Egyetértés, 1884. szeptember (18. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-17 / 257. szám
i 1884 TIZENNYOLCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. SZ. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. előfizetési díj.Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt I Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre „ le frt Egy hóra 1 frt 80 tr. Külföldre, 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-, Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai vérződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám 6 krajcxar. 257. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, SZEPTEMBER 17. KIADÓHIVATAI : BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZAS. SS, HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Bétsben: Főügynökségünk: Stern Moritz hirdetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppehk A., i. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, j. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein éa Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G L, és Társa, I. Wollzeile Nr. 1*. cl ei3u íj f- Riemergasse Nr. 12. h ííer>r'k, I. Wollzeile Nr. 1*. Herndl Alajos, ], Wollzeile Nr. 25. WrankMtban a j,.. D,ube G. L. H T4raa. Wéruban: R. Mosse, éO, r. Hotre-Dame-d.-Vist. Ageoee Hava, (pÍKa de la BoureeL Választások Horvátországban. Ma indultak meg a választások a közelebb összeülendő horvát tartománygyűlésre Horvát-Szlavonországban és a hozzá kapcsolt határvidéken, egy rendkívül zajos, botrányaival a kerek világon egyedülálló, ismételve felfüggesztett országgyűlési cziklus s egy féktelenségében minden képzeletet felülhaladó, a nép legrutabb szenvedélyeit izgató választási kampagne után. Természetes érdeklődéssel kisérjük a horvát választások folyását s a közönségesnél feszültebb figyelemmel tekintünk azok eredménye elé. Hiszen ezúttal fog megválni, s a most folyó választások eredményéből lesz leginkább megítélhető, valjon Horvátországgal található-e valamely tűrhető modus vivendi a jelenlegi alapon továbbra is, avagy magának ez alapnak megváltoztatása tolakodik előtérbe kikerülhetetlen kényszerűség gyanánt. Mi természetesen az előbben it óhajtanók inkább, de ez utóbbitól sem fognánk megrettenni. Egy az, ami ellen tiltakozó szavunkat határozottan latba vetni kötelességünknek ismerjük : az eddigi állapotnak, mely mellett soha se lehetünk biztosak a Dráva felől ellenünk irányozható sicariusi döfés ellen, megmaradása s Horvátországgal szemben követett eddigi politikánknak, melynek ez állapot fölidézésében nagy része volt, folytatása. Ez ellen föl kell vetnünk szavunkat nem csupán szent István birodalma területi épségének, hanem saját biztonságunk, sőt maga a tisztesség érdekében is. Mi volt Horvátország irányában eddig a magyar politika ? A híres fehér lap kiszolgáltatása óta mind e mai napig nem egyéb, mint az engedmények folytonos lánczolata, melyeknek, elismerjük, részünkről jóhiszemü czélja volt a horvátok közt magunk iránt rokonszenvet, jó indulatot gerjeszteni s az anyaország és kapcsolt része között oly viszonyt támasztani, a minő föltételeztetik két oly állam között, melyek századok óta egy korona alatt egyesülve, jó- és balsorsban hiven osztozkodva, megszokták egymást «testvérországnak» nevezni és tekinteni. Megváltjuk, kezdetben ez a politika mi nekünk is az óhajtott czélra vezetőnek tetszett. A horvátok följegyezték kivánataikat az általunk előre aláirt fehér lapra, követeléseik előre is megadattak s nyertek olyan autonómiát, minőhöz hasonlóval Horvátországnál