Élet és Tudomány, 2018. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)

2018-06-15 / 24. szám

„Pipacsok égtek lángolva a fűben. / Tü­zesek, mint a csókod, / Pirosak, mint a vérem. / Egy pipacsot én a hajadba tűz­tem.” A felfűtöttség tovább fokozó­dik Nechanszky Lajos költeményé­ben: „Imbolygó, vérszínű pipacs a szád /(...) és rámsusogja forró parazsát.” A hangulat Erdélyi József művében tetőzik: „elkábítja a szende szűzfejét, / veres szoknyáját felfordítva kéjjel / fogadja a nap hervasztó hevét”. Mindazonáltal — gyors hervadása és sziromhullása végett — a pipacs megannyiszor a szomorúság, mú­landóság és szerelmi bánat metaforá­ja. „Piros pipacs hullás virága” — írja Babits vagy ahogy Tompa Mihály versel: „Ah, de dísze oly múlandó. / Reggel nyílik, estig elhull!” Király Lász­ló Amikor pipacsok voltatok című vers­könyve nagyon szépen érzékelteti azt az előbb-utóbb mindannyiunkat utolérő kesernyés ráébredést, hogy „tovatűnt az ifjúság pipacsszínű lobba­­nása”, és szinte ránk telepszik a foj­togató magány Török Elemér vallo­mását olvasván: „pipacsok vérzik be / lépteim nyomát”. József Attila versében — Török Gábor értelmezése szerint — a „pipacsbubor” a pipacs színéhez hasonlatos buborék vagy pedig pipacsoknak a csermelybe hullt, a csermely piros buborékainak lát­szó szirmait jelenti. Kassák „uszályos, pi­pacsszemű földek” metaforájában olyan a táj — a messzire nyúló földekkel —, mint­ha a domb uszálya lenne, a pipacsok pe­dig a föld szemei. Juhász Gyula impresz­­szionista megszemélyesítése éppen 100 éve íródott: „Pipacsot éget a kövér határ­ra / A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.” Ezek a sorok vezetik be a költő — tár­sadalmi feszültségektől — majdnem szétrobbanó, népszerű tájversét. Metamorfózisok „A föld visszaadta az elesettek vérét” — mondták a francia parasztok, ami­kor pipacstenger borította el az első világháborús harcmezőket, olvas­hattuk cikkünk első részében. Ugyan a világból nálunk nem lett hősi szimbólum, de egyfajta párhu­zamosan átélt, kollektív élményként feltűnik a magyar frontkatona visz­­szaemlékezéseiben is. Sassy Csaba 1915-ben így tudósít Galíciából: „Szitáló, sűrűszemű őszi eső permete­zett a sírdombra, amelyen a pipacsvirá­gok, mintha égő, piros, meleg vércsep­­pek lettek volna. Piros vére az elesett honvédeknek.” A Budapesti Hírlap egyik újságírója 1916-ban ekképpen sóhajt fel a közelgő ünnep beharan­­gozóján: „Azt mondják, ez idén több a pipacs a búzavetésben, mint más eszten­dőkben. Úgy piroslott a búza körül, mint a vércsepp a zöldselyem ruhán. Ta­lán akkor fogantak, amikor a szél Volhínia meg Doberdó felől fújt és golyótörte magyar szívek utolsó dobba­nását hozta a nagy Alföldre. Vagy a föld vére is kicsordul bánatában, amikor fiai elvágódnak valahol az idegen görön­gyön, hogy védjék a magukét. Hogy véd­jék a földet, a szántást, a barázdát, melyből friss élet érik Péter és Pál ma­gyar ünnepére.” Székely Dezső versében a Kassán fel­négyelt hajdani parasztfelkelés vezetője, Császár Péter tér vissza a tájba virágok képében: „Szülőfalum fölnégyelt kapitá­nya, / paraszt bíró jobbágy vezér, / négy­száz év óta piros pipacsokkal / szivárog visz­­sza a Bükk lankáira / ereidből a vér.” Pinke Gyula MONET ÉS SZINYEI VIRÁGMEZŐI A XIX. század vége felé Franciaországban és Magyarországon is zajlik az ipari forra­dalom. A mezőgazdaságban megjelennek a technológiai újítások, de ezek még nem fenyegetik a szántóföldi gyomflóra sokféleségét. A művészetekben ugyancsak forra­dalmi változások vannak kibontakozóban, jóllehet az új irányzatokat egyelőre értetle­nül szemléli a nagyközönség. Becsmérlő kritikák miatti vívódásokkal és magánéleti válságokkal tarkított életútjaik egyes állomásain örökítette meg képein Claude Monet és Szinyei Merse Pál a korszak vadvirágokkal ékesített vetéseit. Számos jól és kevés­bé ismert művésznek vannak magával ragadó pipacsos festményei, de a növény ket­tejük képein vált igazán emblematikussá. Monet, az impresszionizmus egyik vezér-­­ alakja, lakhelyeinek környékén tett kóborlásai során vitte vászonra tájképeit, melye­ket a pipacsok vörös vibrálása tüzesít át. Szinyei pipacsos képei abban az alkotói kor­szakában születtek, amikor hosszabb visszavonulása után vidéki birtokán újra festeni­­ kezdett, és sorra alkotta a magyar naturalizmus mesterműveit: „A pacsirtadalos, égő pipacsoktól pirosló magyar valóságnak lett melegszívű interpretátora."

Next