Együtt, 1994 (4. évfolyam, 26-37. szám)

1994-01-01 / 26. szám

1994. IV. évfolyam, 1.(26.) szám : MIT ÉR AZ EMBER HA ERDÉLYI MAGYAR? Azaz: egy szerkesztő „maga személyének, életének és különös cselekedetinek mentsége, melyet írni kénszeríttetett...” 1978 májusában érkeztem feleségemmel, Ádám Erzsébet színésznővel és a marosvásárhelyi Maros Népi Együttes csoportjával Kanadából New Yorkba, a Grand Centralra. Az állomáson a fiatal amerikai magyar politikusok szervezetének (CHRR • Bizottság a Romániai Emberi Jogokért) egyik vezetője, Veress Bulcsú várt, aki előző évi turnénk során nem csak barátunk, hanem igazi szövetségeseink is lett, valamint az azóta elhunyt Kováts Bandi, aki a csupa lelkesedés és ügyszeretet megtestesítőjeként egész életét a magyar kultúra egyetemes értékeinek az amerikai emigrációba való megőrzésére és terjesztésére áldozta. Kováts Bandi rozoga mikrobuszán Veress Bulcsúval együtt a Grand Centralról egyenesen dr. Kazella Ignác barátunk North Haledon-i házához vágtattunk. Csomagjainkkal jóformán még be sem cipekedtünk az előszobába és a vendégszeretetben határt nem ismerő, kedves házigazdánk, Ignác máris tele szájjal politizálni kezdett. Pillanatok alatt megbizonyosodhattunk afelől, amiről hetekkel azelőtt már Torontóban egyet s mást hallottunk: még jóval csoportunk Észak-Amerikába érkezése előtt a Veress Bulcsúékkal együtt készített és titokban Amerikába kilopott jelentésünket a CHRR vezetői is megkapták New Yorkban, így hát Kazella és baráti köre jól ismerte a Jelentésünk nyomán kitört vihart, amely az Egyesült Államok és Kanada keleti partvidéki helységeiben, városaiban élő magyar emigráció jelentős részén valósággal végigsöpört Hogy e mesterségesen keltett vihar sodrában a „játékon” kívül maradt egyszerű amerikai magyarok, akik az egészből csak a jelentésünk körül felkavart porfelhőt látták, milyen tartózkodással és gyanakvással fogadtak bennünket ezt Igazán csak én és Ádám Erzsébet éreztük. Kettőnknek kellett a Marosvásárhelyről Király Károly és cinkostársai és Budapestről Csoóri Sándor et company által aljas mesterkedéssel felszított bizalmatlanság-gyanúsítgatásrágalmazás kínai falát megmásznunk a magyar emigrációban... E „meredek fal” ostromlásához bíztatást baráti bátorítást a CHRR akkori vezetőitől, Veress Bulcsútól, Hámos Lászlótól, Brogyáni Jenőtől és, természetesen, a fiatal amerikai politikusok szellemi támogatójától, hűséges barátjától, dr. Kazella Ignáctól kaptunk. Soha nem felejtem, hogy elmondhatatlanul feszült helyzetünkben és meggyötört lelkiállapotunkban ott és akkor mit jelentettek számunkra Veress Bulcsú megértő és elismerő szavai: „Próbáljátok elfelejteni a Jelentés miatt most reátok zúdult sok rosszat" - mondotta. „A Jelentés professzionista munka, összegezte a romániai magyarok létkérdéseit úgy, ahogy azt addig soha senki nem tudta, nem merte megtenni, és az erdélyi magyar tömegek tiltakozását eljuttatta oda, ahova közösen szántuk. Ez fontos! Ez a legfontosabb! Ehhez a jelentős politikai tetthez viszonyítva minden ami a jelentés körül a közvéleményben fortyog otthon nálatok vagy Itt, Amerikában, mellékes, teljességgel jelentéktelen.” A fiatal amerikai magyar politikusok: Veress Bulcsú, Hámos László és Brogyáni Jenő mindvégig becsülettel helytálltak - szavukat tiszteletet érdemlő korrektséggel betartva őrizték titkunkat. Nevezetesen azt, hogy a jelentés valójában közös munkánk eredménye és a benne érvényesített taktikát a cél az összegezett nemzetiségi panaszok és jogtiprások eljuttatása a legilletékesebb romániai és nemzetközi fórumokhoz, szentesítette. Ezáltal óvtak meg engem Veress Bulcsúék attól a végveszélytől, amely Damoklész-kardként függött fejem fölött azóta, hogy jelentésünket eljuttattam Nicolae Ceauşescuhoz. A fiatal amerikai magyar politikusok tisztában