sokkalta nagyobb, gazdagabb, miveltebb tartományok sem dicsekedhetnek, s mely még egy Csehország szemében is, melynek történelmi joga a teljes állami önállóságra sokkalta erősebb, irigység tárgya volt s ma is az. De nem állapodtunk meg az első kiegyezéssel nyújtott engedményeinknél, noha azonnal észre kelle vennünk, hogy Horvátország a magyar alkotmányos élet keretében a föderalisztikus elemet alkotja. Ama 34 képviselő, kikkel Horvátország a magyar képviselőházban mindjárt kezdetben megjelent, a horvát tartománygyűlés többségéből vált ki s kompakt, egyöntetű erőt képviselt. Mindazon kérdéseknél tehát, melyekben a magyar kormányoknak nagy többségre számítani nem lehetett, a magyar kabinetek állása egyedül és kizárólag e horvát kontingens magatartásától függött. S ők értettek is hozzá, hogy kritikus pillanatokban e kiváltságosan kedvező helyzetüket kizsákmányolják, ami nem is volt nekik nehéz oly kormányokkal szemben, melyeknek kormányzati vezérelvük valt a miniszteri székekhez mindenáron ragaszkodás. Megérkezett az idő, amikor az előbb katonai kormányzat alatt volt végvidéket is részesíteni kellett az alkotmány áldásaiban. Andrássy gróf már 1871-ben elő kezdte készíteni e műveletet, melynek szükséges feltétele a katonai kötelék lassankinti feloldozása volt. Tíz évig tartottak ez előkészületek, mely idő alatt egy pillanatra sem szünetelt a horvát ultrák izgatása és gyanúsítása, hogy Magyarország a katonai végvidéket saját területébe akarja olvasztani. Végre eljött a pillanat, mely az izgatók kezéből a gyanúsítás e fegyverét kiütötte, a magyar képviselőház minden érdemleges vita mellőzésével elfogadván a horvátországi képviselők számának a magyar országgyűlésen szaporításáról szóló előterjesztést, s ezzel eltávolítván az utolsó akadályt is, mely az egykori horvát katonai határőrvidék bekeblezésének a polgári Horvátország területébe még útjában állott. Ezzel a horvátok egyik legforróbb óhajtása teljesült, s végbement az, amiről a horvát nemzeti vezérek másfél évtized előtt még álmodni is alig mertek. Horvátország területe csaknem kétszerie nagyobbá jön, egy egész tartomány catoltatott hozzá, egy porlövet, egy csöpp vér kiontása nélkül, a katonai párt görcsös ellenzése daczára, mely egyeduraságának ez utolsó várát vesztette el. Sőt daczára a most vezérszerepet játszani akaró ultra nemzetiségi horvátoknak, kik a válságos időkben hazájuk egysége ellenségeihez csatlakoztak, s az anyaországot azzal gyanúsították, hogy a végvidéket magyarizálni akarja. Ez orgiák odáig fajultak, hogy az ogulini kerületben zendülésre került a dolog, melyet vérrel kellett elfojtani. De ez a vér nem a horvát nemzeti ügy érdekében, hanem ellene folyt el. A katonai határvidéknek Horvátországhoz csatolása, mely által a horvátok politikai értelemben vett nemzetté lettek s mely által hazájuk megszűnt geográfiái csonk maradni, magyar államférfiak kezdeményezéséből, a magyar nemzet és a magyar törvényhozás testvéri jóindulatából, a magyar befolyás döntő súlyánál vált ténnyé. A horvátok egymagukban, vagy épen a magyar befolyás ellenére soha se juthattak volna el ez eredményhez, még így is csoda, hogy ők maguk meg nem hiúsították. Magyarország részéről valóságos ajándéknak volt mondható a Horvátországhoz csatolt végvidék, annál is inkább, mivel ennek fejében semmi viszontszolgálatot, semmi engedményt nem követelt. S tán végzetes hiba is volt, mely még megboszulhatja magát, hogy Fiume kérdése ez alkalommal végkép nem tisztáztatott. Akkor lett volna rá kedvező alkalom, melyet elszalasztani nem lett volna szabad. De