Egyetértés, 1877. október (11. évfolyam, 251-281. szám)
1877-10-19 / 269. szám
X. évfolyam, Budapest F.löfletési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz keldve: Egy évre , . .....................20.— Kélévre . 10.— Negyedévre............................................6.— Egy kára..............................................l.Sűr uy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdíj minden hirdetésért külön. 30 kr. Ny Ittér: öt besibos sor 80 brajnzár. 269. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, A franczia választások. Átéltük az izgalmat is, amelyet a francziaországi választások gyakoroltak az európai közvéleményre. Még a keleti harczmezőn is ép ez időre csend állott be, mintha a kelet is figyelni akart volna a tusára, amely nyugaton lefolyt. Két ellentétes harczmező a fegyverek szempontjából, s mégis sokban hasonló. Keleten két állam küzd egymás ellen. Az egyik megindítja a hódító hadjáratot nagy jelszavak alatt, egy fajáramlat nevében; a másik védi magát a honszeretet és az uj alkotmányosságból rávillant szabadság lelkesedésével. — Nyugaton a néppel és szabadság-törekvéseivel forradalmi lábon álló reactió indult hódítani a lejárt monarchicus kormányformának a hatalom minden erőszakával a rend- és társadalommentés áljelszavai alatt. És a kormány itt hóditó hadjáratával ép úgy megbukott, mint megbukott eddig keleten a czár. A czél mind keleten, mind nyugaton egy volt: megtörni a hódításra indult invaziót. Sajátságos mégis, hogy a czél egyformasága mellett is Francziaország republicans pártja nem áll azon fél oldalán, amely életéért és szabadságáért küzd ; jóllehet a világtörténelemben ritka ez eset, amikor az igazságtalanul megtámadottak és a szabadságért harczolók ne rokonszenvezzenek. A jelen esetben mégis úgy van. Tudvalevő, hogy a republicanusok az oroszszal rokonszenveznek, s szidják a törököt. Az okot, mely e felfordult álláspontra alapul szolgál nem nehéz fölfedezni. A felületességen kívül, melyet a francziák a határaikon túl történő események megítélésében tanúsítanak, leginkább azon mélyen gyökerező nemzeti érzelemnek van része ez álláspontban, amely a revanche-politika keresztülvitelében Oroszországot, mint jövendő szövetségest tartja sakkban. Azt hiszik előnyükre szolgál, ha Oroszország iránt figyelemmel viseltetnek és mint jövendő szövetségest gyöngédségeikkel lekötik. A többi azután a jövő dolga. S az a Francziaország, mely az európai coalitiót legyőzte, képesnek érzi magát a magára maradt Oroszországgal egymagában is megküzdeni, ha egyszer szövetségét a legnehezebb körülmények között kiaknázta. így gondolkoznak a franczia republicanusok. Mondani sem kell, hogy a mi felfogásunk szerint annyira felületesen számítanak Oroszország szövetségére, amily felületes volt eddig a francziák igen sok szövetségi számítása, amelynek megadták az árát. Honnan van hát mégis — vetik fel némelyek a kérdést, — hogy ez orosz rokonszenv daczára is a republicanusoknak kívántuk a győzelmet? Onnan, mert biztosak vagyunk benne, hogy ami most a fenyegetett és harczban álló franczia republicansmásnak kívánatosnak tűnik is fel a mindenfelé kapkodó szövetségi eszmezavarban, a választási győzelmek által netalán véglegesen megerősödő és teljes erejében levő franczia republikának úgy természeténél, valamint, az európai constellatiónál lógva nem lesz kívánatos, mert lehetetlen lesz. Egy franczia köztársaság még ha akarná sem lesz soha szövetségese Oroszországnak, mert ez testestől-lelkestől Németországhoz van lánczolva, ezentúl még jobban mint eddig. Egy franczia