Egyetértés, 1884. november (18. évfolyam, 302-330. szám)
1884-11-08 / 308. szám
1884 TIZENNYOLJCZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, rv. hímző-utcza ». az. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. (BAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DI3: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt 1 Egy negyedévre 5 írt fey frt c,*e „ 10 frt 1 Egy hóra 1 frt 80 h. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyolországokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai sz érződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy vám 6 krajcsár. 308. SZÁM. Sajátságos. Sajátságos dolog az, melyről egyik jogi szaklapunk értesit bennünket nagy álmélkodásunkra. Állítja ugyanis, hogy a királyi kúria elnöke átiratot intézett az igazságügyminiszterhez, melyben azt felkéri, hasson oda, hogy a csendőrök a letartóztatás alkalmával a vádlottakat kényszereszközökkel ne vallassák s hogy egyáltalán ne is vallassanak, miután ez hatáskörükön kívül esik. Egyúttal a kúria elnöke utal ama számos esetre, melyben végtárgyalások alkalmával vádlottak visszavonják vagy módosítják vallomásukat s indokul csendőrök által rájuk gyakorolt kényszert emlegetnek, sőt igazolnak is nem egyszer. Sajátságos ez sok tekintetben. Először is nem az igazságügy miniszter az, ki közvetlenül rendelkezik a csendőrökkel s ezt a kúria elnöke bizonyára igen jól tudja. De tudja azt is, hogy mind a büntető törvény, mind a csendőrök részére kiadott szolgálati utasítás egyenesen tiltja nemcsak a kényszereszközök alkalmazását, hanem általában a vallatást, a részletes kihallgatást is. Az igazságügyminiszter tehát e dologban nem tehet többet, mint bármely közpolgár s amit tehet, az nem állhat egyébből, mint hogy azokat, kik a törvény végrehajtására vannak hivatva, minden fölmerülő esetben kötelességük teljesítésére utasítja. És azután maga a kir. kúria sokkal többet tehet, mint az igazságügy miniszter. Ha kényszervallatás komoly jelenségei merülnek fel előtte: utasítsa az alsó bíróságot a büntető törvénynek a vétkesek ellen szigorú alkalmazására s egyúttal értesítse hivatalosan a főügyészségeket az esetről. Csak néhány félre ne érthető példát statuáljon a bíróság a vétkes csendőrök szigorú megbüntetésével s csak adja ezt tudtára körlevélben a kormány a csendőrparancsnokságoknak: biztosra vehetjük, hogy többé tömegesen legalább ilynemű visszaélések nem fognak előfordulni. Biztosítást nyújt eziránt a csendőrség katonai szervezete s a csendőrben is meglevő mindennapi emberi természet, mely elég okos belátni s cselekvését aszerint irányozni,hogy se a hivatalos túlbuzgalom, se a vádlottakkal való durva bánásmód és kegyetlenkedés, se a büntető törvénynek és szolgálati utasításnak megszegése nem jó dolog, ha azt nem veszik a bíróságok tréfaszámba, sőt ha azért irgalmatlanul el is ítélik a vétkezőt. Minden előforduló egyes esetben — bármily számos legyen is az egyelőre — maga a bíróság szerezhet tekintélyt a törvénynek s orvoslást a vádlott megsértett jogának. S azzal a királyi kúria elnöke egyszer mindenkorra legyen tisztában, hogy ha e visszaélésen maga a bíróság nem tud segíteni, akkor a segítséget a mi igazságügyminiszterünktől hiába várja. Van azonban e kérdésnél egy dolog, melyet igenis ajánlanunk kell mind az igazságügyi kormányzat, mind a törvényhozás figyelmébe. És ez nem más, mint a bűnügyi vizsgálatokkal megbízott bírói személyzetnek részint túlterheltsége, részint — e személyzet