hát kormányaink politikájának vezéreszméje mindig Horvátország dédelgetése, mindig az engedés volt, dacára annak, hogy az engedés minden egyes ténye után annál dühöngőbben tört ki ellenünk a «testvérnép» ádáz gyűlölete. Menjünk tovább. Horvátország a törvény értelmében ama költségekhez, melyek a szent korona összes tartományaival közösek, 5-57 százalékkal vagyis 8 millió s közel 300 ezer forinttal tartozott járulni. De mivel Horvátország a szigorú igazságosság alapján kiszámított ez összeget kiteremteni nem bírta, Magyarország a Horvátországgal kötött pénzügyi egyezményekben jog helyett a méltányosság alapjára helyezkedett. Ezek értelmében Horvátország nettó bevételeinek 45 százalékát fordíthatta saját belszükségletei fedezésére s 55 százalékkal járult a közös költségekhez. Ezzel Horvátország oly kedvező helyzetet nyert, a minőhöz hasonlóval Európa egyetlen állama sem dicsekedhetik, mert egy sincs olyan, amely bevételeinek csaknem felét fordíthatná saját belső adminisztratív szükségleteire. Maga Magyarország például beligazgatási költségeire alig fordíthatja bevételeinek 18 százalékát. A tény az, hogy Horvátország az állami főszámszék által benyújtott s az országgyűlés zárszámadási bizottsága által felülvizsgált leszámolás szerint állami közös kiadások czímén a törvény szerint kötelezett 8 millió és 293 ezer forint helyett csak 4 millió 360 ezer forintot fizetett, vagyis Magyarország saját pénzügyi nyomorúsága daczára Horvátország helyett 4 millió forintot áldozott, s mindezt a testvéri jó viszony s az államjogi kötelék tiszteletben tartása kedvéért. S mi lett mind ez áldozatok, az öngyilkosságig, a saját országunk iránti hűtlenségig menő engedmények eredménye? Láttuk a híres czimerzavargások idején mi történt, hol ismét mi voltunk a meghunyászkodó fél; tanúi voltunk a horvát tartománygyűlésen lejátszódott utálatos jeleneteknek; s látjuk most a választásokat megelőző vad izgatásokat, melyek ignorálják a Horvátország anyagi jólléte érdekében részünkről tett legújabb erőfeszítéseket is és melyek már odáig mennek, hogy Horvátországnak az anyaországtól elszakadását hirdessék, egyelőre csak a Starcsevicsek és Febnegovicsok ugyan, de akikkel szemben a magukat többségnek nevező «higgadtabb» elemek erélyesen föllépni nem mernek, vagy nem akarnak, akár így, akár amúgy, tehetetleneknek bizonyulnak. Most válik meg, ki az úr Horvátországban, a megvadult demagógok-e, vagy a magukat nálunk barátainknak valló, de otthon e minőségüket határozottan tagadni kénytelen nemzeti pártiak ? Lehet, hogy ezúttal még ez utóbbiak győznek. De akkor elvárjuk tőlük, hogy határozott állást foglaljanak a szerződések mellett s az agitátorok ellen és ne folytassák a kétszínű játékot, melynek vége nem vezethet jóra sem itt, sem ott. Budapest, szept. 16. A belügyminiszteri államtitkársági provizórium legközelebb megszűnik. Mint ugyanis halljuk, báró Bánffy Béla a neki felajánlott államtitkárság elfogadására hajlandóságát kijelentette, és így a tárgyalások valószínüleg már a legközelebbi napokban, az ezek szerint előrelátható eredménnyel, véget érnek. Az erdélyrészi szabadelvű párti képviselők, mint hallatszik, nagy megelégedéssel fogadják a várható kinevezést, annyival inkább, mert régebben is az volt szokásban, hogy ezt az állást erdélyi ember töltse be. A községi törvény revíziójának nagyjelentőségű kérdése képezi főtárgyát az országos központi jegyzőegylet, holnap, reggeli 9 órakor kezdődő közgyűlésének. A községi élet gyakorlati szakemberei által e kérdésben kidolgozott emlékirat különösen hangsúlyozza a