Élelmezési Dolgozó, 1970 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Tanácskozott központi vezetőségünk (Folytatás az 1. oldalról.) Hozóinak — ezen belül a nődolgozóknak — szociális, egészségügyi ellátottságában fokozatos fejlődés tapasztalható. Az utóbbi néhány évben, elsősorban a konzerv-, a baromfi-, a cukor-, a dohány- és a tejiparban jelentős öszszegeket fordítottak új beruházásokra, rekonstrukciókra. Mindezek kedvezően befolyásolják a munkavégzés körülményeit, a szociális ellátottságot. Az új üzemek építésével párhuzamosan korszerű szociális létesítmények is épültek. Az ipar több vállalatánál, gyáregységénél a dolgozók egészségének védelme érdekében emelték az üzemorvosi rendelés óraszámát, számos helyen szakrendelést is bevezettek. Az e téren elért eredmények mellett a fejlődés ütemét nem tartjuk kielégítőnek, az még mindig elmarad az élelmezésipari üzemekkel szemben támasztott követelményektől Ezért indokolt, hogy a lehetőségekhez mérten gyorsítsuk az ütemet. Az üzemegészségügyi helyzet viszonylagos elmaradottságának az objektív okok mellett szubjektív okai is vannak, ami a helytelen szemléletben jut kifejezésre. Általános tapasztalat, hogy az állatforgalmi és húsipari vállalatok többségénél nem megfelelő a szociális ellátottság, a fürdők, öltözők túlzsúfoltak, korszerűtlenek. Sok panasz hangzik el a munka- és védőruhák minőségével kapcsolatosan. Különösen a védőkötények és a gumicsizmák rossz minőségűek, átáznak, ezért igen sok megfázásos betegséget okoznak. A tapasztalatokat összegezve megállapíthatjuk: szakszervezetünk XLII. kongresszusa határozatában foglaltak végrehajtása, központi vezetőségünk, elnökségünk részéről megtett intézkedések, a helyi vezetés kezdeményezéseinek eredményeként javult az iparban dolgozó nők élet- és munkakörülménye, a szociális és egészségügyi ellátottság. Történt bizonyos előrelépés az iparban a nők munkájának anyagi és erkölcsi elismerésében. Az elért eredmények mellett azonban még sok a tennivalónk a dolgozó nők helyzetének továbbjavításában. Társadalmunkban betöltött szerepük szükségszerűen megköveteli, hogy szakszervezeti szerveink minden szinten rendszeresen, körültekintően foglalkozzanak helyzetükkel és időről időre intézkedéseket tegyenek a további feladatok megoldására. A központi vezetőség felhívása : A központi vezetőség felhívja a gazdasági vezetők és szakszervezeti szervezeteink figyelmét, hogy a jövőben nagyobb gondot fordítsanak: — a végzett munka alapján e nők munkájának fokozottabb anyagi és erkölcsi elismerésére; — egyenlő munkáért, egyenlő bért elvének érvényesítése érdekében, a bérfejlesztés során a dolgozó nők bérének nagyobb arányú fejlesztésére, a meglevő aránytalanságok csökkentésére, megszüntetésére; — a nődolgozók túlóráztatásának csökkentésére, majd megszüntetésére; — a nők szakképzettségének növelése érdekében a felnőtt korú szakoktatásra; — az iparitanuló-képzésen belül az ipari tanulók között a leányok számának növelésére; — a továbbtanuló nődolgozóknak adandó segítségnyújtásra; — a szociális ellátottság és ez üzemegészségügyi helyzet további javítására; — a dolgozók, elsősorban a nagycsaládosok lakásépítési akciójának vállalati alapokból történő nagyobb összegű segítésére. A vállalati gyermekintézmények