Egyetértés, 1922. május-augusztus (4. évfolyam, 99-197. szám)
1922-05-03 / 99. szám
Baltazár püspök buja Debrantól. A püspök lelkes ünneplése. Nagy napja volt vasárnap Debreczen kálvinista társadalmának. Dr. Baltazár Dezső püspök búcsúzott el amerikai útja elött hiveitől. Dr. Baltazár Dezső püspök hatalmas egyénisége szorosan összefügg a magyar, közelebbről a Tiszántúl kálvinista népével. És ez a kapocs az elválás pillanatában megindító formában bontakozott ki. Baltazár Dezső kiváló egyéniség e hazában és a haza határain kívül. Magával ragadja, vezérli az egyenes, megalkuvást nem ismerő, de józan liberális embereket. A támadások nyomasztó ereje, nehéz súlya alatt anyira megnőtt, hogy ma már elgáncsolni, egyszerűen féretenni nem lehet. Midőn most hazánk kálvinista népének búcsúzó „Isten hozzád“-ja kíséri át az Újvilágba, Amerika szabad népe örömmel öleli keblére őt és a szabadság földje boldogan fogja hálán hordani. A presbyteri gyűlésen. Szokatlan nagy számmal gyűltössze vasárnap délelőtt a debreczeni református egyház presbyteriuma. Nem a kevés tárgysorozat, hanem a püspök búcsúja hozta össze a presbytereket. A tárgysorozat gyors letárgyalása után, Nagy József emelkedett szólásra. A püspök Amerikába megy — úgymond — mindenki tudja, hogy miért? Egyházunkért, egyházi és kulturális közintézményeinkért teszi meg ezt a nagy utat. Ezek az intézmények ami igaz, magyar kálvinista hitünkért nagy szerepet játszottak a múltban, de az idők járásának megnehezülése folytán szomorú helyzetbe jutottak. Minden segítő akciót megpróbáltunk, a hívek áldozatkészségére nincsen panaszunk, de a segítség mégis nagyon kevés. Ekkor jött dr. Baltazár Dezső püspök urunknak az a gondolata, hogy segítségért Amerikába megy és kéri amerikai kálvinista magyar testvéreinket, hogy segítsenek intézményeinken. E nagy vállalkozás kötelességévé teszi, hogy mikor a püspök útra készülőben van, a presbyterium nevében hálás köszönetet mondjon neki e nagy munkáért. Áldja meg őt az Isten, teljesüljön minden vágya. Legyen vezérünk tovább, mint eddig volt“. Általános figyelemben dr. Baltazár Dezső püspök a főgondnok szavaira a következőket válaszolta : Méltóságos Főgondnok Ur ■ Tisztelt és Szeretett Presbyterium ! Arra a szeretetre és bizalomra, amely a debreczeni református egyház presbiteriuma részéről körül évez, minden körülmények között büszke lehetnék; de ezt a nemes érzésemet különösen az annak a megálla- ppílása emeli magasra, hogy ezt a szeretettet és bizalmat nekem nem látatlanból előlegezték, s nem hivatalból adták, mint az ünneplés világát szokás, hanem hosszú idők súlyos próbái után. Nehezen jutottam hozzá, mint bányász az aranyhoz; mint hosszú útnak a vándora a végleges szálláshoz; mint koronához az, aki nem királyi vérből születik. Próbák kiállásának, bizonyságtételek megmutatásának hosszú sora kellett hozzá, hogy megékilhessen önök részéről az, ami nekem legdrágább : a szeretet. A próbák kiállásának és a bizonyságtételek megmutatásának bőséges alkalmait szolgáltatták a felettünk lezajlott idők. Ha volt bennünk valami arany, volt tűz is bőséggel, ami kiolvassza az aranyat nyilvánvaló látásra belőlünk. A szörnyűségesen nagy idők olyan nagy mértékkel mérték az embereket, hogy könnyűnek találtatni igazán nem volt nehéz. A nehéz nagy időkben nem a nagy erőnek, nem a nagy tudománynak, hanem a hűségnek voltak különösen kísértései. Az a megbomlás, ami kedvtelve rombol le mindent, ami régi, jó, hasznos, tisztes és biztos : a hűségnek szent elsősorban is hadat. Mi, akik éreztük, mit jelent az a parancs, hogy a reánk bízottakon híveknek találtassunk , mi gyalázottak, üldözöttek, háborgatottak lettünk. Olyanok, akikkel az emberi orcátlanságnak minden szabad; olyanok, akiken minden tivornya lélek ostorcsapója csattan; olyanok,mint akiknek palástjához a jezsuita irányzat minden szennyét hozzátörölheti. Most, amikor messze at előtt bacsót veszek, jogosítottnak érzem magamat a rajtam esett méltatlanságokért ezekkel a kijelentésekkel elégtételt venni; de egyben kijelenteni azt is, hogy mielőtt a