községi elöljáróság és elsősorban a községi jegyző értelmi minősítésének kívánatos emelését; közrendészeti ügyekben tágítani óhajtja a községek autonómiáját; települési, nyilvántartási és illetőségi ügyekben, a községi pótadó kivetése, a pénztárkezelés, számvitel, a községi számadások készítése és vizsgálása, a puszták, havasok községi közlekedési költségek tárgyában alaposan indokolt és jelentős reformjavaslatokkal áll elő. Ha törvényhozásunkban aktuális jelleget ölt a községi törvény revíziója, a gyakorlat férfiainak e munkálata mindenesetre becses anyagul fog szolgálni e kérdés megoldásához. A képviselőház háznagya az 1884—86-ki országgyűlésre megválasztott képviselőkhöz a következő felhívást intézi: Miután a képviselőház termében csak annyi hely van, amennyi a képviselők törvény által megállapított száma, és a képviselőház pártjai együtt ülése bevett természetes szokás, — s miután a szokás törvénye bizonyos szerzett jogi előnyt ad azon országgyűlési képviselőknek, kik ezelőtt is képviselők voltak, arra, hogy előhbeni helyeiket elfoglalhassák; s végre miután az elhelyezkedésnek kétségkívül előnyei és hátrányai lehetnek, — mindezek alapján értesítem t. képviselőtársaimat az eddigi szokásokról, s kérem azokhoz való járulásaikat. Azon képviselőknek, kik a múlt országgyűlésen is tagjai voltak a képviselőháznak, akkor leírt helyei feltartva maradnak. Ha azonban ezen helyeikre változást óhajtanak, arról a háznagyi hivatalt hová hamarabb értesíteni legyenek szívesek, hogy ez a kiegyenlítést eszközölhesse. Az újraválasztott oly képviselők, kik a múlt országgyűlésen nem voltak a képviselőház tagjai, foglaljanak a fenmaradottak közül tetszésük szerint helyet, s azt jegyezzék vagy megbízottjaik által jegyeztessék be, az e végre készen álló «helyfoglalási könyvbe», mely naponta reggeli 10—12, délután 4~6 óráig a háznagyi hivatalban nyitva áll Ha valamely helyre többen jelentkeznek, azt illeti bevett szokás szerint az elfoglalás joga, ki előbb jegyeztette be nevét. A pártok együtt ülésének tekintetéből, s azért, hogy minden helyfoglaló tájékozhassa magát, minden egyes, hely, annak megjelölésével, hogy melyik párt csoportjába esik — számmal van jegyezve, s e szám mellé jegyzendő a foglaló neve és a foglalás napjai Magától is értetik, hogy az itt elmondottak a képviselőknek egymás közötti önkéntes helycserét vagy változtatást semmi tekintetben nem érintik, mert maga e felhívás is csak a bevett szokásról való értesítés kíván lenni, s a háznagyi hivatal önként ajánlkozik képviselőtársaimnak könnyebbsége és kényelmére, ez értelemben való közreműködésére. Kelti Budapesten, 1884. szept. 16-án. A képviselőház háznagya: Kovách László m. p. A császárok összejövetele. A villanyos sodrony bőven hozza ama külső ünnepélyességek hirét és részleteit, melyek közt Szkiernieviczében a szárazföld leghatalmasabb három uralkodója cseréli ki egymás közt csókjait és bókjait. Vilmos császár is — noha agg kora miatt rá nézve minden kirándulás meggondolást igényel — szerencsésen eljutott a találkozás színhelyére s újra találkozhatott a mi uralkodónkkal, kivel csak nem régen is együtt volt, — valamint házi gazdájával az orosz czárral, kit már hosszabb idő óta — évek óta — nem látott. Ily környezetben pedig soha se látott, kell Valóban, külsőleg tekintve, nagyon fontosoknak annak lenni, mely ilynemű összejövetelt indokolttá és szükségessé tehetett. Hogy a czáron és czárnén kívül még a czárevics trónörökös, négy nagyherczeg és egy nagyherczegnő, négy államminiszter s a nagykövetek, kormányzók és hadvezérek egész