láttuk, mily ingatagokká lettek az európai állapotok, mióta a pentarchia felbomlott és helyette semmi más szövetségi rendszer nem tudott létrejönni; mi, kik egy negyedszázad óta saját ká­runkkal szereztük meg ama sajnos tapasztalást: mit tesz az, ha egy birodalom elszigetelten, szövetsé­ges társ nélkül áll Európában ; mi, kik még igen jól emlékszünk rá, hogy körülbelül minden komolyabb európai conflagratio alkalmával mindig az elszige­telten álló osztrák-magyar monarchia volt az, mely­ről első­sorban mint compensationalis objectumról szoktak róla szólni (Igaz! Igaz!): mi bárkinél is jobban tudjuk méltányolni azon tény horderejét, hogy ezen monarchia — a­nélkül, hogy ezért a többi hatalmakkal való barátságos viszonya csorbát szen­vedett volna, — ma szövetséges társainak nevez­heti a két hatalmas északi államot. E tény:értékét nem csökkentheti azon félelem, hogy itt talán a hírhedt szent alliance egy új kia­dásának első kezdetével állunk szemben, sem nem azon aggodalom, hogy e hármas szövetség épen a legválságosabb pillanatban, midőn leginkább volna reá szükség, talán nem fogná kiállani a próbát, hogy az oszlop épen akkor törhetnék össze, midőn támaszkodni akarnánk reá. Az uj szent szövet­ségre vonatkozó félelemmel könnyen lehet végezni, mert a hasonlatosság itt csakis külső csak a szö­vetkező hatalmak ugyanazok, melyek egykoron ama félelmes szent allianceot képezték. De ezen szent szövetséget nem az tette oly népszerűtlenné és veszélyessé, hogy épen a három északi hatalom csatlakozott egymáshoz, hanem veszélyessé tette e három hatalomnak akkoriban autocrata termé­szete. (Helyeslés) veszélyessé tették reactiona­­rius czéljai, veszélyessé tette végre az akkori áta­lános temperatúra Európában, mely ama czélok elérését oly hathatósan előmozdította. (Helyes­lés.) Mily lényeges változás történt azóta mind a há­rom tekintetben, azt nem kell fejtegetnem, mutatja azt egy futólagos tekintet Európára, mutatja egy te­kintet e teremre, mert, méltóztassék elhinni, a régi szent szövetség szellemének feltámadása először is abban nyilvánulna, hogy mi nem volnánk itt. (He­lyeslés). A második aggodalom valamikor minden­esetre alaposnak fog bizonyulni, nincs az a szövetség a világon, a­mely örökké tartana, sőt ma inkább mint valaha a politikai szövetkezések természetében fekszik, hogy csak bizonyos conkrét czélokra köttet­nek, és e czélok el lévén érve, megszűnnek, hogy uj combinatióknak adjanak helyet, (ügy van.) De megfeleltek rendeltetésüknek, ha legalább bizonyos ideig az illető hatalmak együtt járhatását tették lehetségessé, ha legalább bizonyos ideig hozzá­já­rultak ahoz, miszerint kisebb vagy nagyobb száma a vitás európai kérdéseknek ne a kard élével, nem ezer meg ezer emberélet feláldozásával, nem a békés polgár szorgalma műveinek szétromlásával, hanem kölcsönös egyezkedés útján intéztessék el. Ily értelemben az európai béke fenntartása érdekében a három északi hatalom szövetsége jó­tékony hatást gyakorolt már eddig is, és remélhe­tőleg fog gyakorolni még ezentúl is. Ha mindazáltal a jelentésben nem tétetik róla említés, kötelessé­gemnek tartom e hallgatás okát röviden megjelölni. A parliamentarismus sikerének és üdvös működé­sének egyik fő feltétele a competentiák kölcsönös tiszteletben tartása. E nélkül a parliamentarismus vagy méltatlan comédiává sülyed alá, vagy egyre megakasztja az államgépezet mozgását. A törvény­­hozás