köztársaság, amely erőit szabadon fejlesztheti, sehol sem fogna oly ellenségre bukanni, mint Oroszországban, mely egyedüli hatalom Európában, amely a despoticus kormányformák legbiztosabb szövetségese, mert a kormányformák védelme által képes csak megmenteni saját despotiáját, melynek védszárnyai alatt a többi biztosabban érezheti magát. Amily bizonyosak vagyunk tehát, hogy egy franczia köztársaság sem revanche, sem más politikai szempontból nem szövetkezhetik Oroszországgal , és oly biztosak vagyunk abban is, hogy egy franczia köztársaság az egész európai continens szabadsági aspiratióira és haladási törekvéseire a legjótékonyabb hatással lenne. Francziaország Európa szive. Dobbanását megérzik nyugattól keletig. Eszméi, küzdelmei átvillanyozzák a népeket. Mig Francziaország a szabadság eszméi terén a zászlót viszi, mig a magasztos jelenetek oly példáival lép Európa elé, mint ezt a jelenlegi választások alkalmával is tette , addig folyvást méltó lesz arra, hogy a világ annyi figyelemmel tekintsen küzdelmeire mint jelenleg. Sokféle vélemény volt elterjedve, különösen az utóbbi időben. Francziaországról. Legtöbbje a sedani nap óta alig hangzott kedvezőleg. Szemére vetették, hogy vagy vérengzéssel mocskolja be a szabadságot, vagy ha meg is szerezte, nem bírja tartósan megvédeni. Huszonnyolczszor változott nem egészen szász év alatt ott a kormányforma, ami nagy állhatatlanság jele. E vádakban van némi adagja az igazságnak, csakhogy kevés. Francziaország szeszélye az európai udvarok kifolyása, amelyek mindent elkövetnek, hogy a szabadság ott mintaformában meg ne gyökerezzék. Egész Európával kell Francziaországnak megküzdeni a köztársaságért, nem csoda, ha a nép a folytonos erőfeszítésben közbeközbe elbukik. De viszont meg kell adni, hogy a francziák csak addig tűrik ezt, míg idegeik kiheverik a szinte természetesnek mutatkozó zsibbadságot, s a legelső jelre újólag a pressió oly mértéke ellen is győzelmesen küzdenek, mint azelőtt a császárság, most Mac-Mahon alkalmazott Melyik állam az, amelyben a nép ennyi küzdelmet kiáltott a szabadságért, melyik állam az, a melynek népe akkor a pressiónak úgy képes volna ellenállni ? Bizony a népeknek, s kivált a magyarnak a jövő választások végett jól lesz példát venni a francziákon, maiban levő tárgyalására haladéktalanul bejönni méltóztassanak. Budapesten, október 18-án 1877. Mocsáry Lajos, s. k. a függetlenségi kör elnöke. A határőrvidéki vasút, mely annyi port vert s a horvátok önző követelő czéljait oly rész helyezte, Mollináry ur szívességéből folyvást a viszály magvait képezi. A horvátok ezen az úton Magyarország minden vagyonára rátehetnék kezöket, s ők elég testvériesek is oly követelésekkel föllépni, mintha rajtuk fordulna meg a világ sora. Nem elég, hogy három milliót fizetünk azon gyűlölet szításáért, melyet háborítatlanul és hivatalosan gyakorolnak; nem elég, hogy országgyűlési szavazataikkal a tönkre dolgozó kormányzatnak ők a leghívebb előmozdítói, követeléseik határt nem akarnak ismerni. Ez irány vezérli fellépéseket a határőrvidéki vasút ügyében is, amelyben a jó ügy mellett soha föl nem lépő horvát képviselők közül Jakics Antal, mint már említek, különvéleményt adott be, mely következőket kíván: A határőrvidéki vasutak építéséről szóló javaslat mindaddig ne tárgyaltassék részletesen, a mig 1. A polgárosított horvát-szlávon határőrvidék beruházási alapjának jogi természete tisztába nem hozatik; 2. mig százalékokban nincs meghatározva az arány, a melyben a nevezett beruházási alap közös vállalatokra, mint pl. vasútépítésekre egyfelől, s autonóm beruházásokra s a polgárosított határőrvidék egyéb czéljaira, mint pl. ut építésére másfelől fordítható; 3. mig a törvényjavaslatban említett vasút iránt a beruházási bizottság, mint a polgárosított horvát-szlavon határőrvidéki beruházási alap kezelő közeg is ki nem hallgattatott. fel >® a Péntek, 1877. október 19. Szerkesztői Iroda: Budapest, IV. himző-utcza 7. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak kármentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. Mmsö-utcea 1. S3. hová az előfizetési pénzek küldendők. Muszka állapotok Erdélyben. Végre valahára kaptunk a székely mozgalom ügyében egy jóravaló hivatalos felszólalást is. Puskás Ferencz csikmegyei alispántól ered ez, a ki a „Magyar Polgár“ hasábjain nyilatkozik az ottani elfogatásokról és az ezek alapján a külvilág előtt forradalomnak is látszható tervekről és eseményekről. Bátran bízzuk az elfogulatlan olvasó ítéletére, lehetett-e ily dologban, minőknek az alisispán tünteti fel az egész mozgalmat, oly draszkusan járni el, ahogyan a kormány eljárt. Az alispán úr kimondja kereken, hogy „semmiféle toborzási csapatszervezési mozgalom“ nem létezik és a ki ilyenről beszél az „alaptalanul insinuál“. Az alispán tovább megy, egyenest kárhoztatja, a roszul értesülésből vagy roszakaratból származó ama vészharang lármát, amelyet ez ügy alkalmából csapnak. Egész helyen van e megrovás. De vájjon kit sújt közvetlenül? Senkit mást, mint a kormányt. A kormány volt az, amely a bécsi első parancsszóra, hogy B. Ringelsheim kezére játszók, a honvédelmi minisztert zsandárcsákóval a fején küldte le nyomozni, elfogatni és feltűnést kelteni. A kormány volt az, amely a katonaságot tömegestől szállíta a székelyföldre kocsikon, mintha legalábbis kiütött volna ott a forradalom. A kormány az, amely törvény hiányában, alkotmány ellenére az állam védelmének absolut elve czimén a legszigorúbb eljárás követésére utasítá ügyészeit, hosszú vizsgálati fogságra kárhoztatá a legfölebb egyszerű rendőri kihágásban vétkeseket; rendkívüli törvényszék elé vitte ügynökét; s általában oly tüntető, de teljesen igazságtalan szigorral jár el, mintha a muszka állapotok áldásaiban akarná részesíteni Magyarország polgárait, hogy a szövetség így annál szembeszökőbb legyen. A kormány itt egyedül a bujtogató, a forradalmár. Az a kormány, mely a leghitványabb zsandár példáját követi, midőn erőnek erejével iszonyú dolgot akar kisütni, és hogy a közönség maga is rémségest gyanítson, nem átalja erőszakosan fogva tartani, akiket rég szabadon kell vala bocsátania. Akár csak Maszkaországgal kormányzatiig is frigyesültünk volna, és úgy viseli magát a magát alkotmányosnak hazudó minisztérium. Csak Oroszországban van ahoz fogható eset, midőn az összeesküvés után szaglalódó rendőrfőnök, hogy kifessék, mily nagy szolgálatot tett, képes a legnagyobb zajjal inquirálni, gyanúsítani, ráfogni, börtönözni, vádolni, áldozataival kegyetlenkedni. Avagy nem a legnagyobb visszaélés-e a hatalommal, nem a polgári szabadság lábbal tiprása, a közvélemény izgatására szánt önkénykedés-e, midőn a magyar kormány oly esetben, a minőt Puskás Ferencz alispán urnak a helyszínén mentett tapasztalata a csendélettől igen kevésben eltérőnek vázol; a kormány úgy lép fel, akár csak egy muszka Policzekhel és rajta van mindenfélekép a törvényszéki eljárás által roppant veszélyes mérvűnek feltüntetni a csírájában fölfedezett dolgot. Nemcsak gyűlöletes, hanem a legnagyobb mértékben undorító e Bécs kedvéért aljaskodó rendszer. Nemcsak vád alá kellene helyezni, hanem a nemzet kebeléből száműzni, aki az országos