sok tagjánál — a gyakorlathiány és ifjú kor miatt minduntalan szembeötlő tapasztalatlanság. E két ok teszi lehetővé sőt ez provokálja egyenesen azt, hogy a csendőrök is vallassanak s ha már vallatnak, azt természetesen akként tegyék, a hogy — miveltség, magasb képzés hiányában — épenséggel tudják tenni. A vizsgálat feladata a legapróbb részletig lehető tökéletességgel összeszedni s a vádbeli tény természete szerint összeállítani minden tárgyi körülményt és jelenséget, melyből a bíró erős meggyőződést alakítson magának az iránt, hogy a vádbeli tény el vagy el nem követtetett, s hogy azt senki más, mint épen a vádlott egyén követte el, vagy mindenki más elkövethette, csak épen az nem. Ily munkát jól végezni, komplikált vizsgálat épületének minden anyagát jól összeszerkeszteni; időnek, térnek, személyeknek minden viszonyát s a cselekvés vagy mulasztás minden megfelelő indokát kipuhatolni és összhangba hozni nem könnyű s különösen nem gyorsan teljesíthető feladat. S e feladatra az igazsági kormány mégis ifjú embereket, kezdő bírákat, jegyzőket és aljegyzőket alkalmaz. S még nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ezeket is annyira túlterheli vizsgálati teendőkkel, hogy nekik teljesen, de teljesen képtelenség munkájukat jól is és gyorsan is elvégezni; akként tudniillik, amint azt az ügyviteli szabály és törvény és az igazságszolgáltatás érdeke megköveteli. És aztán a bírói személyzet e része haladni s a hivatalos pályán előre menni akar; kinevezéseknél pedig az igazságügyminiszter csak mellesleg vesz, vagy még úgy sem vesz tudomást arról, hogy ki mily tökéllyel végezte az egyes vizsgálatokat, de igenis figyel arra, hogy ki végzett el — jól vagy rosszul — minél több ügyszámot. Ily körülmények közt a bírói személyzet sokkal kisebb figyelmet fordít a tisztán objektív bizonyítékok gondos összeállítására, mint ahogy a modern igazságszolgáltatás érdeke és elmélete azt követelné és két kézzel ragadja meg az önbevallás expediensének kényelmeit, csaknem középkori felfogással hívén azt, hogy csak legyen meg az önbevallás, ezzel minden el van érve hamarosan és biztosan. Ezért szeretik azt sok helyütt a bíróságok, hogy a csendőrök az önbevallással együtt adják kezükre a vádlottat s ezért hunynak szemet, ha a csendőr egy kis vallatást, egy kis kényszereszközt is alkalmaz, hogy a vádlottat önbevallásra bírja. S ezért iparkodnak a csendőrök is — hivatalos kötelességükön túl — a vizsgálattal megbízott bíróságoknak kedvükben járni. Tiszteljük mi az indokot, mely a Kúria elnökét vezette, midőn az igazságügyminiszterhez intézte átiratát, de a baj gyökeres orvoslása csak úgy lehető, ha bűnügyi vizsgálatokra kellő gyakorlattal és tapasztalattal biró egyének alkalmaztatnak ; ha a biróság e tagjai gyári rohamossággal végzendő munka tömegével túl nem terheltetnek ; ha kinevezések és előmozdításoknál a rendszeres szorgalom mellett főleg a teljesített munka minőségét tekintik irányadónak s végre ha minden bebizonyított visszaélést a biróság példás szigorral büntet — kérlelhetetlenül. Budapest, nov. 7. A királyi kurtán legközelebb történendő személyváltozások tárgyában következőkről értesülünk: Az alelnöki állás, mely Mihajlovics Miklós magy. kir. kúriai alelnök nyugalomba léptével megüresül, nem fog többé betöltetni s végleg megszűnik. Betöltés alá kerül azonban a másodelnöki állás, melyre nézve bírói körökből úgy értesülünk, hogy — ha csak ez állást, saját maga számára nem rezerválta az igazságügyminiszter — a m. kir. kúria másodelnökévé Szabó Miklós, a budapesti kir. Ítélőtábla elnöke fogja kineveztetni. A budapesti kir. Ítélőtáblánál üresedésbe jövő elnöki állomásra ez esetben vagy Daruváry Alajos vagy Fabinyi Teofil m. kir. kúriai tanácselnökök volnának kiszemelve. «4 képviselőház igazságügyi bizottsága november 8-án t. u. 5 órakor ülést tart, melynek tárgya az 1875. XXXVI. t. cz. módosításáról és a kir. jbiróságok számának szaporításáról szóló, esetleg pedig a«gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877. XX. t. ez némely intézkedéseinek módosításáról és pótlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása. BUDAPEST, SZOMBAT, NOVEMBER 8. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SB. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRIE VALÓ KÖZLEMÉNYEKRT FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Beerben: Főügynökségrünk: Stern Mori*, hi*«, deléai irodája, .1. Wollzeile Nr. 22. Oppeiik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seiierstiitte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Walllischgasse 10* Oaube G. L. és Társa, í. Wollzeile Nr. ít. Dukes Miksa, I. Rieinergasse Nr. 12. acbalek Henrik, 1. WollzBÜe Nr. 14. Herndl Alajos, i. Wollzeile Nr. 25. JVanL/urtt*,« a,M.: Dtuhe G. L. m Tára». Pituban: R. Mraae, 40, r. Molre-Dann-d.-VÍ«*. A(ence Hava. (jl.ce d« U Boure.L A német szövetség. A magyar delegáczió külügyi albizottságában ma a külügyi helyzetről s különösen Németországgal és Oroszországgal fennálló viszonyunkról nagyfontosságú eszmecserék folytak. Nem kételkedünk, hogy ezek figyelmet fognak kelteni a monarchia határain kívül is. A Németországgal fennálló szövetség természetéről csak annyira is részletes ismertetést, mint ma, külügyi hivatalunk nem adott, mióta e szövetség fennáll, s a skierniewiczei császártalálkozás politikai horderejéről is most már világosabb kép áll előttünk, mint állott eddig. Kálnoky gróf külügyminiszter se előterjesztésében, se fejtegetéseiben nem törekedett tovább menni, mint ment az osztrák delegáczióban, de mai nyilatkozatai azon kérdésekkel összefüggésben, melyeket Szilágyi Dezső képviselő intézett hozzá, mégis sokkal tágabb látkört világítottak meg, mint pár nap előtti előterjesztése. A felette érdekes eszmecserét általában Szilágyi Dezső képviselőnek köszönjük, kinek a felszínen lebegő kérdések érdemére vonatkozó megjegyzései tették lehetővé, sőt szinte szükségessé, hogy a külügyminiszter bővebb tájékozást nyújtson a helyzetről. Az ülésről szóló részletes tudósítást alant közöljük, itt már azonban szükségesnek tartjuk az eszmecsere főtárgyára, a Német- és Oroszországgal való viszonyra vonatkozó nyilatkozatok vázlatos érintését. Az ülést Fáik Miksa képviselő nyitotta meg s az eszmecserét ama kérdés feltevésével kezdé, hogy általában minő viszonyban állunk a szomszédos hatalmakkal? Kálnoky gróf erre különösen Német- és Oroszországhoz való viszonyunkról bővebb expozét tartott, mely egészben megfelel az osztrák delegáczióban általa mondottaknak. Kijelenté, hogy azon nyilatkozat, melyet erre nézve Tisza Kálmán miniszterelnök a képviselőház felirati vitája alatt tett, a helyzetnek megfelel s hangsúlyozta, hogy ő azzal teljesen egyetért. Ezt Csernátony Lajos képv. nem vélte elégnek azon állítólagos félreértések helyrehozására, melyeket netán a képviselőházi feliratnak a külügyekre vonatkozó pontja támasztott s azért kérdező, hogy váljon valamely európai hatalom részéről nem jött-e valamely