és végrehajtás hatáskörének egymástól való szoros külön­választása nézetem szerint a külügyek terén is kell, hogy szigorú alkalmazást találjon. A törvényhozó közeg megjelölheti azon elveket, miket a külpolitikában követelni kíván, de a kivitel esz­közei, az utak és módok meghatározása, annak el­döntése , vájjon kivel, mily alapon, mily concret czélra kelljen szövetkezni, ez a végrehajtó hatalmat, a felelős minisztert és csakis őt illeti. E tekintetben szabad kezet kell neki engednünk, mert a sikerről csak az lehet felelős, a­ki szabadon válogathat az eszközökben. A fe­nforgó kérdésre nézve mi csak annyit tudunk az előttünk fekvő tényekből, hogy a három északi hatalom közt szorosabb viszony létezik; tör­téntek-e köztük concret kérdésekre vonatkozó po­sitív megállapodások ? melyek ama kérdések és mi­lyenek eme megállapodások ? arról részletes tudo­másunk nincs, nem lehet és nem is kell, hogy le­gyen, mert a fenebb említett okoknál fogva ennek megbírálása úgy sem tartozhatik a parlamentáris testületekre, nem állhat az ő hivatásukban az ilyen , a felelős végrehajtó hatalom körébe vágó és természetüknél fogva a beavatottak szűk körén kí­vül csak felületesen ismert kérdésekre nézve akár helyeslő, akár nem helyeslő nyilatkozat által a kor­mány ac­iójába belenyúlni és a felelősségnek bár­mily csekély részét magukra vállalni. Minthogy pe­dig az albizottság úgy vélekedett, hogy jelentésé­ben csak azon tárgyakról kell szólnia, melyekre nézve a t. bizottság részéről nyilatkozatot, vagy ha­tározást kíván provokálni, a szóban álló szövetség ügyének e jelentésben való külön érintését czél­­szerűnek nem vélte. Még csak a jelentésnek a keleti ügyekre vo­natkozó részéről kívánnék néhány szót mondani, előre is megígérve, hogy már csak néhány perczig fogom igénybe venni a t. bizottság türelmét. A je­lentés maga e tárgyban oly világosan szól, hogy majdnem lehetetlen azt félreérteni. Csak egy fel­fogás az, mely ellen én részemről, és tán azt mond­hatom az egész albizottság határozottan tiltakoz­nék. Mi azt mondjuk, hogy meggyőződésünk szerint az osztrák-magyar monarchiának nincs oly érdeke, mely a szomszéd kelet területi viszonyainak meg­változtatását szükségessé tenné, hogy tehát a mo­narchia érdekei e terén nincsenek ellentétben azon kötelezettséggel, melyet a nemzetközi szerződések rónak rá. Ez látszólag, de csakis látszólag össze­vág Ausztria trationális keleti politikájával, mely­nek alapelvét a status­ quo-nak mindenáron való fentartása képezte. A hasonlatosság azonban itt is csak külső, áma régi osztrák keleti po­litika ez idő szerint nem folytatható, mert az nemcsak határozottan károsnak bizonyult, ha­nem a megváltozott körülmények közt lehetet­lenné is vált. Károsnak bizonyult e politika, a­mennyiben a török birodalomnak csakis külső co­­haesiójára fektetvén a súlyt, csakis ennek mester­séges fentartására irányozván törekvéseit, azt ered­ményezte, hogy a török kormány évtizedeken át nem tett semmit a birodalom belső consolidatiójára e kormány törekvése nem oda irányult, hogy álla­mát korszerű reformok által az európai államok színvonalára emelje, és népeinek megelégedését kinyerje, hanem csak arra, hogy az európai hatal­mak mindegyikét gyanúval töltse el a másik irá­nyában, egyikét a másik által parallelizálja és ren­dületlenül tartsa fenn mindnyájukban azon hitet, miszerint a keleti status quo érintetlensége az eu­rópai