voltak azzal, amiről dr. Kazella Ignác 1990. május 20-i keltezésű, hozzám küldött levelében írt A szóban forgó levélből - mivel abban a koronatanú hitelességével szól írója, Kazella Ignác utólagos egyetértését kérve, bővebben idézek. Miután egyes itthoni és külföldi magyar körök által terjesztett rágalmakra, személyemre vonatkozó úgynevezett „borzalmakra” utalt, a kérdés lényegét illetően Kazella eképpen vélekedik: „Általam ismerted meg a CHRR akkori vezetőik Hámos Lászlót, Veress Bulcsút és Brogyáni Jenőt. Emlékszem, mert nagy esemény volt: egy vasárnap reggel rendelőm várótermében volt a titkos összejövetel a CHRR vezetőivel. Hosszú órákon át diktáltad az adatokat, a tényeket, amelyek akkor nélkülözhetetlenek voltak a belgrádi utókonferencia miatt stb. Te abban az időben életedet tetted kockára, hogy ellásd az itteni, a romániai diktatúrát támadó, „conducátor” ellenes akciót anyaggal, nagyon megbízható, pontos adatokkal. Bárki közülünk, ha egy szót is szól abban az időben, nagyon nehéz lett volna megúsznod Erdélyben. Ez tény. És ennek is ott kell lennie, ott kell szerepelnie az ellened felsorakoztatott vádak mellett. Ami pedig a „conducatornak” írott beadványodat illeti, annak legnagyobb részét a CHAR-rel közösen szerkesztettétek, ugyancsak az én rendelőmben. Egyedül a kanadai KÉKÚJSÁG (KANADAI MAGYARSÁG) látott át a dolgokon, és hogy téged igaziból sújtani tudjanak, kihagyták a Jelentésetek szövegéből a nemzetiségi panaszokat és követeléseket összegező fejezetet, nyilván azért, nehogy valaki is felismerje, hogy maga a Jelentés egésze valójában egyáltalán nem negatív. Szóval, Győző, én a magam részéről ezt az előzőekben jelzett tényeket, eseménysorozatot, ha kell eskü alatt is hajlandó vagyok igazolni... Felhívtam telefonon Veress Bulcsút Washingtonban... Tudatta velem, hogy holnap megy európai körútra Dodd szenátorral és megkeres vagy személyesen, vagy telefonon. Elismerte, hogy a te akkori közreműködésed nagyon fontos volt, és általam biztosít téged arról, hogy a levelemben felsorolt tényeket ő is igazolja. Amint mondotta, ezt kívánja meg a becsület” Könyvem fejezetét, amelynek Az ember annyi, amennyi titka van címet adtam (megjelent az EGYÜTT-IMPREUNA 1993 május-júniusi - 1994 januári számaiban) 1990 májusában postán elküldtem Amerikába Kazella Ignácnak és Veress Bulcsúnak. Kértem, olvassák el figyelmesen kéziratomat s amennyiben egyetértenek vele, közöljék beleegyezésüket, hogy megjelenés esetén lábjegyzetben közölhessem az olvasókkal: Jó kéziratot nyomdába adás előtt Veress Bulcsú és Kazella Ignác lektorába az Amerikai Egyesült Államokban.” Mindkettőjük hihetetlen gyorsasággal és pozitíven válaszolt. Ezúton is köszönöm megtisztelő támogatásukat és baráti fáradozásukat. Veress Bulcsú írásban elküldött lektori véleményezése amellett, hogy a tárgyalt események időbeni elhelyezésében sokat segített, olyan végső következtetést fogalmaz meg jelentésünkkel kapcsolatosan, amellyel a gyűlölködésben elvadult, acsarkodó, szájhős magyaroknak is tetszik-nem tetszik - számolniuk kell: „... Ami elsődleges volt, az a hatalmas mennyiségű tény, adat, megfigyelés, amit éjszakákon át elmondtál nekünk..., és ami évekre muníciót adott számunkra és hatalmas erőt, tényanyagot a Ceausescu elleni harchoz. A Jelentés egy bátor és ravasz cselekedet volt... Veress Bulcsú”. Mindezek után, hogyan,miként minősíthető a marosvásárhelyi NÉPÚJSÁG és a bukaresti ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ szerkesztőségi eljárása?! A „demokratikus” gesztus önmagától minősíti mindkét lapot és mindkét lap főszerkesztőjét A bulvársajtó olyan alantas, barbár, útszéli garázdálkodásáról van, szó, amely párját ritkítja az 1989. december utáni hazai írott mass- médiában. A NÉPÚJSÁG három számon át (1991. március 2, 5, 7) siralmasan primitív