felszólalás, nem tétetett-e valamely kérdés vagy a feliratra vagy a miniszterelnök beszédére vonatkozólag. Kálnoky külügyminiszter kijelente, hogy nem tétetett. Ezután Szilágyi Dezső intézett két kérdést a külügyminiszterhez. Az egyik vonatkozott a Németországgal fennálló szövetségre, a másik pedig azon egyetértésnek, vagy mint a külügyminiszter definiálta, azon nézetegységnek mibenlétére, melyre a császártalálkozásnál Oroszországgal jutottunk. — Az első kérdés lényege abban áll, hogy váljon az a szövetség, mely Németországgal 1879-ben jött létre s ma is fennáll, csak szorosan meghatározott eshetőségekre vonatkozik-e, vagy pedig kiterjed a tartama alatt fölmerülő minden eshetőségre s így általános természetű? S ezzel kapcsolatban kérdé, váljon az Oroszországgal létrejött barátságos viszony által nem módosult-e a német szövetség, ha tartalmában nem is, legalább horderejében? Andrássy Gyula gróf megjegyzi, hogy ez utolsó kérdést különösen figyelemre méltónak tekinti. Kálnossy gróf külügyminiszter kijelenti, hogy a Németországgal fennálló szövetség részleteire vonatkozó felvilágosítást fontos állami érdekek sérelme nélkül nem véli megadhatónak, de azt, hogy e szövetség az orosz barátságnak időközben történt megerősödése által se tartalmában, se horderejében nem szenvedett módosulást, határozottan állítja. Szilágyi Dezső, tekintettel a miniszter által hangsúlyozott állami érdekekre, nem erőlteti a feleletet, de megjegyzi, hogy külföldi hiteles forrásokból tudjuk azt, hogy a német szövetség 1879-ben köttetett, 5 évi tartamra szólt, bizonyos koalícziók és eshetőségek ellenében kölcsönösen védekezésre irányult s hogy Bismarck herczegnek szándékában állott ezt mind Németországban, mind Ausztriában és Magyarországban a törvénykönyvbe beczikkelyezni ; e jelenségekkel szemben talán túlságos óvatosság az, melyet a külügyi hivatal tanusít, midőn a szövetség részleteit nem véli felfedezhetőnek. Andrássy Gyula gróf,mint volt külügyminiszter megjegyzi, hogy Bismarck herczeg e tárgyban formaszerű javaslatot nem tett a külügyi kabinetnél, hanem ez inkább magán természetű konverzáczió közben merült fel, de némi nehézségek támasztatván általa, többé szóba se jött. Szilágyi Dezső újólag érintve az orosz barátságra, illetőleg nézetegységre vonatkozó kérdését, kérdi, hogy ez a berlini szerződés fentartására vonatkozik-e általában vagy vonatkozik azon szerződés minden pontjának végrehajtására s nem terjed-e ki oly eventualitásokra, melyek időközben a balkáni félszigeten létrejöhetnek? Kálnoky gróf kijelenti, hogy ilyenentualitásokra nem vonatkozik s pusztán a szerződéses állapot fentartására irányul. Arról, hogy a szerződés minden pontjának végrehajtására is vonatkozik-e, a miniszter nem nyilatkozott. Ezek után több kérdés intéztetett a külügyminiszterhez s az ülés vége felé Szilágyi Dezső előterjesztő, hogy a gyorsírók, kik ezelőtt a külügyi albizottságban különben se szoktak alkalmaztatni, távolíttassanak el. Mi megtörténvén, mint értesülünk, a Német- és Oroszországgal fennálló viszony újra eszmecsere tárgyává tétetett, melynek részleteiről azonban, mint a dolog természete vagyis inkább a bevett szokás hozza magával, értesülést nem nyerhettünk. Hóra és Kloska: Az egyetemi ifjúság hazafias tüntetésben adott ma kifejezést a feletti megbotránkozásának, hogy némelyek Hóra és Kloska lázadásának emlékét meg akarták ünnepelni. A tüntetés tárgytalanná vált, mert azok is, kiket úgy emlegetett a fáma, mint az ünnepély