nagy fáradság- és töredelem-teli áldozatra mennék, megbékélek a múltnak minden szenvedéseivel és megbocsátok minden embereknek, akik vétettek ellenem, nem tudva, hogy mit cselekesznek; de azoknak is, akik tudták, de telkük gonoszságából nem tudtak mást előhozni, mint gonoszt. „Az emberek gonoszt gondoltak ellenem; az Isten jóra gondolt fordítani“. Módot adtak reá, hogy legnehezebb, legveszedelmesebb körülmények között, bebörtönzött szabadsággal, folytonos életkockázattal is bebizonyíthassam hűségemet azokhoz a nagy emberi, nemzeti és vallási igazságokhoz, amelyeket, mint a tiszta kálioni világnézet leghívebb letéteményese , a történelmi mellű és hivatottságú debreczeni református egyház képvisel. Se jobbra, se balra nem néztem; félig nem sántáltam; a ma nem másolta meg a tegnapi szavam. Szivem teljességéből szólt a szájam. Mind alkalmas, mind alkalmatlan időben hirdettem a rám bízott igazságokat és teljesítettem a kötelességemet. — Pedig sokszor mondták és üzenték nekem is erőszak és halál nyomatékával a fenyegetést, amivel el akarták némitani az apostolokat: hogy t. i. az út, igazság, élet, béke és szeretet Krisztusa nevében ne merjek szólani. Hogy hű maradhattam, hogy megállhattam, s hogy el nem fogyatkozott a halál terei között az életem , azt az Istenül nekem adatott kegyelem és lelkierők után annak a hatalmas erőnek köszönhetem, amely a presbyterium és az általa képviselt szent gyülekezet szeretteiének, bizalmának, ragaszkodásának, tiszta hitének, hagyományos hűségének és bátorságának fegyvereivel járt tábort körülöttem. Tudom, mivel tartozom egyházamnak. Megyek nagy, messze útra, hogy ráadásokkal fizethessem meg a tartozást. Én nyájamért, pásztor- és vezértársaimért, a presbyteriumért a távolban is szüntelen imádkozom.v Kérem, hogy imádkozzanak önök is én éreztem, hogy visszatértemkor az együttes meghallgattatás boldogságában láthassuk egymást. A nagyhatású beszéd után, dr. Lencz Géza indítványára úgy a legósus nők, mint a püspök beszédei ,a presbyterium jegyzőkönyvbe foglaltatja és sokszorosítását rendeli el. A presbyterek közül többen dr. Baltazár Dezsőhöz sietitek és meleg kézszorítással búcsúznak el. A Kálvinista Templomegyesületben. A püspök bucsúzása még nagyobbszerű volt a Kálvinista Templomegyesülettől. Az ünnepélyes búcsú a református kollégium dísztermében volt hirdetve vasárnap délután 5 órára, a hívek nagy sokasága azonban már 4 óra után sietett a kollégiumba, hogy helyet biztosítson magának. A közönség zsúfolásig megtöltötte a dísztermet, a karzatokat és nagyon sok ember kénytelen volt eltávozni, mert nem tudott még az ajtóhoz se férni. A püspök búcsúján megjelentek gróf Degenfeld József főgondnok, Márk Endre udvari tanácsos, Nagy József főgondnok, Sass Béla egyetemi rektor, Erdős József dr., Lencz Géza dr., sz. Kun Béla dr., Varga Zsigmond dr. egyetemi tanárok, Ady Lajos főigazgató, Balogh István a Gazdakör, Jóna István a Gazdasági Egyesület, Deáki István a Függetlenségi Kör elnökei, S. Szabó József, dr. Veress István és dr. Kardos Albert igazgatók, Fejér Ferenc dr., az izr. hitközség elnöke és még sokan. A Kálvinista Templomegyesület női tábora Koncz Aurélné Balogh Istvánná, Sass Béláné és Karai Sándornéval élükön széli virágcsokorral jelentek meg a bucsuünnepségen, ezzel a felírással: „ „Szeretett elnökünknek —a Templomegyesület. Debreczen, 1922 április 30.“ Pontban 5 órakor lelkes ovációk között bevonul a püspök és az emelvényen helyet foglal. Jobbján Koncz Aurélné, balján gróf Degenfeld József és Balogh Istevénné. A Kálvinisták Templom■ Egyesülete vegyeskarának éneke után Koncz Aurélné gyönyörű poetikus beszédben búcsúztatta el a püspököt az Egyesülettől. I — Imádságos szivünk sóhaja száll — úgymond — az „Orduna“ után, mely a főtiszteletű urat a boldog világba viszi. E boldog világ talán meg tudja érteni Magyarország gyászát és felénk nyújtja segítő karját. A püspök a távoli útra egyedül kizárólag a református egyház és egyháztársadalmi intézmények felsegéléséért megy kérni, venni megyen, elfogadni a más adományát. Fájdalmas, hogy