Élet és Tudomány, 1964. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-28 / 9. szám
(lásd alább). Emellett helyezkedik el a szellőzőakna és rendszerint a középső alagút egyik részében biztosítanak helyet az elektromos berendezéseknek. Az állomás hármas feladata: a vonatok megközelítése, az energiaellátás és a szellőzés. A kocsik motorjai 600—900 volt feszültségű egyenárammal működnek. Egyenáram azonban csak nagy veszteséggel vezethető el messzire. Ezért a szellőzőaknán keresztül nagyfeszültségű váltóáramot juttatnak az állomásra, és ott az erre szolgáló alagútrészben elhelyezett egyenirányítók, illetőleg transzformátorok segítségével átalakítják a szükséges feszültségű egyenárammá. A nagy teljesítményű gyorsvasúti kocsik óriási mennyiségű energiát fogyasztanak, s ez a fékezés és a súrlódás folytán csaknem 100 százalékig hővé alakul át. Ehhez hozzáadódik még a transzformátorok, a világítás és az utasok termelte hő. (Ez utóbbi az egész hőmennyiségnek 5—7 százalékát is eléri!) A mély fekvése miatt is hőpalackként viselkedő alagútban a meleg csak felhalmozódik, de nem távozik el: ha szellőztetéssel nem távolítanák el, odalent lassan tűrhetetlenné válna a forróság. A levegőcsere tehát emiatt is nagyon fontos. Egy-egy szellőzőakna nemcsak minden állomáson, hanem minden állomásközi vonalalagútban is van. A három-hat méter átmérőjű, kútszerű építmények alsó végükön vízszintes alagúttal csatlakoznak az állomáson a pajzskamrához, a pályán pedig a két vonalalagúthoz. Nyáron az állomás aknáján szívják be és a pályák aknáin nyomják ki a levegőt. Télen megfordítják az áramlás irányát, hogy az állomáson tartózkodó emberek már fölmelegedett levegőhöz jussanak. Ábránkból kitűnik, hogy a földalatti vasút építményeit, helyzetük alapján, három csoportba sorolhatjuk: a közel vízszintes helyzetű alagutakra, a függőleges aknákra és a ferde lejtaknákra (amilyen a mozgólépcső alagútja). E háromféle helyzet más-más építési módszert kíván. Vegyük sorra őket! Az alagutak építése A földalattinak a rövid és a különleges (nem egyszerű cső) alakú (tehát egyedi kialakítást kívánó) alagútjait másként kell építeni, mint a hosszabbakat. Az előbbieket a helyszínen betonozzák. Az erre használt beton eléggé átengedi a vizet, ezért szigetelik, s a szigetelést újabb falazattal kell megtámasztani. A rövid és a különleges alakú alagutak fala tehát két betonrétegből és az általuk közrefogott szigetelőrétegből áll. Az ilyen helyszínen „csömöszölt” betonalagutat — például a szellőzőaknához csatlakozó vízszintes járatot vagy a pajzskamrát — olyasformán építik, mint a bányákban ősidők óta a szén- vagy az ércmező megközelítésére való járatokat. E ,,bányászmódszer”rel a létesítendő üregből csak olyan kis részletekben vájják ki a földet, hogy a szabad földpartot mindig biztonságosan megtámaszthassák. Az üreget úgynevezett tűzőpallókkal (vastag, széles, kb. másfél méter hosszú deszkákkal) kibélelik, és ezt a bélést gömbfából (gerendákból) összeállított keretekkel támasztják meg, dúcolják alá. A A Bazilika mellett épült aknához kapcsolódó esőmó azelt beton alagút A helyszínen készülő szigetelt beton alagút keresztmetszetének vázlata