politika megtámadhatlan dogmája, melyhez ragaszkodni kell még akkor is, ha Törökország maga semmit sem tesz saját existentiájának bizto­sítására. Innen származtak nagy részben és tartot­ták fen magukat a mai kétségbeejtő állapotok és mi, kik ez állapotok létezését szivünk mélyéből saj­náljuk, nem kívánhatjuk oly politika egyszerű foly­tatását, mely e bajoknak szülőanyja vagy legalább ápolója volt. De ezen régi osztrák politikának folytatása a mai körülmények közt egyszersmind lehetetlen is, mert a keleten követett eljárás nem állott elszige­telten, hanem csak egyik része volt azon átalános politikának, mely a stabilitás elvénél fogva benn és künn minden reformtól, a szabadság minden lehel­­letétől, a népek minden önállósági mozzanatától irtózott, a legitimitás nevében pedig egész Európa felett akart gyámkodni, mely ez elvek alapján ma XVIII. Lajos, holnap Don Carlos vagy Don Miguel, holnapután a Sonderbund pártját fogta és így keleten sem engedhette meg, hogy a­mit a hatalmak részint minden változástól való félelmek részint az egymás iránti féltékenység és gyanako­­dás következtében, tenni nem tudtak vagy nem mer­tek, maga a sanyargatott nép vigye véghez.­ Ezen osztrák politika a maga egészében sírba szállott és keleten sincs számára feltámadás. Ezek az albizottság nézetei, miknek a jelen­tésben kifejezést adni törekedett. Ausztria-Magyar­­országnak nincs oly érdeke, mel­lyel a török biro­dalom fennmaradása ellenkeznék; ő tehát őszintén kívánhatja és bizonyosan kívánja is, hogy Törökor­szág belmegszilárdulásának munkája sikerüljön, de e sikert csakis a török kormány maga teheti lehet­ségessé — senki más ! Az osztrák-magyar kormány e tekintetben baráti jó tanác­csal szolgálhat ott, a­hol ezt szívesen fogadják, de a porta és ennek alatt­valói közt fennforgó viszályba nem elegyedhetik — nem az európai egyensúly czimén, melynek leple alatt a népek oly hosszú időn át lettek önhatározási joguktól megfosztva, — de azon ideális szempontból sem, melyből annak idején a philhellenismus kelet­kezett. A török birodalom belügyei csakis azok ál­tal döntendők el, a­kik általuk közvetlenül érintet­tek. De bármiként is forduljon a koczka, egy dol­got az osztrák-magyar kormánynak követelnie nem csak szabad, hanem kell is s ez az, hogy így vagy amúgy, de minél előbb szűnjenek meg oly állapo­tok, melyek saját határainkat majdnem állandóan nyugtalanítják és ezek biztosításának czéljából foly­vást tetemes áldozatokat rónak a monarchiának amúgy is eléggé megterhelt polgáraira. T. országos bizottság! A külügyi albizottság az előtte ismeretes tényekből azon meggyőződést meríté, hogy ezen általa helyeseknek vélt nézetek­kel teljesen megegyezik a külügyi kormányzat által eddig elé követett politika; ez pedig azon biz­tos várakozásra jogosít, hogy ezen örvendetes össz­hang a monarchia valóságos érdekei és annak kül­politikája közt fen fog maradni ezentúl is. Ennél­fogva kérem a t. orsz. bizottságot, méltóztassék az albizottsági jelentés átalános részét elfogadni, annak tartalmát magáévá tenni. „Bizalmi nyilatkozat az igenis a külügyek jelenlegi vezetője iránt. (Élénk helyeslés és éljenzés) de indokolt bizalmi nyilat­kozat, melyet az albizottság javasol azon erős hit­ben, hogy e bizalom megcsalatni nem fog, mig, miként jelenben, oly világos fő, oly hazafias szív az (Élénk tetszés és helyeslés), mely az osztrák-ma­gyar monarchia külpolitikáját diktálja és oly ügyes és erélyes a kéz, mely azt keresztül viszi. (Élénk, hosszas éljenzés.) El­n­ö­k: Ha senki sem kíván szólni a jelentés ezen részére vonatkozólag kijelentem, hogy az országos bizottság a külügyi albizottság által a külügyek vezetésére nézve kifejtett nézetet helye­selve, azokhoz maga részéről is hozzá­járul A részletes tárgyalás megkezdetvén, az I—III. czim­ megszavaztatik. IV. czim az oszt.