rendezőit, megtagadtak azzal minden szolidaritást. De azért mi mégis örömmel üdvözöljük a fiatalságnak ezt a felbuzdulását, mint annak jelét, hogy a hazafias érzelmek iránt nem fogékonytalan. Egy idő óta elszoktunk attól, hogy a fiatalság az országot és a nemzetet érdeklő tüntetésekben részt vegyen. A hatvanas esztendők nagy fellendülésének kora régen elmúlt. Maga a nemzet élete is csöndesebb lüktetések között folyik. A lelkesedés, a buzdulás helyébe csöndes számítás következett, az érzelmeket a lassú munkálkodás váltotta fel. Ennek keretébe pedig nehezen beleilleszthető a tüntetés. De azért mégis rosszul esnék a tudat, hogy fiatalságunk mindennemű tüntetésre képtelen. Vannak momentumok, amikor az egészséges nemzeti élet felháborodásban nyilatkozik. És ritkán van annyira helyén a felháborodás, mint most, mikor az jöhetett szóba, hogy Hóra és Kloska lázadásának századik évfordulóját fogják megünnepelni. Kik voltak Hóra és Kloska és mit tettek ? Lázadó rablók voltak, akik válogatott kegyetlenséggel pusztítottak mindent, ami magyar. Nem a szabadság nevében keltek fel, szabadságot a magyar nemzettől nem követelhettek, hiszen az is abszolút kormány elnyomatása alatt nyögött. Fölkelt a magyarság ellen, mert az volt a birtokos, fölkelt a jobbágyság urai ellen, fölkelt a szegény osztály a vagyonos ellen. S mikor megindult egyszer a mozgalom, nem tudtak annak urai lenni azok sem, a kik megindították. Mindent eltiport, a mi útjában állott, mindenki ellen kegyetlenkedett, a ki magyarnak vallotta magát. Pusztító harcz volt az a magyar nemzet ellen. Hórát és Kloskát ünnepelni annyi, mint a magyarság elleni irtó háborút ünnepelni. Nincs a világon nemzet, mely ilyes kísérletet eltűrne oly polgárok részéről,kik neki tagjai. Ki merészelne csak gondolni is reá, hogy például a poseni lengyelek a poroszok elleni irtó háborút ünnepeljék. Nincs a világon kormány sem, mely megtorlatlanul hagyna ilyen kísérletet, kivévén épen a magyar kormányt. Mert az erdélyi részekben megünnepelték több helyütt a Hóra és Kloska emlékezetét, anélkül, hogy a magyar kormány közegei beleavatkoztak volna, vagy csak tudomásul is vették volna az egészet. Hunyad megyében megtörtént, hogy ily gyűlésen oly személy is részt vett, akit kortesérdemei elismeréséül még nemrégiben tüntettek ki aranykoronás érdemkereszttel. Vajjon milyen magyarázatot adhat az ily ünnepeknek a román nép, amelyben amúgy is élnek még a Héráról és Kloskáról szóló hagyományok? Most egyszerre azt látja, hogy az, amit a lázadók cselekedtek, nem bűn, hanem dicséretre méltó cselekedet. És ott, az Bosnyák élet. — Az «Egyetértés” tudósítójától. — Bjelina, október hó. Bármily nehéz feladatnak hittem is az itteni társadalmi és politikai viszonyokkal rövid idő alatt behatólag megismerkedni, a szerencse kedvezett. Másodnap már kitűnő összeköttetéseket nyertem. Még a hallgatag török is közlékeny volt irántam , talán azért, "hogy jól esik neki magyar ember előtt kitárni szivét, mely a padisah uralma után még folyton eped. Az itt fekvő osztrák-magyar katonaság pedig hivatalos titok sérelme nélkül elmondhatott több dolgot, mely élénk világot vet a bosnyák viszonyokra. A politikai s harczi szenvedések diplomatává képezték a bosnyák világot. Meglepett az a külső udvariasság, az a szenvelgett szívélyesség, mellyel a bennszülött intelligenczia az őt kormányzó idegen hatóság és katonaságunk iránt viseltetik. Pedig a bjeíinai kerületi kapitányság tisztviselői közt bosnyákot ugyan hiába