serege jöjjön Ferencz József és Vilmos császárokat fogadni: ez valóban feltűnőnek látszik. Igaz, hogy a czár mind életkorra, mind uralkodásra nézve a legifjabb a három uralkodó közt s hogy neki az öt látogató magyar-osztrák és német uralkodókat a kifejthető legnagyobb fénnyel és előzékenységgel kell már csak e miatt is fogadnia, de másrészről az a körülmény, hogy Bismarck, Kálnokig és Giers is együtt vannak s bizonyára nem puszta szertartás czéljából vannak együtt, annak föltevésére kényszerít bennünket, hogy következéseiben nagy dolognak kell annak lenni, a mely az orosz uralkodó család irányadó tagjait ily tömeges összejövetelre bírja. ■" Mi ez, vagy általában mik a megbeszélésre kitűzött nagy tervek részletei: erről ép oly bizonyosan felvilágosít a közeljövő, mint amily hallgatagok ez idő szerint az érdeklett diplomaták. Annyit teljes bizonyossággal fölvehetünk, hogy egy részről a szocziális forradalom, s más részről a keleti kérdés az, mely egy vagy más alakban szőnyegre kerül mihamarább. E két dolog az, mely körül a három hatalom különböző mérvben és irányban, de határozottan érdeklődik. Ismételjük: a közel jövő világot dérii erre. A merényleteknek és összeesküvéseknek, melyek oly divatosak orosz földön, eddigelé semmi nyoma. Őszintén örülünk ennek. S nem csak azért, mert saját uralkodónk is ott van s nem csak azért, mert undorodunk a fejedelmek elleni gyilkos merényletektől. Hanem örülünk azért is, mert a föld, hol a hatalmasok találkoznak, a szegény lengyelek földje. Irtóztató átokként nehezedik a lengyel nemzetre az orosz kényuralom s e nemzet, mely szabadságáért oly hősiesen tud vérzeni és tűrni, megérdemli azt, hogy hóbortos merénylők ne adjanak az orosz kormány kezébe ürügyet őt még jobban gyötörni és pusztítani. Apponyi gróf beszéde, Apponyi gróf beszéde szép beszéd. Okos és csinos és szellemes, sőt még bizonyos mérvben népies is. Meglátszik a grófon, hogy a választási mozgalmakban nagy részt vett, hogy a nép előtt sokat beszélt, jó magyar népünk tömegeivel gyakorta érintkezett, s hogy a gondolatok kifejezésének világosságát kezdi már elsajátítani nagyobb mérvben, mint eddig tehető. Jól van ez így. Akár konzervatívok, akár liberálisok, akár realczionáriusok, akár forradalmárok politikusaink és államférfiaink: legyenek ők érzületben, gondolkozásban s a gondolatok kifejezésében is népünkhöz — ennek nemesebb szelleméhez — minél közelebb. Legyenek azzá, a mivé gróf Apponyi is lehet még: a nép emberévé. Amaz áramlattal szemben, mely uralkodó pártjainkat és kormányférfiainkat oly erősen sodorja Bécs felé, legalább az ellenzék férfiai maradjanak meg a magyar nép érzületeinek és szellemének áramlatában. Azonban Apponyi gróf még e téren újoncz, mondjuk, hogy nagyon ifjú. Beszédének nem egy része nagyon elárulja ezt. Mindenek előtt jegyezzük meg, hogy amit Tisza Kálmánnak politikai egyéniségéről, pártjáról s politikai működéséről mondott , abban teljesen igaza van. Nem uj dolgokat Kecsvaja király Holttesténél. A Köln. Zrt. tudósítója Zuluföldön járva fölkereste Ecsevében a londoni útjáról híressé vált és a szülőföldén valószinüleg méreg által kivégzett zulu király, Kecsvajo, vagy mint máskép nevezték, Csetevajo temetkezési helyét. Tervének megvalósításában számos akadállyal kellett megküzdenie. Fáradságos utazásainak leírása után ilykép beszéli el további élményeit: «Szándékom keresztülvitele elé váratlan akadályok gördültek. Az angolok közül még senkit sem bocsátottak be a király krályába és egy ismerősöm, ki igen jól beszéli a zulu nyelvet, napokig fáradozott hasztalanul