­­magyar Lloyd részére 1.700.000. P­e­r­e­t­t­i Alajos indítványozza, hogy a közös külügyminisztérium némi hatással legyen a társaságra, hogy annak Fiume és Triest közt járó kopott és minden kényelmet nélkülöző gőzösei el­­mozduttassanak s helyettük alkalmasabbak használ­tassanak ; továbbá, hogy a kapitányok kinevezte­­téseinél az 13 quota arányában legyen tekintet a magyar szt. korona alattvalóira. Andrássy Gyula gr.: Én, a mennyire az indítvány fölött egy hallásra ítélhetek, az átalános­­ságban személyekre mintegy vádakat tartalmaz a­nélkül, hogy azok megneveztetnének. Erre kívá­nom mindenekelőtt véleményemet nyilvánítani, s azt hiszem, azt helyben méltóztatnak hagyni, mi­szerint egyének felett ítéletet mondani anélkül is, hogy azok meg lennének nevezve, nem lehet, nem szabad. Aztán tartalmaz ez indítvány kívánalma­kat, de amelyek bizonyosan feltevésen alapulnak. Mennyire alaposak ezen feltevések, ebben nincs jogom kétkedni sem a bizottsági tag úr szándéká­ban, sem alapos ismeretében, de mielőtt a minisz­térium magának meggyőződést szerezhetne aziránt, mennyiben állanak a felhozott tények, mennyire szükséges és mi irányban az intézkedés ? e kérdés­re választ adni nem tartom lehetőnek. Kérem te­hát, méltóztassék az indítványt a minisztériumnak kiadni, hogy az meggyőződést szerezve a tény­állásról, úgy intézkedjék, a­mint azt czélszerűnek látja-Csernátony Lajos tökéletesen helyesnek tartja, hogy a delegáczió nyilatkozzék az iránt, hogy semmi kényszerítő eszközt nem használva, a külügy­minisztérium belátására legyen bízva, hogy minő legyen azon befolyás, mi által az indítványozott czél eléretik. Az indítvány elfogadtatok oly értelemben, hogy a külügyminisztérium szerezzen magának meggyő­ződést az iránt, mennyiben alaposak a felhozott panaszok, és hogy szükség esetére saját hatásköré­ben intézkedjék. A külügyminisztérium költségvetésének vég­leges megszavazása a holnapi ülésre tűzetvén ki, határoztatok, hogy ezenkívül a holnapi ülés napi­rendének tárgyát a hadügyminisztérium tengeré­szeti osztályának költségvetése fogja képezni. A szárazföldi hadsereg költségvetése pedig a szom­bati ülésre tüzetetett ki tárgyalás végett. Ezzel az ülés egy órakor befejeztetett. A zárszámadási albizottság ma d. e. a nyilvános ülés felfüggesztése közben összeül­vén, tárgyalta a tengerészeti osztály 73 ík zárszá­madási kérdésében függőben hagyott két pontot. A kormány képviselője Gaál Jenő megadván a kivánt felvilágosítást, abban az albizottság megnyugodott, egyszersmind határozati javaslat előterjesztésében állapodott meg, mely szerint a tengerészeti osztály Utasítandó, hogy a hajóknál az előirányzatiél %-ot meghaladó összegeknél póthitelt kérjen. Az osztrák delegatióból: Elnök; Schmerling lovag. A kormány padjain :Andrássy Gyula gróf külügyminiszter, Hoffmann osztályfőnök, F­a­l­­ke v. Lilienstein és Kramer lovag üdv. tanácso­sok, Krauss és Reiss osztálytanácsosok. Napirenden van a külügyminisztérium költ­ségvetésének