kutatsz, mindnyájan kilépett, nyugalmazott vagy szabadságolt közös hadseregbeli hadnagyok, többnyire horvátok. A «Bezirksleiter» egy Volt főhadnagy. Ez a katonai regime czivil ruhában. Az összes posta és távirdaszemélyzet hadfiakból áll. Bosnyákot csak a csendőrségnél alkalmaznak újabb időben, miután meggyőződtek, hogy a cseh zsandárok magukban véve nem képesek a kerületben sikeresen teljesíteni sem a praeventiv, sem a bűnnyomozó szolgálatot, mert nem ismerősök a helyi viszonyokkal. De mindez nem riasztja vissza a bosnyák előkelőséget attól, hogy a megszállókkal társadalmilag barátságos viszonyban éljen. Az agák és bégek ha vadászni mennek, meghívják tisztjeinket s a polgári hivatalnokokat, kocsit, lovat rendelkezésükre bocsátanak, vendégelik őket. Mustafa effendi a dúsgazdag török kereskedő nyitott házat tart, hol hajnaltól estig szívesen látott vendég a «sváb», kap illatos kávét, törökösen az aljával és czukrot. — A bosnyák úr is szívesen mézes belép a tiszti kávéházba. A mi tisztikarunk ünnepélyes alkalmakkor gálában jelenik meg a karmakamnál, ki egy rendkívül népszerű török aggastyán, a nép előtt mindentudó hírében áll; a kerületi hatóság polgármester czímet adott neki, persze németül: «Herr Bürgermeister!» Hogy a társadalmi frigy minél bensőbb legyen, a török nők s az európai hölgyek is érintkeznek egymással. A négy-öt tagból álló három vizitet ad a mi asszonyainknak s vizitet fogad ezektől. S e szabadalmat a török urak nem azért adják hölgyeiknek, mintha ők szabadelvüebbekké váltak volna hat évi okkupáczió alatt a konstantinápolyi bégeknél, vagy mintha Bjelina társadalmilag közelebb esnek az európai áramlathoz, hanem számításból közelednek a hatalomhoz, mely felettük korlátlanul katonai önkénnyel rendelkezik. Mondanom se kell, hogy ily török női vizitek alkalmával a keresztyén házi urnák, illetőleg férjnek nem szabad honn lennie. A török hölgyek előre megüzenik, hogy legyen szives a nő férjét hazulról elküldeni. Ez azt teszi, hogy ők akarják a ház asszonyát látogatásukkal megtisztelni. De akad kiváncsi férfi, ki, habár lesből tanúja akar lenni az érdekes vendégek mulatságának. A város egyik előkelő embere, kivel közelebb megismerkedtem, beszéli nekem, hogy e napokban ily alkalommal a függönyök mögül lesett meg három török hölgyet, kik Ozmán bég háreméből nejét meglátogatták. Leírhatatlan az a féktelen öröm, melyben a háremhölgyek kitörtek, midőn érkezésök után felöltönyüket levetve, a házi asszonnyal csevegni kezdtek, úgy repkedtek a fogadóterem egyik végétől a másikig, mint a kalitból menekült madár. Tánczoltak, daloltak, ujjongtak, dicsőítették a szabadságot, melyben nekik részök csak az idegennél lehet s azon óhajuknak adtak kifejezést, vajha a ház ura minél tovább távol maradna, hogy ők annál tovább élvezhetnék az imádott házi asszonynál szabadságukat. Az egyik török nő azon megjegyzést téve, — minden czélzás nélkül ártatlan naivsággal, — hogy miután a török férfi több nővel bírhat, az európaiak talán megfordított divatnak hódolnak s nálok egy nőnek több férje is lehet. Ezen akaratlan életre ismerősöm csaknem elkaczagta magát a tilosban. De bocsánat e kitérésért. Csak azt akartam konstatálni, hogy a brelinai meghódoltak, minden áron simulni akarnak külsőleg a hódítókhoz. De szívük mélyében izzó parázsként ég a vágy a régi török idők után. Nem az összes lakosságnál ugyan, mert a szerbek itt Milán király jogara után sóhajtoznak, mint a herczegóazok Nikola montenegrói fejedelem uralmát