és gyalázatosan mocskolódó szerkesztőségi kommentár kíséretében részleteket közölt ominózus Jelentésünkből. „Még sok mindent lehetne idézni a Jelentésből, - szögezi le végül a szellemi alultápláltságról tanúskodó, pöffeszkedő szerkesztőségi kommentár, - ám tetszik tudni, jóból is megárt a sok. Hát még ebből...! Jellemrajznak ennyi is elég.” Valóban, jellemrajznak ennyi bőségesen elegendő! Csakhogy ezért a szörnyű jellemrajzért nem nekem kell szégyenkeznem, hanem a NÉPÚJSÁG és a ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ portáján azoknak, akik nómenklatúrista-kommunista újságírókból egy éjszaka alatt bősz antikommunistákká és bősz-magyarokká vedlettek! Mert milyen szerkesztőségi morál, milyen újságírói etika és milyen emberi karakter szükségeltetik ahhoz, hogy a Toronto-i Irredenta KANADAI MAGYARSÁG-ban megcsonkítva, felháborító módon meghamisítva közreadott szöveg újraközlését szemrebbenés nélkül vállalja valaki! Amiként azt a NÉPÚJSÁG és a ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ • a gyűlölködésben és útszéli rágalmazásban lábbal taposva a demokratikus újságírás alapvető etikai normák • Jelentésünkkel tette. Hiába tiltakoztam annakidején a TOTUŞI IUBIREA hasábjain a NÉPÚJSÁG bandka eljárása ellen, a ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ két hónapra rá (1991. május 10, 11-12 lapszámok) azzal a szerkesztőségi megjegyzéssel, hogy a NÉPÚJSÁG közleménye után Jelentésünk teljes szövegét közli, újra megjelentette a Jelentést, persze, megint csak a KANADAI MAGYARSÁG oldalairól átvett, megcsonkított, hamis változatot (1978. június 24 - július 1-jei lapszám), amelyből „csak” az a jelentős és terjedelmes nemzetiségi fejezet hagyatott ki, amelyért valójában a CHRR-rel közösen megírtuk. (Jelentésünknek ez a fejezete megtalálható az EGYÜTT-IMPREUNA 1993. szeptemberoktóberi számában.) Gondolom, teljes mértékben Indokolt a kérdés: a NÉPÚJSÁG és a ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ miért közölte az Irredenta orientációjú KANADAI MAGYARSÁG által összevissza vagdosott változatát a Jelentésünknek? Miért nem vették át például a Tollas Tibor szerkesztette müncheni NEMZETŐR-ből a Jelentés TEVES SZÖVEGÉT?! Vagy miért nem kérték el attól a Király Károlytól a Jelentést, aki szövegünket kilopta Romániából? Hiszen Király Károlynak kell tudnia a legjobban, hogy szövegünknek az a megcsonkított változata, amelyet a NÉPÚJSÁG és a ROMÁNIAI MAGYAR SZÓ közreadott, dokumentum-hamisítással felérő csalás, hazugság, rágalom és az olvasók cinikus félrevezetése. Ezek után, döntsék el könyvem olvasói, hogy: Ki ki árult el? És ki az áruló? És ki mit árul? És ki kivel árul egy gyékényen?! Egy bizonyos, örvendős, nagy-nagy elégtétel számomra, hogy ennyi év után is elmondhatom: bebizonyosodott: okkal bíztam, okkal bízhattam Kazella Ignácban és a fiatal amerikai magyar politikus barátaimban. Feleslegesen szorongtam majdnem másfél évtizeden át attól tartva, hogy két veszedelem közé préselődve az egyik egyszer csak felőlük, New Yorkból tör majd életemre. Kiderült, bennük ezerszer jobban bízhattam és bízhatok ma is, mint némely volt író-szerkesztő kollégámban és egyes erdélyi magyar értelmiségiekben, akikért szerkesztőként, barátként és nem utolsó sorban magyarként évről-évre, évtizedről-évtizedre - túlzás nélkül állíthatom, elmondhatatlanul sokat tettem. A reám szakadt csalódások sebeire ha nem is gyógyírt, de lelkileg-morálisan mindenképpen vigaszt jelentett az, amit a CHRR vezetőitől és Kazella Ignáctól emberség dolgában akkor és az utóbbi években is kaptam. Nem kellett nekik jottának sem magyaráznom, amit oly sokan nem értekek, vagy tudatosan nem akartak megérteni és amiért ma is oly sokan elítélnek engem. A romániai magyarság érdekeit szolgálva vállaltam, hogy a „törökhöz törökül szóljak”, hogy