tárgyalása. T­e­u­s­c­h 1 azon kérdést intézi a külügyminisz­terhez, vajjon szándékozik-e jövőre a vöröskönyv in­tézményét ismét életbeléptetni, és hogy viszonyaink Európa államaihoz a szomszéd tartományokban ész­lelhető eseményekre való tekintettel olyanok-e, hogy emberi előrelátás szerint az átalános béke fenntartása remélhető, és végre mily szellemben törekszik a külügyi kormány a nemzetközi keres­kedelmi szerződéseket megújítani, hogy a monar­chia nemzetközi kereskedelmi forgalmát biztosítsa. Andrássy Gyula gr.: A delegatio előtt,hogy a külügyek vezetését ellenőrizhesse, két út áll. Az egyik az, hogy a delegatio tagjai az illető bizottság­ban kérjenek felvilágosítást a külügyminiszter­től.­E kérdésekre a kormány rögtön s tétova nélkül felel­het, mert a bizottságban történtekről szóló közlemé­nyeket ellenőrizni lehet. A másik út az, hogy a mi­niszter nyílt ülésben interpelláltatik. Ezen módját a felvilágosítás kérésének szóló némileg nehézkesnek tartja, a­mennyiben a kormánynak előbb jól meg kell fontolnia minden szót, nehogy az félre­értessék, vagy félremagyaráztathassék. Mindemel­lett kész rögtön felelni a hozzá intézett inter­­pellációkra. A­mi az első kérdést illeti, hivatkozik azokra, miket a bizottságban arra nézve előadott. A kül­ügyminisztérium ac­ióját legkevésbé lehet a piros könyvben foglalt okmányokból megítélni, a­mennyi­ben meglehet, hogy azon kép, melyet valaki ezen könyvből merít, a valónak épen ellentéte. A­men­­nyiben gyakran csupán azon okmányokat lehetsé­ges közölni, melyek semmi tekintetben sem szül­hetnek visszatetszést vagy bármely oldalról fena­­kadást.­­ Oly actió pedig, mely semmiféle tekin­tetben nem kelt feltűnést, nem is nevezhető ac­­tiónak. Ennélfogva csak ismételnie kell azt, a­mit a bizottságban mondott, hogy t. i. nem titkolódzási szándék, hanem az ügy érdeke vezette a kormányt midőn elhatározta magát, hogy­ az idén nem ad pi­ros könyvet. Vannak körülmények, melyek közt a piros könyv megjelenése nemcsak nem volna hasz­nos, de egyenesen kárt okozna. A bizottságban a kártyajátékhoz hasonlítottam a diplomatiai actiót. Az emberek egymás átellenében foglalnak helyet az asztalnál, de azért korántsem ellenségek; mind­amellett egyikük sem akar veszíteni, és ezért nem is fogja egyik a másiknak a kártyákat megmutatni.­­ A tét sokszor nagyon nagy, sokszor csekély. Némelykor csupán időtöltésért játszik az ember, máskor maga a becsület foroghat szóban. Senkinek sem fog eszébe jutni, hogy bátyáiba ellenfelét be­pillantani hagyja; nemcsak saját, de játszótársának érdekében sem fogja ezt megengedni. Ugyanez áll a diplomatiára nézve. A­mit az ember saját érdekét tekintve bátran nyilvános­ságra hozhatna, azt mások iránti tekintetből, ne­hogy azok bizalmát koczkáztassa, nem lehet közzé­tenni. Ez az oka, hogy a piros könyv soha sem fog azon feladatnak megfelelni, melynek,hogy megfelel, némelyek hiszik. Szóló meggyőződése szerint oly külügyminiszter, ki a piros könyvben mindazon okmányokat közölné, melyek szükségesek arra, hogy működése ellenőrizhető legyen, nem érde­melne mást a delegatiótól, minthogy a budget leg­első tétele, melynek czíme ez: „Külügyminiszté­rium“ egyszerűen töröltessék. (Derültség.) Mindamellett szóló ezzel korántsem akarja azt mondani, hogy a piros könyv intézményét elvi­leg megszüntetendőnek tartja, sőt elismeri, hogy lehetnek pillanatok, midőn ily okmánygyűjtemé­­nyek közlése a