állítják. De a török lakosság még ma is a szultánt tartja az ő valódi urának, Allah után a padisahhoz imádkozik, kinek küszöbén a Lothos virág nő s a bégek nem tudnak búcsút mondani azon korszaknak, midőn Boszna-Szerajban a mindenható pasa uralkodott. Hogy mindeddig Boszniában se birt erős gyökeret verni az osztrák-magyar uralom, kitűnik Nikolics Milan, a hírhedt szerb forradalmár és rabló esetéből is. Ez a hős bandita kora tavasz óta garázdálkodik Bosznia északnyugati részein s hiába tart reá hajtóvadászatot csendőrség és katonaság. Mindeddig nem bírták elfogni. A bjeíinai kerületben gyakran megfordul és rabol anélkül, hogy hurokra került volna. — E tavasszal egész Herczegovinában s Boszniában ismét felüté fejét a rabló rendszer, melynek itt oly sajátságos politikai jellege van, hogy a sok rablásnak lázadás a vége. így történt az 1881-ben. S igy történt volna most is, ha Ausztria- Magyarország uralkodója s az orosz czár közt Skiernieviezében létre nem jön a kézfogás. Nyár derekán csaknem az összes okkupáczionális helyőrség portyázott a hegyek közt s üldözte a veszedelmes rablóbandákat, melyeknek száma állítólag 207-re rúgott. A dolgok júliusban azon a ponton állottak, hogy ha a rabló mozgalom tovább fejlődik, ismét fölkeléssé növi ki magát s megszálló hadseregünket rövid időn tetemesen szaporítanunk kellett volna. Mindezt csak Boszniában s Herczegovinában tudták alaposan s az itteni kormánynak gondja volt rá, hogy a kellemetlen helyzetről ne értesüljön a világ. Emlékezhetnek önök rá, hogy múlt nyáron időről időre hézagos hírek jöttek a lapokba egyes rablásokról s portyázásokról. De a dolog sokkal komolyabb természetű volt. Itt Boszniában nemcsak a benszülöttek, hanem a mi közegeink is erősen meg vannak arról győződve, hogy az egész mozgalom csak azért és csak akkor kezdett apadni, mikor III. Sándor czár s a mi uralkodónk közti találkozás már küszöbön volt. Bjelinában szélben beszélik, hogy a czár augusztus elején intette meg úgy a szerb, mint a montenegrói titkos forradalmi bizottságot, hogy szüntessék meg akcziójukat s hagyjanak békét az okkupált tartományoknak. Nikolics Milán egyik fővezére volt Szerbiában a mozgalomnak. Ő szervezte a Drina jobb partján a bandákat, melyek fölszerelve, Boszniába jöttek izgatni és rabolni. S úgy látszik nagyon jövedelmezőnek s mulatságosnak találta e nemes foglalkozást ; mert habár a bandák augusztus végén mind hazatakarodtak Szerbiába, Jospodine Milan még mindig folytatja hatod-heted magával a rablósétákat a Drina szerb partjáról a bosnyák partokra. Az itteni szerbek nagy pietással viseltetnek iránta. A törökök félnek tőle. Innen magyarázható meg, hogy a csendőrség s a portyázó katonaság gyakran nyomon volt már s azt hitte, hogy Nikolics Milánt a markában tartja, s a csodahősnek egyszerre nyoma veszett. Hiába kerítették be a községet, hiába ostromzárolták a házat, melyben az üldözött rablót biztosan tenni tudták. Néhány óra múlva az üldözők már azt a hírt vették, hogy Milan a Dránánál fütyül; a szerb révész most viszi át a folyón Szerbiába s ott eltűnik a hegyek közt! Nevezetes, hogy bármikor ér a rablófőnök a Drinához, a folyó bizonyos pontjain mindig csónakkal várják őt. Kétségtelen tehát, hogy a bosnyák nép és községi hatóságok ép oly pártfogásban részesítik Milan urat, mint a szerb nép és szerb hatóságok. Az a kétszáz arany, melyet a belgrádi kormány fejére tűzött, nem elég jutalom, hogy elfogják a «nép emberét» s a «fölkelő vezért». Kicsiben ép