Együtt, 2000 (10. évfolyam, 94-102. szám)

2000-07-01 / 100-102. szám

8 iXD 1 f* rT r­v X. évfolyam, 2000. 7-8-9. (100-101-102.) szám Szimpozion Mihai Eminescu publicisztikájáról Mihai Eminescu „Lenyűgöző férfi volt! Klasszikus alak, dús fekete hajjal, magas és sugárzó homlokkal, nagy szemei mintha a lélek ablakai lennének, látszik, hogy Valaki van mögötte... Szelíd mosolyé és mélyen melanko­likus... Régi ikonból előlépett fiatal szent légkörét árasztja, gyermek, akit a sors fájdalomra teremtett, arcvonásain mintha a jövendő gyötrődései tűnnének fel... Megjelenése elegáns, erős és egészséges. Arca egészségtől ragyog, fekete szeme tűzben ég, kedvesen néz rád és félig becsukódik, amikor Eminescu kacag, és gyakran naív gyerekre emlékeztetően kacag!... amikor azonban kacagva beszél, hangjának különös tónusa van, lágy, szívet megragadó dallama... Hosszúra növesztett fekete haját elválasztás nélkül fésülte hátra, homlokát méginkább kiemelve, arca tiszta, intelligens, feltűnően egyéni. Termete közepes, széles vállú, de megjelenése harmonikus. Eminescu nem tartott lépést a divattal, de öltözete rendszerint tiszta volt. Ruhatárában több rendbéli nyári és téli öltönyök voltak amit, a költő felesleges luxusnak tartott. Bizonyos luxust­zonban megengedett magának, különösen ünnepelt. Húsvét alkalmával vagy jelentős személyiségeknél tett látogatásakor. Télen sötét nagykabátot és asztrahán bundasapkát hordott, amelyet a nagy fagyokban a füléig húzott. Kezét nagykabátja zsebébe, a mellén összefogva védte a hidegtől. Nagylány benyomását keltette. Soha nem hallottam obszcén kifejezést tőle, sem négyszemközti beszélgetésben, sem tréfálkozáson. Hanyagul öltözködő vonzó gyermek képét mutatta. Intelligens, szép szemű, okos és mindekor rokonszenves. Többnyire egyedül járt. Rendkívül érzékeny idegei vibráltak, mint a szél cibálta hárfa húrjai. Lelke örökké működő vulkán. A iaşi-i Egyetem aulájában megtartott egyik konferencián a hanyag eleganciájú Eminescu, fekete kalappal egyik kezében, a másikban pedig névjegykártya, amelyre mondanivalója főbb témáit jegyezte fel. Hangja általában lágy, bizonytalan, ennek ellenére a megkezdett témát megszakítás nélkül előadta. Szemöldöke többnyire össze­vont, mintha ezt a nyomorult földet nem szeretné látni. Megjelenése, mozgása, egész magatartása a költő egyéniségének vonzásában mindig igaznak tűnt. A természet gazdagon megajándékozta. Mintha álomvilágból lépett volna elő. Nemes mosoly, szabályos orr, fekete bajusz, harmonikus ajkak, borotvált arc, fehér és pergamentszínű bőr, mint az idő múltával megsárgult fehér márvány. Megtermett alakját, mély szemét, sugárzó és erőtől duzzadó alakját tekintve az a meggyőződésed, hogy oly tartós szerkezetű verseit árasztja feléd, szomorkás mosolya melankóliát sugároz. Esténként mintha a magány nyomasztaná. Ilyenkor elmegy otthonról, leszegett fejjel egy-egy kocsma felé veszi az irányt. Ott pedig, a nagy lármában, ugyancsak egyedül érzi magát. Vörös bort szokott rendelni, mert „a fehér bor almót tartalmaz“, újságot vesz maga elé, úgy tesz, mintha olvasná, de aztán az örökös mosollyal mélyen elgondol­kozott. Egy reggel hírül kapja, hogy egyik Levelének elolvasása után, a királynő meg akarja ismerni. Ez a figyelmesség igencsak elkedvetleníti. Megpróbál kibújni a meghívás alól, de végül mégis eleget tesz annak. A palotából kilépve szomorúan mondja: „Maiorescu látványosságot csinált belőlem". Mélyen meghatódtam, amikor temetése napján elmentem, hogy megnézzen őt a