dolog érdekében szükséges is lehet. A­mi a második kérdést illeti, kijelenti, hogy a tanácskozás és határozathozatal kereskedelem politikai kérdések fölött nem lehet a delegatió tag­jainak a követett irány felől, s azért szóló gondos­kodott, hogy az erre vonatkozó s közölhető okmá­nyok a delegatio tagjainak tudomására jussanak. A keleti bonyodalmak tekintetében szóló utal arra, mit a bizottság kebelében mondott, hogy t. i. a kormány törekvése az volt, hogy a békét fen­­tartsa és biztosítsa, s hogy a hasonló események ismétlődése elé gátat vessen, a­mennyiben azt neki a nemzetközi szerződések és a jog lehetővé teszik. E tekintetben szóló egy szóval sem mondhat töb­bet, mint a­mennyit a bizottságnak mondott. „Ha az európai béke fentartása — így foly­tatja szóló, — egyedül tőlem függne, az bizonyára évek hosszú során át, sőt egész a végtelenig nem zavartatnék meg. Minthogy azonban a béke fenn­tartása oly sok tényezőtől függ, világos, hogy a felvetett kérdésre feleletet adni bizonyos irányban teljes lehetetlenség; mert ha valamely külügymi­niszter a béke hosszabb idei fenntartását garanti­­rázza, olyasmit ígér, a­mire nem képes ; ha pedig azt mondja, hogy a béke fenntartásáért nem ke­­zeskedhetik, akkor felzavarja a közvélemény nyu­galmát. Ezek tehát oly kérdések, melyeket mindig jól meg kell fontolni és e tekintetben csak azt je­lenthetem ki, hogy nincs okom, melyért az európai békét veszélyeztetettnek tüntessem fel, sőt a leg­jobb reményem van aziránt, hogy a béke fenn fog tartatni.“ Szóló végül kijelenti, hogy a kereskedelmi szerződések kötésében követendő iránynak meg­határozása a két államfél törvényhozását illeti. A­mi különösen a két államfél között fennforgó kér­déseket illeti, megjegyzi, hogy az eltérések ko­rántsem oly nagy mérvűek, mint azt a közvéle­mény hiszi, s azt hiszi, hogy a fennforgó kérdések mindkét részre nézve kielégítő megoldásra fognak jutni. A részletes vitában dr. Oels összehasonlítja a Metternich idejében volt s a mostani központi személyzetet. Akkor Ausztria domináló állást fog­lalt el Olasz- és Németországban s mégis Bécsben csak 70—80 hivatalnoka és 39 követsége volt. Ma 118 hivatalnok fizettetik. Szóló kívánatosnak tar­taná, ha e tekintetben az adófizetők érdekében némi változtatás történnék. Andrássy Gyula gr. külügyminiszter meg­jegyzi, hogy Metternich ideje óta a távírdák és vasutak következtében sok minden megváltozott. Azon időben az udvari tanácsosoknak gyakran nem volt egyéb teendőjük, minthogy a Páriából vagy Madridból érkező futárt várják; ma 6000-nél több sürgönyt kell decbifrirozni. Különben szóló aiindig a legnagyobb takarékosságra törekedett, s mióta a kormányt átvette, 330,000 frttal szállította le a költségvetést. Hoffmann osztályfőnök figyelmezteti Oelst, hogy Metternich idejében a külügyminisztérium­mal az államminisztérium is egybe volt kötve, melynek hivatalnokait Oels nem vette számításba. Schaup és Winterstein kijelentik, hogy a bi­zottság nézete szerint Andrássy Gyula gróf a leg­nagyobb takarékossággal törekszik a kormányt ve­zetni. A budget egyes czimei változatlanul elfogad­tatván, az ülés véget ért. A foamnakönyv. A külügyi közös minisztérium kereskedelem­politikai levelezéseit tartalmazó „barnakönyv“-et minél bővebben lévén szándékunk megismertetni olvasóinkkal, adjuk ma belőle a következő érdekes részeket: Bajorország. Jäger szövetségi tanácsos jelentéséből a