oly jelenet ez, mint 1882-ben a montenegrói banditák játéka, de ép oly könnyen megmagyarázható, hogy Nikolicsot képtelenek elfogni, amily természetes volt, hogy a montenegrói bandákat nem lehetett kézre keríteni. Mindkettőt a lakosság rokonszenve s a szomszéd hatalom pártfogása menti meg a büntetés sujtoló karjától. A bjelinai töröktől, aki egyik kerületbeli rokonának Nikolics által történt megraboltatása miatt panaszkodott, azt kérdezem: miért nem követnek el mindent, hogy a rablót végre közökbe kerítsék ? A török vállat vonva ezt felelte : «Uram! Nikolics hatalmas ember; az ő háta mögött sokan s nála még hatalmasabb emberek állanak, kik idővel többet árthatnak nekünk, mint használhatnak azok, a kik most bennünket védenek!» A nép közt az a hit, hogy Milan — mert ez az ő közneve — sérthetetlen s hiába üldözik, nem érhetikjutól soha.De a brelinai helyőrség bizton hiszi, hogy Nikolics rövid időn kézre kerül s azon négy bitófa egyikén fog lógni, mely egymásután a tiszti kaszárnya előtt sorakozik s figyelmezteti a világot, hogy a czivilizáczió nagy műve folyik, az új közigazgatás működik, úgy ahogy lehet — — statáriummal és akasztófával. Kinek lesz igaza? Elfogják-e a szerb banditát, vagy nem? Az bizonytalan. Ha az egész brelinai helyőrség portyázni indul ellene, talán lesz sikere. De én azt nem várom be, hanem elutazom innen. Jöttem, láttam és tapasztaltam. Politikai észrevételeket sem fűzök itteni élményeimhez. Tegyék meg azt a delegátus urak, kiknek nem ártana olykor szórakozásból betekinteniök az okkupált tartományokba, ha az itteni viszonyokat ismerni akarják. AZ ÁRVA. 7 SPANYOL REGÉNY. Irta PEDEO DE ALARCON. MÁSODIK KÖNYV. ELŐZMÉNYEK. 5. Az uzsorás adása. (Folytatás.) Végre Manuel egy napon, egy szegényesen öltözött öreg embert látott a palotából kijönni s darab idő múlva ismét visszamenni. Emlékezett rá, hogy ezt az embert látta néhányszor apja szobájában, ahol nagy csomó pénzeket olvasott. Kétségkívül az uzsorás szolgája és pénztárnoka volt. Az öreg is bizonyosan ismerte a fiút, vagy legalább tudott róla. Mert kijövetkor és visszatéréskor nagy kerülőt telt, hogy közelébe ne jusson. Oldalvást nézett rá, bizonyos félelemmel, gyakran visszafordította fejét, hogy megnézze, vájjon a fiú nem jön-e utána — szóval, olybá látszott őt tekinteni, mint babonás emberek egy túlvilági lelket. A következő délután Manuel azt vette észre, hogy az említett függöny mögött árnyék mozog. Azután látta, hogy a félfüggönyt félrevonták, s egy másik öreg embernek a hideg arcza lett látható, a kit ő nem ismert, s kinek két szeme, mint két tőrszúró tekintettel nézett rá. — Ez a hóhérom ! monda Manuel s vadállat módjára szökött fel a palota ama része felé. De a függönyt megint összeeresztették s a jelenés eltűnt. A fiú visszatért padjára, dühe ép oly hamar oszolván el, mint ahogy kitört. Egész valóját ez a hirtelen, oroszlánszerü fellobbanás s ugyanolyan erő jellemezte. így volt ezzel haragjában, nyugalmában, fájdalmában és vigaszában, a támadásban és megbocsátásban. Az ostromzárnak ez a neme, melyet a gyermekellenség kigondolt, bizonyára nem kevéssé zavarta meg az uzsorás házirendjét s talán lelkiismeretét is. Úgy látszott, mintha visszakövetelné tőle a házat, melyben született, apja életét és ősei czimerét. Hogy’ félhettek a ház asszonyai, mikor óraszámra látták ott ülni, mint valami néma jogigényt, élő vádat, örökös tiltakozást, kikerülhetetlen bosszú hirdetőjét! Két-három nappal azután, hogy az uzsorás és ál-