a bebocsátási engedély kieszközlése végett. A zuluk kereken megtagadták a kérelem teljesítését és ismerősömnek szemrehányásokat tettek, amiért egyáltalában ilyesmit kívánhatott tőlük. Ekkor elhatároztam magamat az utolsó lépésre. Az angol tábor ezredesétől lovat kértem, mit az szívesen meg is adott. A tisztek óva intettek, ne fogjak ily merész vállalatba, mert a vad ficzkók nem riadnak vissza az emberöléstől sem. Én azonban tolmácsot kerestem, és miután egy szálas mulatt személyében találtam is ilyet, vágtáiva kilovagoltunk a tábortól mintegy három mérföldre fekvő kralhoz. Ez a többi zulu telepítvényektől annyiban különbözött, hogy középpontját nem a köralaku, sövénnyel elkerített marhaistálló, hanem Kecsvaja király kunyhója képezte. A köralaku kerítés azonban itt sem hiányzott. Ettől oldalt volt egy kis rekeszték, melyben a fogyasztásra szükséges marhát vágták le. Kecsvaja minden eleség nélkül menekült ide 80 főből álló kíséretével. Anglia etette a jó urakat, kik naponkint elfogyasztottak négy-öt ökröt. Mihelyt a dombon fekvő král kunyhóihoz érkeztünk, leszálltunk és lovainkat két zulu gyerkőcznek adtuk át, kik nem kevéssé megörültek e roppant kitüntetésnek. Lassankint a férfi lakosok körém csoportosultak, mire a legöregebbiket megkérdeztettem, nem láthatnám-e a király holttestét. Előreláthatólag általános elszörnyüködés követte tolmácsom szavait és a vén zulu ezt válaszolta: «Ez először is lehetetlen, másodszor pedig nem is mi tőlünk, hanem a király fivéreitől függ.» «Akkor hát hivassátok ide azokat.» «De igen messze laknak innen.» «Nem bánom, úgyis elég időm van a várakozásra.» Legnagyobb örömömre néhány suhancz különböző irányban azonnal lerohant a domboldalon, én pedig azalatt szemügyre vettem zulaimat. Különösen feltűnt előttem két sajátságos ficzkó, kiknek teste mindenféle varázsszerekkel, patkányfarkkal, tehénfoggal, struezkarommal volt teleaggatva. Arczuk ijesztő módon össze volt vagdalva és ujjnyi vastagságú forradások éktelenkedtek rajta, míg fejükre felfújt kis hólyag volt erősítve. (Ilyent a meghalt Kecsvajonak is kötöttek fejére.) E ritka példányok — misopik a magas északról —Kecsvajo házi orvosai voltak. Kérdezősködtem náluk a király halála felől, de semmit sem tudtam belőlük kihozni. Kecsvajo febr. 8-án rosszul lett és e szavakkal: «Végem van», egész hosszában elnyúlt a kunyhójában kiteregetett tehénbőrön és nemsokára örökre elszenderült. Vájjon Usibepu barátja mérget kevert-e ételébe, meddő kérdés, mivel a való ebben a dologban aligha fog valamikor kitudódni. Körülbelül fél óráig várakoztam, midőn minden oldalról kiszáló csapatok közeledtek felém. Lassan és méltósággal teljesen léptettek elém a király fivérei és rokonai, egytől-egyig kolosszális alakok. Minden ruházat nélkül, csak a harczosok jelvényével, a hajgyűrűvel díszitve, jobbjukban a rövid fafütykössel jelentek meg, mögöttük csekély távolságban kísérőik, kiknek termete, ellentétben a főnökök zsírtömegeivel, valóban ideálisan szépnek mondható. Kecsvaja fivérei jóval magasabbak 6 lábnál és a háromszáz fontot bizonyára mindenikük megüti. Őfelségeik nem végeznek semmiféle mozgást, hanem csak fogyasztják ernyedetlenül a töméntelen marhahúst. Testi érjük aligha felel meg tömegüknek. Annál gyönyörűbb testalkatúak voltak a többi zuluk. Én oly kicsinynek és gyöngének véltem magamat mellettük, hogy most már teljesen értem az angol katonák megfutamodását e ficzkók ezreinek támadásával szemben. Miután a zulu főnökök egyenkint üdvözöltek, vagy 15 lépésnyi távolságban a földre telepedtek. Ily módon vagy buszon