lelkesedésben túlbuzgó hazafiságot, mely nem tört semmiféle belzavarra, nem irányult ben senki ellen, ily zsandár módra üldözi. Hanem hisszük az istent, hogy azok, akik a hatalom kedvéért beleegyeztek a külügyi politika muszka irányába, akik tehát maguk közvetlen okai az ottan keletkező mozgalomnak, amely nem tudta elnézni, hogy a nemzet érzelmein a kiegyezésre rá e másik árulás történjék; hisszük az istent, hogy ezeknek erdélyi tette még egy pontot fog képezni ama vádiratban, melynek alapján elitéltetésök fog megtörténni. Az értesítés, melyet Puskás Ferencz alispán Csíkszeredáról október 14 iki kelettel küldött, s melyben a kormány üldözési apparátusának roppant méreteitől elütőleg oly jelentéktelennek tünteti fel a székely mozgalmat, egész terjedelmében így hangzik : „A székelyföldi csapat szervezéséről és fegyverelkobzásról Európaszerte már különféle verzióban forgalomba hozott hírek közül alig felelvén meg egy-kettő — s az is csak átalánosságban — a valódi tényállásnak, azon czélból, hogy a nagyközönség további mustificálásának egyszer valahára vége vettessék, indíttatva érzem magamat, hogy azon híreket — mennyiben Csikmegyére vonatkoznak — saját érdekükre leszállítsam. Szeptember közepén ugyanis már a hatóságnál jelezve volt, hogy egy idegen Csikban szabadcsapat szervezésén működik, minek azonban semmi nyomára jönni nem lehetett. Ezután híre jött Kászóhimpór B. L. elfogatásának és K.-Vásárhelyre kisértetésének, a mi meglepett mindenkit, annyival inkább, mert róla mint Csikmegye közbecsülésben álló első birtokosáról, és a 60-as évek második felében volt egyik alkirálybirájáról itt senki föl nem tehette azt, hogy magát ily kalandos vállalatra engedhetné tántorittatni. E folyó október 1-én pedig Csíkszeredában lakó kászoni G. E. ügyvéd fogatott el, és vitetett Sz.Udvarhelyre azért, mivel állítólag a kezén keresztül 13 láda hadiszer szállíttatott, de a lakásán megejtett kutatás után sem jön semmi bünjelvény fölfedezhető. — Később azonban — okt. 8-án, G. E.-nek az uzvölgyi havason levő fűrészmalmához tartozó csűrében — állítólag a széna között — nem 13, hanem 30 láda találtatván meg a csendőrök által, azok Csíkszeredába hozattak, a hol egy vegyes bizottság által fölbontatván, részint lőfegyverekkel, revolverekkel, részint huszár kardokkal, revolver- és tölténytáskákkal, szíjakkal, részint pedig töltényekkel telve találtattak s egyelőre katonai őrizet alatt hagyattak, e hó 12-én pedig Brassóba lettek szállítva. Ennek következtében még a G. E. ügyvéd fivére s ennek ipja is Kászonban elfogatott s most a tényállás mibenlétének fonálszálai — mint halljuk — legombolyitás végett a m.-vásárhelyi kir. törvényszéknek kezében vannak, aminek bővebb szellőztetése még most idő előtti lenne. Ennyiből áll Csikmegyében, s körülbelől az egész székelyföldön nem többől — az az egész nagy forradalom, a miért a roszulértesülés, akár részakarat — a vészharangot annyi bélés külföldi lapban meghúzta , — de hogy Csik megyében ezen két-három — különben becsületes és hazáját szerető egyén megfontolatlan s nem helyeselhető vállalatába mások is lennének beavatkozva, különösen pedig, hogy bárminő toborzási, szabad csapatszervezési, akár forradalmi mozgalom léteznék, annak mindeddig semmiféle sem észlelhető, és alaptalan insinuatiónak tekinthető, mert itt a nép csendes, és távol van attól, hogy legkisebb hajlamot is érezne arra, hogy magát a törvényszerű és békés magatartás korlátain tűhegye, valamint a megye értelmiségének sem jut eszébe — minden a törökök iránti rokonszenve daczára is, a népet az állam semlegességével össze nem férő — kalandos kísérletekre csábítani, miért is a megyénkbe jött katonaság sincs igénybevéve a közbiztonság fentartására. Puskás Ferencz, alispán.“ — Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletét Gorove elnök megnyitván, indítvány tétetett, hogy a képviselőháznak azon határozata, mely szerint a kiegyezési javaslatok együttesen terjesztessenek szentesítés alá, — a főrendiházzal közöltessék. Tisza miniszterelnök kijelentvén, hogy az ellen kifogása nincs, az értekezlet az indítványt, elfogadja s az indítványt tevő az első javaslat átküldése alkalmával ezen indítványát a képviselőházban megteendi. Ezután a czukoradatjavaslat került szőnyegre. Széli miniszter indokolván a javaslatot, előadja, hogy annak alapjául az eddigi megadóztatási mód, az átalányozási rendszer vétetett, mint amely a magyar termelők nyilatkozata szerint a magyar iparra nézve a legkedvezőbb. Az értekezlet egy tagja indítványt jelent be, mely szerint tanulmány eszközlésére utasittatik a minisztérium, hogy Oroszország példájára, hol a különböző termelési képességű gyárak adója osztályozás szerint vettetik ki, ez intézkedés eshetőleg nálunk is behozassák. Széll miniszternek nincs kifogása az ellen, hogy az indítvány a házban megtétessék, bár annak foganatosítása más gyakorlatilag nehézségekbe ütközik. A tjavaslat mellett többen pártolólag szólalván fel, kérdés intéztetett a miniszterhez, való-e a sajtó útján felmerült azon hír, mintha a restitutió kérdése kerülő úton szándékoltatnék elintéztetni. Széli pénzügyminiszter teljesen megnyugtató választ ad, kijelentvén, hogy a kormány az iránti álláspontját semmiben sem változtatta meg; a restitutio kérdése a qvótakérdéssel függ össze, s a magyar regnicoláris küldöttségnek régebben elfoglalt álláspontját a kormány mint akkor, úgy ma is helyesli. Ezzel a tjavaslat általánosságban és részleteiben is elfogadtatván, az értekezlet véget ért. A franczia választások alkalmával többséget nyert egyének közül nagyon sokan különféle megjegyzések és multjokra vonatkozó meg E gúny iszonyatos volt. A nyaktilózás, bebörtönzés és háború nem csak hogy megnépteleníték az országot, hanem e népínséget is szenvedett. Egész éjjel a pók ajtaja előtt kellett ácsorogni, csakhogy néhány uncia fekete kovászhoz juthasson az ember, mit akkor „kenyér“ néven árultak. Ha valakit ebédre meghívtak az utolsó szó rendesen ez volt: Hozzon magával kenyeret is. A elitélt gúnyos szavai után az egész nej iszonyú düh és boszu kiálltásban tört ki, s megrohanta a taligát, hogy darabokra tépje az árulót Daczára a zsandárok erőlködésének a név végrehajtotta volna rettenetes szándékát, ha rögtön el nem lett volna vágva a taliga sortól. A Planehe-Mibraie utczából egy igen különös menet jött, s miután a Notre-Dame hid felé tartott, ez egy perczig feltartóztatta a taligákat, és ketté választá a néptömeget, melyet e látvány annyira megnyugtatott, hogy elkezdte a Marseillaist énekelni. Ez ugyanis „salétrom menet“ volt mely egy nagy dobossal és hat fuvolással élén, a legközelebbi bizottságnak vitte adományát. Kénytelenek vagyunk a fentebbi kifejezés néhány szóval megmagyarázni. A salétrom hiánya ugyanis azzal fenyegeti a köztársaságot, hogy nemsokára elfogy a puskapora. Guyton-Morveau és Fourcroy vegyészek indítványára tehát a hatóság elhatározta, hogy régi temetők, katakombák, és templomok, sőt ma, a magánházak pinczéinek falai is vakartassanak. A „salétrom biztosoknak joguk vol bárkit a munkára alkalmazni, és akármelyik cagányház pinezéjét felnyittatni. Ezért is igen üdvös volt jó lábon állani a