férőhelyeinek bővítésére; — az illetékes szervekkel együttműködve a nődolgozók üzemen kívüli gondjainak csökkentésére; — a vezetésre alkalmas nődolgozók gazdasági és mozgalmi vezetésbe való fokozottabb bevonására, a vezető munkakörben dolgozók bátorítására, segítésére. A központi vezetőség hangsúlyozta, hogy nevelő munkánkban nagyobb gondot kell fordítani a még helyenként jelentkező, a nők társadalmi és gazdasági szerepét tagadó, vagy lebecsülő nézetek felszámolására. Szervezeteink az eddigieknél fokozottabb gondot fordítsanak arra, hogy a nőknek az alkotmányban és a kollektív szerződésekben biztosított jogaik maradéktalanul érvényesüljenek. A jövőben határozottabban lépjenek fel a nők egyenjogúságát, védelmüket biztosítani törvények megszegőivel szemben. Szakszervezeti szervezeteink az egyedülálló és több gyermekes édesanyák életkörülményeivel megkülönböztetett gondossággal foglalkozzanak. Szorgalmazzák rendszeres anyagi és szociális támogatásukat. Végzett munkájuk alapján részesítsék őket előnyben az üdültetésnél, gyermekeik intézményben, iskolában történő elhelyezéséhez. Különös gondot fordítsanak a nődolgozók politikai nevelésére, általános műveltségük fejlesztésére. A politikai, kulturális tevékenység vegyék figyelembe a nők sajátos helyzetét, körülményeit. Gondoskodjanak a nőket érdeklő ismeretterjesztő előadások színvonalának növeléséről és tematikájánál bővítéséről. A vidékről bejáró nődolgozók kulturális neveléséhez keressék és alkalmazzák a hatékony módszereket. Szervezeteink a nők körében végzett tevékenységnek biztosítsanak nagyobb nyilvánosságot. Fordítsanak nagyobb figyelmet a nők bátorítására, hogy aktívabban vegyenek részt munkahelyük termelési, szociális, kulturális feladatainak kialakításában és megoldásában.".... . ., , A központi vezetőség hangsúlyozza: a nők körében végzett differenciált munka, szakszervezeti munkánk szerves része és állandó feladata. Ezért a központi vezetőségtől kezdve az alapszervezetekig rendszeresen tájékozódni kell az élelmezésiparban dolgozó nők helyzetéről, az őket foglalkoztató problémákról, a megoldásra váró feladatokról A központi vezetőség elvárja a vállalati, a gyáregységi, az üzemi szakszervezeti tanácsoktól és bizottságoktól, a meglevő lehetőségeket felhasználva, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy az üzemekben a dolgozó nők helyzete tovább javuljon. A központi vezetőség elfogadta a szakszervezet 1970. évi költségvetését, a központi vezetőség és az elnökség 1970. évi munkaprogramját, valamint az I. félévi ülésrendre vonatkozó javaslatokat. Az előterjesztett anyagokkal kapcsolatos vitában felszólalt: Homola Mihály (Édesipari Szakszervezeti Tanács), Ördögh Lajosné (Szegedi Paprikafeldolgozó Vállalat), Virizlay Gyula (SZOT titkára), Konczos Józsefné (BOV orosházi gyára), Ács Lászlónné (Kecskeméti Konzervgyár), Farkas László (Növényolajipari Országos Vállalat), Járosi Ferenc (Fejér megye), Jobban Jánosné (Kaposvári Húskombinát), Saramó Jenő (MÁP Mecsek vidéki üzeme), Gulyás Lajos (Szerencsi Cukorgyár), Arady Sándor (Veszprém megyei Sütőipari Vállalat), Krinizs Károly („Pesti Barnabás” Élelmiszeripari Szakközépiskola). A központi vezetőség tagjainak sorába kooptálta: Bányai Sándor (Magyar Országos Söripari Vállalat), Hadházi