foglaltak helyet félkörben, míg kíséretük mögöttük csoportosult, midőn Dabulamandje, Kecsvajo legidősebb fivére megjelent. Ő az angolok legyőzője; kegyetlenség és vérszomj tekintetében méltó őseihez. Vad, de mindazonáltal szép arczából villogó szemek kandikálnak ki. A fogsora vakítóan fehér, mint általában a zuluké, fekete szakálla pedig hosszan folyik alá. A mély gyász jeléül ő is egészen meztelen volt, hozzám lépett, megrázta kezemet, aztán ő is leguggolt a zuluk által előhozott tehénbőrre. Mikor előléptem, általános csönd uralkodott. Beszédem körülbelül így hangzott: «Régi barátja vagyok Kecsvaja királynak; Angliában egy ízben föl is szólított, látogatnám őt meg hazájában (ebből persze egy szó sem volt igaz); átjöttem tehát a messze tengeren, sok, nagyon sok pénzt adtam ki, ekkor utolér végzetem, amennyiben a király meghal. Fájlalom halálát.» Művészi pauza. A vitézek mozdulatlanul ültek és speccem nem igen látszott őket föllelkesíteni. Lassankint azonban sziszegni kezdtek, aztán sajátságosan megperczegtették több hüvelyk hosszú körmeiket vagy csinos szelenczékből tubákot öntöttek tenyerükbe és nagyot szippantottak belőle. Én e jeleket valami zulu «Halljuk !»-félének véve, folytattam beszédemet: «Mivel tehát nem állt módomban megszorítani a derék Kecsvajo jobbját, legalább azt a helyet szeretném látni, ahol meghalt. Én nem vagyok angol, hanem német, a hollandusok testvére.» Erre általános elégült «acéh !» kiáltások hangzottak föl. A törzsfőnökök egyike aztán nevemet kérdezte: «Nevem William.» «William, céh!» Örvendező nyögdécselés mindenfelől. A társaság megélénkült. Egy vén zulu, ki olyan titkos tanácsosfélének látszott, oda csúszott a többiekhez, véleményüket tudakolva. Tolmácsom eközben megmutatta nekem a király fivérét. Dambulamandsen («a vizen átmenő») kívül ott volt Ucsingana, Usnetu , Machanana («kevésből sokat csináló») és Undabugo («a kezdők egyike»). Kecsvaja ennyit tesz: Akiről sokat beszéltek. Egy negyedóra múlva a titkos tanácsos fölszólított, hogy kövessem. Közeledtünk a král középpontja felé, áthaladtunk a sövénykeritésen és egy körülbelül nyolcz láb magas, félgömb alaku kunyhó előtt állottunk, mely náddal volt fedve. Ajtaja alig volt két láb magas. Mit tehettem egyebet, négykézláb másztam be a kunyhóba. Attól tartottam, hogy erős hullaszagot fogok érezni, de szerencsére, ebbeli félelmem nem bizonyult alaposnak. De amint nem éreztem, úgy nem is láttam semmit a sűrű homályban. Világítást kértem. Hoztak egy égő gyertyát és ennek segélyével szemlét tartottam a rendkívül forró helyiségben. A 15 láb átmérőjű kunyhó közepére egy csövek volt ütve; a tetőn különféle fegyverek függtek; jobb felől 10—15 asszony ült öszekuporodva egymás mellett mozdulatlanul, balfelől egy köbméter térfogatú fekete szövettel bevont faláda állott — Kecsvaja koporsója. A királyt halála után guggoló helyzetben gyapotszövetbe burkolták, azután beleszorították ebbe a ládába és leszegezték. Hullája ott oszladozott már két hónapja a gyászoló feleségek szomszédságában. A láda nagyobb volt, mint a kunyhó ajtaja és ezért elhelyezése végett az egész alkotmányt föl kellett emelni. A láda aljába földet gyömöszöltek, és ezért a büntelenség. Hosszabb ideig tartózkodtam a kunyhóban, megnéztem mindent szegről végre, de azért mégis örültem, mikor kijutottam az alacsony ajtón a szabadba. Odakünn egész sereg szép asszony leselkedett rám, és én kifejeztem abbéli kívánságomat, hogy szeretném látni Kecsvaja király valamennyi feleségét. Óhajtásomnak a legnagyobb készséggel eleget tettek és pár percz múlva