a „törököt törökül” köszöntsem, s ha kellek, mélyen „törökösen” meghajoltam. Mint a Jelentésünkben is. Csakhogy a CHRR bőrébe bújva, ebben rejtőzködve követelőzhessek, a nemzetiségi jogsértések ellen teli torokból tiltakozhassam, hogy megmaradhassak hűséges romániai, erdélyi magyarnak. „... Nekünk egy dolgunk van... a pogány száját megtartóztatni és hatalmát magunk ellen nem ingerelni. Mi lenne ebből az országból, ha én a töröknek szemébe kiáltoznám, amit gondolok? Már régen feltaltak volna...” • hallottam akkor a Móriczi-Bethlen Gábori monológot és dialógust, amikor az „álarcos” szerep ügyében a CHRR vezetőivel egyezkedtem, és hallom most is a belső monológot és dialógust, amikor a Jelentés „törökös” hangszereléséért oly könnyedén és kíméletlenül pálcát törnek egyesek fölöttem (főként a mindig közömbösek és mindig páholyban ülők); hallom a Móricz Zsigmond-Bethlen Gábor párost, ébren és álmomban egyformán hallom: Bethlen Gábor és a Fejedelemasszony, Károlyi Zsuzsánna egymást pusztító vitája, élet-halál harca hasít fülembe - tépi, emészti szívemet . - Jajj! hogy mire ez? Hogy miért kell kegyelmednek mindig a tűznél perzselődni, miért kell magának a legnagyobb bajt fejére venni?... • Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak, Zsuzsanna! - s a te dicsőséged, hogy velem együtt áldoz fel magad... - Nem áldozom fel magam!... Miért? én áldozzam fel magam másnak a gyönyörűségéért?... nem áldozom fel magam azért, hogy az őrült uram őrült dolgokat tehessen... Vegye tudomásul, nem tűröm tovább, hogy az uram az emberiségért feláldozza magát... Hogy érdemes?... Azt nekem ne mondja... Ha érdemes volna, akkor azt énnekem éreznem kellene: akkor jönni kellene a népeknek precesszióval hozzám... Jajj, Úristen, kellett ez nekem, a fa tetejében ülni, s mihelyt valami szél jön, legelőször csak az én fészkemet dobálja s veti. Vigyen engem Innen vissza, ahonnan hozott... Nekem kell megszenvednem mindent, ami csak felbolygatott, mint egy botor gyerek, aki a farkasokat s oroszlánokat uszítja magára, s most aztán szűköl, mert retteg, hogy vérit veszik az ebek...” Eképpen viáznak ők bennem, az Idők kezdetétől, immáron, az Idők végezetéig. És általuk - fellobbanó lángjaikkal és elhunyó füzeikkel - vitázom én is: önmagammal, sorsommal, sorsunkkal, magán és közéleti átkaimmal. Hogy miért kellett nekem a legnagyobb bajt - a jelentést - fejemre vennem? Hogy mire kellett ez az egész?! Farkasok, oroszlánok önmagunkra uszítása? És a szűkölés, a rettegés, hogy vérünket veheti a Diktátor, ha egy szóval is elárulnak New Yorkban? És továbbra is csak: szűkölés, csak: rettegés, hogy a magunk teremtette Jelentés-látszatból eredő félreértés, meg nem értés, ellenséges Indulat mikor és hol billen át bosszúba, gyilkos erőszakba?! Vajha ezután annyit érek-e, amekkora a - CHRR-rel együtt elvállalt - titkom volt? A ma tényleg semmi? csak a jövendőért érdemes cselekedni?... Jövendőnkért vállaltam New-Yorkban, amit vállaltam. És most? E vallomásos titok-klbeszéléssel sem a dicsőség, nem a népszerűség után loholok. Ha csak ennyi hajtott volna, biztosan nem a Jelentéssel együtt járó kegyetlen vesszőfutást választom. Jajj, Úristen, kellett ez nekem? És kellett-e annak, aki mellettem - asszonyként, feleségként, színésznőként - a legjobban megszenvedte Amerikában is, Itthon is, amit „őrült dolgaimmal” felbolygattam?... Az ember valamikor egyszer mégis... mégis annyi lesz, annyit fog érni, amennyi a titka? Abban bízom, ami az elmúlt évek - évtizedek fájdalmának, kínlódásának és kiábrándulásának forgószelében is megőrzött, és embernek, erdélyi, romániai magyarnak megtartott. Mert, lám, ki árthatott és ki árthat nekünk, ha a Nagyságos Fejedelem, Bethlen Gábor szelleme velünk? Ha ő velünk, kicsoda ellenünk? Senki sincsen, bizonyára nincsen... Hajdú Győző !