biztosokkal, mert megesett, míg a háztulajdonos a temetőben kereste salétromot, ez idő alatt pinezéjének nem csak vakolatát hordták el, hanem borait is. AZ „EGYETÉRTÉS" TÁRGYÁJA. ^ KÖSZÖElTS. — Történeti regény. — irta CHAVETTE .JENŐ. Fordította Hentaller Lajos. ELSŐ RÉSZ. — 14-ik folytató. — A törvényszéknek egyik ülésén ítéletet kellett volna mondani gróf Gamaches felett. A szerencsétlen véletlen úgy akarta, hogy egy szegény camaches nevű lakatost is elővezettek a név hasonlatossága miatt. Mielőtt az ülés megkezdődött, a titkár értesíté Fouquier-Tinvillet a tévedésről. • Az ördögbe is mondás az, nem akarnám, hogy hiába fárasztották volna a lakatost, ha két Gamachest nyaktilozunk le, az mindenesetre előnyösebb reánk nézve, mintha egyet sem. Ugyanazon eset forgott fenn Maillet kereskedő nejénél, kit Maille grófnő helyett vezettek a törvényszék elé. — Lelkemre! kiáltott fel Tinville, én megkövetelem a magamét, és ez esetben egy „T“-vel több vagy kevesebb, az nem sokat nyom a latban. Ma a kereskedő neje lesz lenyaktilózva a grófnőért, holnap a grófnő viszonozni fogja ezen udvariasságot. Egy őrültet vezettek elé, kinek lefejeztetését követelte, — Ha ez ember bolond, —■ monda, úgy igen keveset veszít azzal, ha elveszti fejét. Egyik nap, midőn a törvényszék tagjai hosszabb ideig tartózkodtak a buffetben Fouquier a következő szavakat intézte hozzájuk: — Hátralékban vagyunk, s az elvesztett időt ki kell pótolnunk. És valóban e nap, nem egészen öt negyed óra alatt huszonnégy vádlott lett kihallgatva és elitélve. Egy reggel, midőn ülésre jött, az igazságügyi palota udvarán meglátta a taligákat, melyeken az elitélteket szokták a vérpadig szállitni. A „függetlenségi kör“ mai napon tartott értekezletének meghagyásából ezennel felkérem a kör távollevő tagjait, hogy a nagyfontosságu országos ügyeknek folya— Itt kilencz taligát látok ! mondá, mennyi elítélt van ma ? ö előtte a vádlott egyenlő volt az elítélttel. — Körülbelől negyven, mond a titkár. —• Akkor két taligával több van mint szükséges. — Úgy vissza fogom küldeni. — Hohó ! azt ne tedd. — De hogy ne álljanak üresen, szaladj hirtelen a Conciergeriebe és hozd el a legelső tizenkét foglyot, kik kezedbe akadnak, hogy tegyék meg az örökkévalóság útját a többiekkel együtt, mert kár volna a taligáknak üresen visszamenni! — És a törvényszék tagjai, kik a közvádlónak az ily igazságtalanságok keresztül vitelénél segédkezet nyújtottak csak oly vérengzők voltak, mint ő maga. Ezek egyike Benandin ugyanis azt az ajánlatot tette, hogy mielőtt az elitélteket a vérpadra küldik metszessék fel ereiket, hogy meggyengüljenek, mert igen bátran mennek a halál elé. Egy másik, Cartelet a tárgyalások alatt azzal mulatta magát, hogy torz képeket rajzolt a vádlottakról. — Csak azért teszem, mondá, hogy legyen mivel eltölteni az időt, mert ezen emberek igen untatnak. Montflabert Leroi pedig az ülések alatt folyton aludt, s ha olykor felébredt, ásitozva mormogá: — Hát mégsem vagyunk készen ezekkel a fecsegőkkel ? Lelkemre azért kellene elitélni őket, mert ily unalmasak. Villate esküdt, ki előbb barát volt, egy ízben, midőn hetvenöt vádlottnak ügye tárgyaltatott, oly türelmetlen volt, miszerint izgatottan kiáltott az elnöknek: — No most már legyen vége ennek a huzavonának! vérpadra valamennyivel! Én magam részéről kétszeresen bűnösnek tartom mindannyit. Először, mert összeesküdtek a köztársaság ellen, továbbá ellenem, mert már félóra előtt ebédelnem kellett volna. Prieur azon indítványt tette, miszerint időkímélés végett állítsák fel a guillotinet az ülésteremben. Valamennyin