a vitéz és büszke magyar nép kérni kénytelen. Amit vesztett e nép, azt a hazáért tette, megérti ezt a szabad Amerika népe és az amerikai magyarság. Hozza a püspök az amerikai nép áldozatát, acélos munkaerejét, hogy végre a magyar ne könyörületből, hanem saját erejéből emelkedjen arra a bástyára, ahonnan annyi támadást vert vissza. A Templomegyesület tagjai ígérik, hogy távollétében is buzgón sáfárkodnak, bizó hittel kísérik hajóját a tengeren, mert tudják, hogy az Úr lelke most is ott lebeg a vizek felett. Általános figyelem között, mély csendben válaszolt a szép szavakra dr. Baltazár Dezső püspök. Már a pogány római költő szomorúan mondja : Donec eris felix, mullos, numerabis amicos; lempora si fuerint nubila, solus eris“. Amíg jólétben vagy, nem sok barátod van; ha beborul az idő, egyedül maradsz. Ez a szomorú szabály busong a Jób ajakán is : „Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig elfelejtkeznek rólam.“ Szabály azonban nincs kivétel nélkül. Minél szomorúbb a szabály, a kivétel annál ragyogóbb. Én egy ilyen ragyogó kivételnek jutottam a birtokába. Debreczen kálvinista társadalma, a civitás ősi lelke, a nagy elődök méltó utódai ajándékoztak meg vele. Hosszú hónapokon át nagyon beborult felettem, körültem az ivó. A magyartörténelem tengelye nagyot fordult. Nem lett keletje azoknak az igazságoknak, amelyeket a világosság és szabadság, szeretet és békesség, szegénység és bátorság, munka és tisztesség építő erői képviselnek a világban. Pedig ezeknek az együttes hatása biztosított helyet hazánknak a nyugati művelt államok társaságában. Ez az együttes hatás tette naggyá Debreczent és Debreczen kálvinizmusát. Mivel én ezeket az igazságokat, mint Debreczen nagyságának hagyományos biztosítékait híven őriztem, védtem és érvényesítettem , a felfordult világ vihara úgy elszigetelt, hogy elkülönített szabad zsákmánya lettem a fékevesztett erők gonoszságainak. A szomorú szabály azonban nem telt be rajtam. Elérkeztem odáig, amikor — ha kicsinyhitű lettem volna— kiálthattam volna a fejem feletti összecsapni készülő habok közül: „Uram, ments meg engem, mert Hveszek“. Anélkül, hogy kértem, anélkül, hogy kiáltottam, két mentő kéz nyalt felém. Az egyik erős, bátorító, a másik gyöngéd, vigasztaló. A debreczeni polgárférfiak és polgárnők együtt fogó keze. A legborúsabb, legsötétebb időben jöttek hozzám jóságuknak, ragaszkodásuknak derűjével és amaz elhatározásuknak és cselekvésüknek hatalmával, amely a debreczeni kálvinizmus hanyatló sorsát megállította a lejtőn és emelkedő irányba igazította. Ebből a megmozdult, mély, nagy lehetőségekkel rejtelmes, drága gyöngyös tengerből emelkedett ki a Debreczeni Kálvinisták Templom- Egyesülete, mint világító torony, amely a múlt minden dicsőségének fényét és a jövendő minden reménységének sugarát egyesíti. A Templom Egyesület drága gyöngy, amelyet a debreczeni kálvinista öntudat sok megszégyeníttetésének, csúfoltatásának, üldöztetésének kínlódó kagylója termelt ki Isten kegyelme folytán csodálatosan. Ez az egyesület lélek. Azért nem lehetett megölni. Pedig a megölésre meg volt a készség. A vak szemek nem bírták meglátni, az éjszakához szokottak pedig félve látták, hogy a Debreczeni Kálvinisták Templom Egyesülete az első irányjelzés, amely az elfelejtett, félremagyarázott vagy épen meggyalázott emberi, nemzeti és evangéliumi események kultuszához vezet, hogy ez az egyesület új életre kelése mindazoknak a hagyományoknak, amelyeket a büntetlenül meggyalázott nagytemplom és a barangoló szellem átmeneti tanyájává tett kollégium a magok ősi jelentményében képviselnek. Fáj, hogy egy időre nem lehetek közvetlen részese az egyesület életének De nem szűnöm meg a távolból sem hálával és áldással gondolni reá. A hálámat úgy a kezdettől fogva való jóság folytonosságáért, mint a mostani bucsuzás melegségért cselekedetekben is igyekszem megbizonyítani. És megvan a reményem, hogy az Isten, kinek alázatos szolgája voltam, vagyok, leszek s kinek nevében, nevének s fegyverével és nevének pajzsa alatt 1922 május 3. EGYETÉRTÉS 3