Jánosné (Magyar Édesipar Szerencsi Csokoládégyár), Miklós Margit (Fővárosi Sütőipari Vállalat), Szabó Györgyné (Baromfiipari Országos Vállalat), Vékes Ferencné (Szegedi Konzervgyár) elvtársakat. ÜNNEPSÉGSOROZAT 1944. december 2-án szabadult fel a fasiszta elnyomás alól Paks község. A község lakói és a Paksi Konzervgyár dolgozói kétnapos ünnepségsorozat keretében emlékeztek meg a negyedszázaddal ezelőtt történt eseményekre. December 1-én a konzervgyár vendégül látta azokat, akik 1944-ben, a felszabadulás napján a gyár dolgozói voltak. A vendégek könyvjutalmat kaptak, majd a tízórai elfogyasztása után a gyár vezetői kíséretében megtekintették a rekonstrukció útján újjávarázsolt konzervgyárat. Azok akik régen jártak itt Pakson, elcsodálkoztak az új üzem és raktár, valamint a modern gépek láttán, s elmondották, milyen kezdetleges eszközökkel, s milyen nehéz körülmények között indult meg a munka, a konzervgyártás a felszabadulás után. Délelőtt 10 órakor a konzervgyár ebédlőhelyiségében nagygyűlést rendeztek a konzervgyár dolgozói részére, ahol Keszthelyi Ferenc méltatta a felszabadulás jelentőségét, ismertette a gyár és a község fejlődését. Majd Kér János szb-titkár az élenjáró szocialista brigádtagoknak oklevelet, emlékérmet és pénzjutalmat adott át. Az ünnepségen Örvös Ferenc igazgató 300 ezer forint pénzjutalmat adott át a vállalat dolgozóinak. December 2-án az ünneplés az imsósi erdőben emlékmű avatással kezdődött, majd a járási tanács falán elhelyezett emléktáblát leplezték le. Ezen a napon a hősök sírjánál és a felszabadulási emlékműnél koszorúzási ünnepségek voltak. A kétnapos ünnepségsorozat a KISZ-szervezet lampionos felvonulásával, s a paksi Dunaparton rendezett tűzijátékkal ért véget. Bán István December 21-én délelőtt tartották a BOV debreceni gyárában a hagyományos fenyőfaünnepséget. Az 1956-ban épült óvodában 90 csillogó szempár nő fe a szépen feldíszített fény,fát. A vállalat vezetősége — az élelmezésipari vállalatok hozzájárulásával — tízezer forint értékű játékot vásárolt az óvodának. Dicsérendő a gyár gazdasági és mozgalmi vezetőinek az a tevékenysége, amivel állandóan gazdagítják, bővítik az óvodát. Évente mintegy 350 ezer forintot biztosítanak fenntartására, szakmai gazdagítására. Törekvéseik nem lebecsülendők, sőt példaként állítható Debrecen város több nagyüzeme elé. AZ ÉLELMEZÉSIPAR 25 ÉVE Rangot jelent a gyárban dolgozni A Nyíregyházi Dohányfermentáló Gyár szb-irodájában egy nemrég elkészített kis könyvet forgatok. Miről is olvastam ebben a múltról szóló dokumentumban. „A tőkéseknek nem voltérdeke a dolgozók munkájának megkönnyítése. A gépek sokba kerültek, az emberi munka viszont olcsó volt. Ha kidőlt valaki a sorból, mindig akadt helyette más, ahol beállt a munkanélküliek seregéből. Testet, lelket felőrlő rabszolga sorsra emlékeztető volt az a munka, amit az asszonyoknak, a kéziprésnél kellett végezniök.” Kotácsik Péterné —ma már nyugdíjas — a présnél végzett munkáról elmondja, hogy annak idején a munkaidő vége felé már csak úgy tudták forgatni a prés karját, hogy a hátukkal nyomták, mert a kezük már nem bírta. Migrai Jolán csoportvezető így emlékezik ezekre az időkre: — 1934-ben, 11 éves koromban jöttem ide dolgozni. Munkaruhát nem kaptunk. Sokszor mezítláb, vagy a