túltett azonban Dufommier bíró a hamaros ítélethozatalban. Ugyanis ha ő elnökölt, megelégedett azzal, hogy a vádlottak neveit kérdezte meg anélkül, hogy kihallgatta volna. A szomorúan gyors ítéleteknek, melyeket a forradalmi törvényszék hozott, legjobb képét nyújtja a következő néhány sor. A törvényszék rendesen féltizenegykor kezdte meg működését. Először is a titkár olvasta fel a vádiratot. — Azután megkérdezték mindegyik nevét, korát s lakhelyét stb. Ez eltartott körülbelől két óráig. — Ekkor azonban már mindenki türelmetlen volt. A taligák, melyek mindig előbbi este lettek megrendelve, már reggeli kilencz óra óta vártak áldozataikra az udvaron. Ezek rendesen négy órakor indultak meg, s nagyobbrészt voltak annyi figyelemmel a szerencsétlenek iránt, hogy egy fél órát szabad rendelkezésükre engedtek, az ítélet kimondása és a közt, mikor a hóhér elment hozzájuk, s az utóbbinak is szüksége volt félórára, hogy az elítéltek toilettjét elkészítse. — Nem kell tehát nagyon sokat számolnunk, és meg lesz az eredmény, miszerint a vádlottaknak — néha volt egyszerre hetven is, — csak egy órai idejük maradt, hogy rögtönzött védelmüket előadhassák. Néha egyre még „egy“ perez sem jutott! Ennélfogva, mihelyest az elnök kérdésére „igen“ vagy „nem“-mel feleltek, azonnal a másikra került a sor. Ilyenek voltak azon emberek, kik most bíráik előtt állottak, s kiknek halála elkerülhetlen volt, miután a vérpad még az ítélet kimondása előtt fel lett állítva. Ezen emberek között volt egy, kinek vallomásától, úgy látszik Surcot félt, s kinek halálát óhajtotta. Az utczákon lázas türelmetlenséggel várakozó tömeg végre értesült az ítéletről. Harmincznégy vádlott közül, tizenhat ítéltetett halálra. Midőn az illatszerárus ezt megtudta, még jobban elhalványodva mormogá: — Vájjon köztük van-e „0“ ? Egy órai várakozás után, mely azonban Surcotnak igen hosszúnak tűnt fel, a türelmetlen tömeg mintegy egyszerre kiálltott fel: — Itt vannak I itt vannak ! A coneiergerie hátsó kapujánál ép ekkor ültek fel az elítéltek a taligára. Lehetetlen leírnunk, mily félénken és remegve leste az illatszerárus a szerencsétleneket, amint felültek a taligára, odaszegezte tekintetét és egyenkint számlálni kezdte. — Tizenkettő ! ez sem ő . ... Tizenhárom ! még ez sem .... Tizennégy ! megint nem ő .... Még csak kettő ! csak kettő ! Sikerült volna neki magát kiszabaditni ? mond Surcot, kinek arcza a rettenetes belső izgatottság következtében egészen el volt torzitva. Most látható lett az utolsóelőtti feje. — Ennek láttára az illatszerész örömében hangosan felkiáltott : — Ez ő! Ezután a tömegen keresztültörte magát egész a taligákig, melyre Fouquier-Tinville ült fel utolsónak. Surcut követte a taligákat, azonban a néptömeg, mely szintén a taligák után akart haladni, oly iszonyú nagy volt, hogy minden erejét és ügyességét össze kellett szednie, nehogy hátramaradjon. A négy lovas zsandár, ki a menetet megnyitotta, alig volt képes utat csinálni. Amint elhaladtak, a tömeg rögtön csoportosult, s különféle gúnyszavakkal illette a szegény áldozatokat. Legingerültebb lett azonban, midőn a volt közvádlót meglátta. Fouquier Tinville, ki a félelemtől remegő barátját Villaret támogatta, gúnyosan nézte a tömeget ; egyetlen szóval sem felelt a tömeg kiáltásaira, mely leginkább ezzel gúnyolta : „Most nincs szavad.“ Végre azonban a megkötözött tigrist elhagyta türelme, hirtelen felemelkedett, s leköpte a népet; azután oly erővel a mint biit megszólalt : — Nektek pedig nyomorultak nincs kenyeretek. Én legalább jóllakva megyek a más világra. (Folytatása következik.)