bajorországi gabonakereskedésről. Kiemelvén a gabonakereskedés fontos szere­pét Bajorországban, s utalván a nagy mennyiségű gabnakivitelre, amit Ausztria és Magyarország Mün­chen felé folytat, ez irányban mégis hanyatlást con­­statál az eddigi arányokhoz képest. Oroszország concurrencziájában találja meg e hanyatlás legfőbb okát. Oroszországnak sikerült — úgymond — ten­geri után egészen magához ragadni­a Svájczot s behatolni déli Németországba, míg Amerika Mann­­heimból kezdi kiszorítani a bajor közvetítő keres­kedést. De a bajorok kitartó tevékenységet fejte­nek ki a tér visszafoglalására.­­Nagy gabonatárakat építettek, hogy centralizálják a kereskedést s a forgalmi politika minden eszközével segítik elő czéljukat. Hogy az osztrák és magyar búzának Bajoror­szágba beszállítása az utolsó években lényegesen hanyatlott, kitűnik a különböző bajor piaczokra eladás végett kiküldött termények összegével való összehasonlításból. A terménykereskedés főhelyei Münchenen kívül Nürnberg, Lindau, azután Augs­burg és Würzburg. A két utóbbi helyről, melyek nem is jöhetnek annyira tekintetbe, nem érkeztek hozzám pontos tudósítások. Ha az ember eltekint Münchentől,hol az osztrák és magy. termények meg­lehetős élénk forgalomban részesülnek, úgy hogy a behozatal 1871-ben tett 86,000 mázsát, 1872-ben 102,000 mázsát, 1873-ban 40,­200 mázsát és 1874- ben 116,000 mázsát, a többi piacz nevezetes ha­nyatlást mutat fel, és pedig Lindauban az eladás ugyanezen években 813,147 mázsáról 304,360-ra szállt le, s 381,346-ról 277,390-re, Nürnbergben pedig a magyar búzának behozatala az 1871-iki 82,600 mázsáról 1874 ben 24,000 mázsára bukott le. Az összes bajor piaczokat tekintve az eladásra hozott osztrák és magyar búza forgalma — a­men­­nyire csak pontos számítások állnak rendelkezé­sedre —­ az 1870—1874. időszakban mintegy fél milliónyi vámmázsával hanyatlott évenként. Egy nem kevésbé kedvező viszony mutatko­zik a liszt behozatalánál Ausztria és Magyarországból, noha a­mennyiben az előttem fekvő kevés kimuta­tásból láthatom — a múlt évben egy kis emelkedő irányzat volt tapasztalható. E hanyatlásról az itteni kereskedelmi és ipar­kamara a következőket mondja: „hogy az okok a magyar liszt drágaságában, a kedvezőtlen árfo­lyam-viszonyban, s a bajor malmok tetemes javu­lásában feküsznek, s ennek folytán inkább a fino­mabb liszt, melyből pedig nem kell oly sok, mint a nagyon is használt középfaju liszt kerestetik. De a magyar lisztnek minősége is folytonos inga­dozásnak van kitéve, a magyar termény jóságá­hoz képest, vagy a szerint, a mint szerb, oláh, galicziai, vagy más búza által helyettesittetik.“ A szóban forgó áruczikk emelésére szolgál: com­mis­­sionalis üzletek megnyitása lisztre nézve a bajor piaczokon és jó pékhelyek felállítása. Mint tudva van, a pékmesterség Münchenben és Bajorország­ban nem igen virágzik és az itteni pékek nagy része nem érti az egészen szárazon őrölt lisztet jól feldolgozni. Románia: Báró Haan cs. k. konsul jelentése: közlekedés, keresk. egyezmény, mezei és erdei gazdaság, ipar és kereskedés. A jelentés Románia közlekedési, gazdasági, kereskedelmi és ipari viszonyainak rövidre foglalt ismertetése. Bevezetőleg nagy elismeréssel szól a fejedelmi kormánynak a közlekedési ügy emelésére irányzott törekvéseiről. A vasúti hálózat ma már 1333 kilométerre terjed, s ezen felül 1868 óta az állam több mint 2000 kilométer utat