nagyobb testvérekről, apánkról leszakadt cipőkben, csizmádban jártunk be dolgozni. Heti 5 pengő 15 fillért kaptam, nagyon kevés volt, de hatan voltunk testvérek, sok volt e.Az éhes száj. Édesapám pedig jó volt, ha időnként két-két hétre ínségmunkához jutott. Kellett a keresetem otthon. Jeszenszki Jani bácsi 14 éves korában, 1925-ben került a Nyíregyházi Dohánybeváltóhoz. — 1943-ig mint időszaki munkás dolgoztam, egy napra 10 fillért kaptam — mondja. Szita János arról beszélt , hogy régen V osztály volt a gyárban dolgozók között, aki a IV., V osztályba tartozott, az csak időszaki fizikai munkát kaphatott. Nem volt felmondási idő, délután megmondták, hogy másnap nem kell bejönni dolgozni. Nem törődtek azzal, hogy családoknak nem lesz másnap kenyere. — A gyárnak ez az épülete, ahol az szb-iroda van — mondja Valu Józsefné szb-titkár — műemléknek számít. Nyíregyházát csak egyszer bombázták, de az a szőnyegbombázás rommá tette a dohánybeváltót. Jól emlékszem déli 12 óra és heti piac nap volt. Egy hétig égett és szállt a dohánylevél. Szinte a napot sem láttuk. Miután dohány nem volt, az embereket szélnek eresztették. — Igen — szólt közbe Szita János — a megmaradt gépeket és iratokat Érsekújvárra kellett átszállítanunk. Aztán 1945- ben a laktanya, a gimnázium, egy-két lakás udvarán raktuk a dohányt. Úgy, ahogy tudtuk ponyvával körülkerítettük a helyiségeket és így dolgoztunk. A 80 kg-os bálákat asszonyok hordták fel az udvarról az emeletre, ahol a többiek osztagoltak, ládáztak. — Hol volt akkor üzemi étkezde? — veszi át a szót Jeszenszki bácsi. Az egymásután hazaérkező férfiak is munkába álltak. Építettünk egy katlant, ami melegített is és az otthonról hozott ételt is melengették rajta. Mindent tákolni kellett, asztalt is, lócát is, hogy legyen mire leülni, mert a rommá vert, kifosztott gyárból semmi sem maradt. Mai formájában a nyíregyházi dohányfermentáló gyárat 1946-ban kezdték építeni. Elsőnek a 10-es szárító készült el. A gyár mai dolgozói korszerrű étkezdében fogyasztják el ebédjüket, óvoda, napköziott-hon és orvosi rendelő áll a rendelkezésükre. Nyíregyházán ma rangot jelent a dohányfermentáló gyárban dolgozni. A múltról már csak az idősebbek beszélnek. Emlékeikkel, emlékezéseikkel, ezzel a kis füzettel is figyel-l meztetik a gyár mai dolgozóit, becsüljék és szeressék gyárukat, munkahelyüket legalább, úgy, ahogy az a 25 évvel ezelőtti munkáskor,aktíva szerette, s védte még a romokat is, mert akkor már tudták, saját maguknak dolgoznak, a magukét védik. Következik a második negyedszázad 1944-ben Debrecenben alakult meg az Ideiglenes Magyar Kormány. Ma is büszkék erre a Debrecenben élők, különösen a dohánygyáriak, akik maguk ajánlottak fel a megalakult kormány részére 100 000 pengőt. Huszti Ferenc, termelési osztályvezető fiatal gyerekként került a dohánygyárba és 1944-ben, 20 éves korában is ott volt az elsők között, akik beindították a munkát. — Sok minden hiányzott — mondja Huszti Ferenc. — Nem volt csomagolóanyagunk, fűtőanyagunk, de az a 120—130 dolgozó, aki családjával a dohánygyár pincéjében húzta meg magát, a szovjet hadsereg bevonulása után azonnal munkához látott. Fogyasztási dohányt termeltünk és viszonzásként karácsonykor fehér kenyeret, kalácsot kaptunk. — A raktárkészleteink megmaradtak — mondja Bilicz Mihály munkaügyi osztályvezető —. ..