harmincz, a gyász miatt fésületlen és ruhátlan özvegy telepedett le körülöttem. Egy öregebb asszony hozzám lépve, parancsaimat kérte, mire én azt válaszoltam, hogy egyedül ily sok szépséggel és fiatalsággal való ismeretség reménye indított arra, hogy náluk alkalmatlankodjam. Kértem továbbá, engedné meg, hogy két arannyal megajándékozzam, az egyiket a maga számára tartsa meg, a másikat pedig szíveskedjék átadni a boldogult király legifjabb feleségének. E szavaimra egy valóban szép, ártatlanságba és napsugárba öltözött lány csúszott előre és félig boldogan, félig szégyenkezve átvette guineáját. Az öregebb asszony hangsúlyozta, hogy mikor Kecsvajával Angliában járt, látott ugyan már fehéreket, de olyat nem, aki egészen önzetlenül ennyit ajándékozott volna neki. Majd kezével jelt adott, mire az asszonyok egyhangúlag köszönetet csettentettek nyelveikkel, ilyenformán «ngkosa!» Szegény asszonyok! Ha Kecsvajo nem e menedékében, hanem hazájában halt volna meg, az özvegyek nagyobb részét már sírján lemészárolták volna, így például Gsaka, Kecsvajo nagybátyja, anyja halála napján 7000 asszonyt és leányt mészároltatott le. E vérengző törvénynek itt ép oly kelete van, mint például Dahomeyben és ami legcsodálatosabb a dologban, az asszonyok maguk restellik jelen állapotukat. Valamennyit különben sem gyilkolják le és úgy hiszem, mindenik reméli, hogy megkímélik. Az elhunyt király miniszterelnökének feladására a király fivérei és örökösei rávetik magukat a kiszemelt áldozatokra és lebunkózzák azokat. Utánuk magát a miniszterelnököt is meggyilkolják, aki nagyon jól ismeri e szokást, és jóllehet e halálnem rendkívül tiszteletre méltónak tartatik, alig hiszem, hogy a miniszter úr egyhamar rászánja magát. Az angol kormány ily gyászünnepély tartását fölakasztás büntetése alatt megtiltotta. A zuluk nem akarták királyukat idegen földön eltemetni, hazájába, Matlabatenaba pedig részint az alkalmatosság hiánya miatt nem szállíthatták, részint azért, mivel félnek saját törzsrokonaiktól. És igy a szegény Kecsvajo még máig is temetetlenül fekszik Ecsovében, szegény feleségei pedig még mindig nincsenek lemészárolva. Miután még a zuluk emlékül nekem adták «régi barátom» egy burnótszelenczéjét, én is megajándékoztam őket, aztán fáradságos utakon visszatértem kiindulásom pontjára.» KI LESZ AZ ÖRÖKÖS ? Irta BOISGOBEY. I. A Daudlerne-család. 8 (Folytatás.) — Igen, de majd kitombolja magát, s megváltozik ... jól ismerem. A takarékosság vérükben van az e vidékbelieknek. Hogy rendes emberré váljanak, csak meg kell nősülniök. Különösen ha szerencsések komoly, erkölcsösen nevelt, fiatal leányra akadni, kinek szilárd jelleme. ... — Ezt én nem vehetem magamra, szólt közbe Germaine, hangos nevetésbe törve ki; Laurence elpirult; Daudierne asszony összeszoktá ajkait; sógora ránczba voná szemöldeit, s a jó orvos észrevévén, hogy igen hamar, és igen messzire ment, így szólt : — De most látom, mily késő már az idő. Hadd búcsúzzam el önöktől asszonyom. — Nem eresztjük el gyalog, mond a bácsi. Baptiste itt hozza a theát, Igy ék velünk egy csészével, azalatt befognak, s kocsin viszik vissza Arcyba. Azután az inashoz fordulva : — Igaz, vacsorált-e az a fiú? — Nem, uram. Nem akart semmit elfogadni, s eltávozott, futva, mint egy őrült. — Nagy fáradságba fog kerülni, hogy arczképét lefesthessük, mond Germaine. Az orvos ég felé emelte karjait. Kételkedett, hogy megszelídíthesse ez erdei vadat. Elhatározta, hogy elfogadja Armand ajánlatát. — Hagyjuk holnapra, a komoly dolgokat, már magá, újra leülve. Nem tudta, hogy oly igazat jósolt.