építtetett, s vagy kétszer annyit a kerületi kormányzóságok, to­vábbá a kormány 22 vashidat is építtetett, melyekből 21 már át van adva a közlekedésnek. Fontossággal bírnak reánk nézve a plojest-predeuli [és pitest­­verdiorovai vasut­vonalak, melyek közül az első a magyar keleti vasúthoz, a második az osztrák ál­­lamvasuthoz fog csatlakozni. A csatlakozás a velünk kötött szerződés értelmében négy év alatt létesítendő. A pitesti-verciorovai vonal Romá­niában már kész, s egyelőre Baziásig az országutat használják, melyen a forgalom már­is folyvást élénkebb. Nagyon óhajtana a román kormány egy vasúti hidat Giurgeno és Rustsuk között, de a török kormán­nyal még nem jöhetett létre egyes­­ség. A kamarai kisebbségnek az osztrák és magyar monarchiával kötött keresk. conventio ellen emelt harcra inkább csak a pártoskodásra, mintsem ala­pos gazdasági indokokra vezethető vissza. Románia gazdasági fejlődésének két fő akadálya: az elégte­len munkaerő és az elégtelen tőke. A mezei gaz­daság csak gabonatermelésre szorítkozik, többnyire trágyázás nélkül, úgy hogy a gabona már ma is sok helyen vesztett úgy mennyiségileg, mint minő­ségileg. Csökkenőben van az állattenyésztés is, mit részben a marhavésznek, s részben a sok rész­termésnek lehet tulajdonítani. A kormány intézke­déseitől mindazáltal várható a viszonyok javulása a mezei gazdaság terén. Az erdők pusztítása ed­dig óriási volt, az új erdőtörvénytől azonban itt is javulást remélhetni Az ipari termelés csak a háziiparra és a legegyszerűbb mezőgazdasági iparra szorítkozik. A lakosság a gazdaság ellátására sem elegendő, s így nincs fölöslege az iparűzésre, de hiányzanak a kiképzésre szolgálható eszközök is. Külföldi munkásoktól és vállalkozóktól pedig a ro­mán „patrióták“ irtóznak. Ezekből következik, hogy Románia külkereskedelme nyerstermény fe­leslegének a gyártmányok, gyarmati- és luxus­­czikkekért való kicserélésében áll. Ausztria és Ma­gyarország a Romániába való bevitelben főleg a következő czikkekkel vesz részt: czukor, sör, bor, tűzi- és műfa, kőszén és más tüzelő­anyag, építési anyag, festékek, ásványvizek, kötél-, len- és gyap­­júáruk, papír-, bőr-, fa-, üveg-, agyag-, vas- és gyú­­anyagok. Rövidárut is nagy mennyiségben ad el Magyarország, de e téren már igen érezhető a ver­seny. Még erősebb és részben túlnyomó a külálla­­mok versenye a következő czikkekben: illatszerek gyapot-, len- és gyapjúfonalak, gyapotáruk, végül selyemáruk, melyekből Ausztria és Magyarország, úgy­szólván, semmit sem visz be. A consul a mondottakkal csak ismertetni kí­vánta Románia gazdasági állását és kiemelni keres­kedelmi fontosságát a szomszéd osztrák és magyar monarchiára nézve. E jelentőség Románia fejlődé­sével csak növekedhetik, s jogosult az a várakozás is, hogy a külön egyezmény által biztosított vasúti összeköttetések, s a forgalmi- és vámviszonyok szintén szerződésszerű szabályozása, valamint a két kormány közötti barátságos viszony is nagyban elő fogják mozdítani azt, hogy a kereskedelmi mozgás a két ország között megnyerje ama természetszerű kiterjedést és erőt, melyet a szomszédság, s a ter­melési és fogyasztási kiegészítő képesség remélni engednek. Olaszország: Pasetti követségi titkár jelentéséből az Ausztria és Magyarország s Olaszország közti kereskedelmi szer­ződés megújításáról. Olaszország — így szól a jelentés — most nagy közgazdasági átalakulás előtt áll. A keresked.

Next