így nem volt dohányból fennakadás, volt miből termelni. Én sem voltam mindig munkaügyi osztályvezető. Eredeti szakmám asztalos. 1940-ben a nikotinbrikett-gyártásnál kaptam munkát. 1945-ben visszakerültem az asztalos-lakatos műhelybe. Később tanultam és a normairodába kerültem, majd a jelenlegi beosztásomba. Valóban ismerem a gyár problémáit, de tudom, hogyha valaki ide bekerült, mindig otthon érezte magát. — Mi nők — mondja Kemecsei Júlia — nagyon nehezen tudtunk annak idején megélni. Én is itt dolgozom 30 éve a dohánygyárban. 100 nőnek volt összesen egy kézmosó helyisége és egy kis szobája, ahol öltözni tudtunk. Üzemi étkezdéről még csak nem is álmodtunk. Ma azonos munkáért, azonos bért kapunk, erre annak idején gondolni sem mertünk, örültünk, ha dolgozhattunk. Márkus Béla, a debreceni dohánygyár igazgatója teljesen otthon érzi magát a dohánylevelek között. — 1944. október 19-én szabadult fel Debrecen — mondja —, akkor én 14 éves voltam. Édesanyám és édesapám is munkásként dolgozott akkor már 24 éve a debreceni dohánygyárban. Nagyon keserves életük volt és mindig nagyon sokat dolgoztak. A bentlevőkkel együtt ők is azonnal elkezdtek dolgozni. Nem maradt itthon csak dohánytiszt, maguknak a munkásoknak kellett tehát megszervezni a termelést. 1945 elején megalakították az üzemi bizottságot, s az egyszerű, kétkezi munkások olyan ügyesen, okosan szerveztek és irányítottak, mintha mindig is ezt csinálták volna. A Debreceni Dohánygyárban komoly hagyományai vannak a munkaverseny-mozgalomnak. Az első élmunkások, Bihari Lászlóné, Csiszár Lászlóné és Erdei Zsuzsa — lelkesedéséből maradt a mai fiataloknak is. — Milyen érzés egy gyár igazgatójának lenni, ahol szülei évtizedekig fizikai munkások voltak? — Nagyon megtisztelő. Soha nem fogom elfelejteni azt az áldozatot, amit ők, a debreceni dohánygyár munkásai és kormányunk tett azért, hogy én itt igazgató legyek. 1946-ban taposó munkásvoltam, később leérettségiztem és ösztöndíjjal a Szovjetunióban végeztem el az egyetemet, majd a Hajdú megyei pártbizottságon dolgoztam. 1957 júniusa óta vagyok a dohánygyár igazgatója. Igazán örömmel töltött el, amikor 1964-ben elkészült az új, modern szociális létesítmény, korszerű üzemi konyhával. A múlt és jelen közötti különbséget mutatja az is, hogy míg 1945-ben a gyárban mindössze 3 egyetemet végzett és 18 érettségizett dolgozó volt, s a munkások átlagos iskolai végzettsége maximum 2—3 elemiig terjedt, addig ma 14 egyetemet végzett, 5 felsőfokú és 40 technikumot végzett szakemberünk van. Az összdolgozók 40 százaléka érettségizett és egy-két idősebb társuk kivételével a nyolc általánost mindenki elvégezte. Modern gépek uralják a Debreceni Dohánygyárat. A 31 gyártógép, a 12 csomagológép és a 4 vágógép ma már teljes automatikát biztosít. Megváltozott ez alatt a 25 év alatt a gyár, a munkások élete. Megszűnt a nehéz fizikai munka, s a régi falak között egy új gyár szívben-lélekben fiatal kollektívája köszönti az elmúlt 25 évet és indul a következő 25 év elé. Szereti munkáját az íróasztal mögött ülő, /// erős, zömök, 40 év körüli férfi barátságos, bíztató pillantással néz a belépőre. A jól megtermett munkás már kezdi is. — Piszukám, azért jöttem, hogy... Alig