Brâncovenescu­­kórházban, ahol a boncolást végezték. Holtteste a pincében egy ágyon feküdt, fehér lepellel letakarva. Senki sem virrasztott mellette. Az egész épületben nem volt egy teremtett lélek sem. Nagy nehezen találtam egy szolgálót, aki a holttestet világosabb helyre vitte, ahol jobban megtekin­thettem. Bőre fehér volt, arcvonásai nyugodtak. Mintha halálakor a világ fájdalmai alábbhagytak. Széles homloka, szabályos orra, gazdag, fekete szemöldöke fennséges légkört kölcsönzött a kihűlt testnek. „Ki volt ez az ember? - kérdi a szolgáló -, mert nagyon sokan tolongtak itt a tegnap, a boncoláskor. Szép férfi volt“ - teszi hozzá, helyretéve egy hajtincset. Tudja is ő, hogy előtte egy költőkirály földi maradványai fekszenek. Nemes és bölcs faj gyermeke volt. Benne döntő harc dúlt a legmagasztosabban lángoló élet és a faj végső pusztulásának csirája között, a zseni küzdött az őrülettel! A legbetegebb fejben a legfényesebb intelligencia; a legszomorúbb lélek egy elfáradt testben... Sírtam, amikor barátai és ellenségei, csodálói és irigyjei testét a Szent Hársfa alatt elhelyezték, de nem halálát sirattam, élete munkásságát s azt sirattam, mennyit szenvedett ez a háborgó természet...“ Mircea Micu (nontázs Eminescu kortársainak a vallomásaiból) Eminescuról-magyarból románra A magyar az egyetlen nyelv, amelyre Eminescu egész lírai életművét lefordították. A kor legjelesebb magyar költői vállalkoztak napjainkig az Eminescu fordításokra, s számos Eminescu költeményt öt-hat és ennél is több, jobbnál jobb változatból válogathatják ki az újabb és újabb Eminescu-antológia szerkesztői. Ez, gondolom, mindennél meggyőzőbben beszél arról, mennyire megbecsülik és értékelik a magyarok a nagy román költőt, hiszen műveit nem csak lefordították, közölték, kiadták, de meg is vásárolták az olvasók tízezrei. Ebből a szempontból, a kutatók számára talán hasznos lehet annak a közlése is, hogy “Eminescu élete és művei” címen Budapesten már 1895-ben doktori címet nyert el egy nagy román hazafi, az erdélyi származású Elie Miron Cristea, aki később a legmagasabb román ortodox papi méltóság lett, sőt élete végén, rövid ideig az ország miniszterelnöki tisztségét is betöltötte. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a bukaresti Ginta latina kiadó megbízásából, feleségem segítségével román nyelvre fordíthattam Elie Miron Cristea Budapesten megvédett doktori dolgozatát. S ez lehetőséget teremtett számomra, hogy újra tüzetesen végigkísérjem a nagy költő egész életét, felidézzem munkássága minden lényeges mozzanatát, halhatatlan művének megszületését. A korabeli budapesti tudós társaság, a vizsgabizottság méltányolta azt a szenvedélyes lelkesedést, amivel Elie Miron Cristea Eminescu egyetemességét s egyben hazafiságát, eredeti román mivoltát, szellemiségét, egész népét tanító­formáló költői nyelvezetét ecsetelte, s a szerző heves szembefordulását azokkal, akik Eminescu romantikájának tragikus életszemléletét, - amelynek meghatározói a költő korának jellegzetességei és sajátos életkörülményei voltak­­, pesszimizmussal tévesztették össze. Meggyőződésem, hogy Dr. Elie Miron Cristea ma is lángpallossal csapna szét kegyetlenül azok között, akik divatos hóbortból megpróbálják a nagy román költő halhatatlan munkásságának értékét különféle elméletekkel lekicsinyelni, azt az életművet, amely immár örökké ott ragyog, az Esthajnalcsillag tündöklésével, az egyetemes és a román költészet egén, románok, magyarok és minden kulturált nép örömére, megelégedésére. Illés József

Next