zárul az ajtó, egy ifjú szakmunkás lép be. — Pista bácsi, van egy problémám ... Naponta nyolcan, tizen lépnek be Szokoly Istvánhoz, a Borsod megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat ssb-titkárához. Jönnének többen is, de nincs szükség rá. Szokoly elvtársnak, bármennyi adminisztratív munkája is van, nem bír sokáig az irodában maradni. A dolgozók között érzi jól magát. Azok között, akikkel már hosszú évek óta ismerik egymást, s azok között, akik a tanítványai is voltak. — Pista — jegyzi meg derűs mosollyal az szb egyik tagja, — néha több dolgot, s előbb tud, mint egyik-másik közvetlen vezető. Igen népszerű ember. Neki minden örömüket, gondjukat elmondják. Mi a magyarázata? Egész magatartása, élete azt tükrözi, hogy a mozgalomnak szentelte az életét, és ő mindig határozott igent vagy nemet mond. Ameddig el lehet menni, ő segít, de ha azt mondja, hogy nem, akkor a hozzá fordulók meg vannak győződve róla, hogy arra nincs lehetőség. Jelleméről hadd mondjak el valamit. Rengeteg lakásügyben szaladgált, kilincselt, verekedett. És ő nyolc évig lakott egy romos lakásban... A mozgató „rugók” megismeréséhez érdemes rövid pillantást vetni egész életére. Miskolctól nem messze, a Sóstó-tanyán látta meg a napvilágot. Apja erdöti volt. Jövedelme biz kevés volt a kilenc tagú család számára, s így Pista is hamarosan szakma után látott. Bár a Gesztelyben lakó mestere nagyon rendes ember volt, ennek ellenére a mai húsipari tanulók szinte érzékelni se tudják, hogy mi mindent kellett neki csinálnia, hajnali 4—5 órától este 9—10-ig. A marxizmus eszméivel fogságba kerülése után Bakuban ismerkedett meg. Itt az antifasiszta ifjúsági szervezet vezetőségi tagja lett. És már természetes, hogy akkor 48-ban elhelyezkedett a diósgyőr vasgyári húsüzemben rövidesen szakszervezeti bizalmi lett, majd szb-titkárnak választották meg és azóta, immár 20 éve viseli ezt a funkciót. Ugyanis a 45 emberből álló húsüzemből lett a miskolci, aztán 1954-ben megalakult a megyei húsüzemi vállalat, illetve a múlt év elejétől két nagy vállalat egyesüléséből létrejött a Borsod megyei Állatforgalmi és Húsipari Vállalat. Negyvenöt helyett ma már 1170-en vannak. Szokoly István együtt nőtt és fejlődött a vállalattal. Szakmai vonalon végigjárta a „szamárlétrát”. Volt húsüzemi dolgozó, művezető, megvezető. Elvégezte a közgazdasági technikumot, részt vett szakszervezeti iskolákon, sőt az egy éves pártiskolán is. Valamit még nem mondtunk el róla: a húsipari tröszt szakszervezeti tanácsának és bizottságának az elnöke, az ÉDOSZ megyei bizottságának a tagja és titkárhelyettese. — Van mit csinálnom. Bőven. Igaz, hogy a felsőbb szervekbe való megbízatás több munkát kíván, de megvan az előnye, hogy hamarabb ismerem meg a különféle rendelkezéseket, tennivalókat és az én munkámban már nagy előny. Hogy ennyi megbízatás, munka után jut-e idő a családra? Azt mondja kevés. Szeret olvasni, futballmérkőzésekre járni, hiszen valaha ő is birkózott, futballozott. És mi a vágya? Jellemző nem önmagám gondol, hanem a vállalatot, az egész megyét is érintő gondra. — A miskolci vágóhíd borzalmasan elavult. Sokat kínlódnak az emberek. Szeretném, ha az újat, amelynek tervét már a kormány is elfogadta, minél előbb megépítenék. Csorba élelmezési dolgozó 11