Élet és Tudomány, 2018. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)
2018-06-15 / 24. szám
„Pipacsok égtek lángolva a fűben. / Tüzesek, mint a csókod, / Pirosak, mint a vérem. / Egy pipacsot én a hajadba tűztem.” A felfűtöttség tovább fokozódik Nechanszky Lajos költeményében: „Imbolygó, vérszínű pipacs a szád /(...) és rámsusogja forró parazsát.” A hangulat Erdélyi József művében tetőzik: „elkábítja a szende szűzfejét, / veres szoknyáját felfordítva kéjjel / fogadja a nap hervasztó hevét”. Mindazonáltal — gyors hervadása és sziromhullása végett — a pipacs megannyiszor a szomorúság, múlandóság és szerelmi bánat metaforája. „Piros pipacs hullás virága” — írja Babits vagy ahogy Tompa Mihály versel: „Ah, de dísze oly múlandó. / Reggel nyílik, estig elhull!” Király László Amikor pipacsok voltatok című verskönyve nagyon szépen érzékelteti azt az előbb-utóbb mindannyiunkat utolérő kesernyés ráébredést, hogy „tovatűnt az ifjúság pipacsszínű lobbanása”, és szinte ránk telepszik a fojtogató magány Török Elemér vallomását olvasván: „pipacsok vérzik be / lépteim nyomát”. József Attila versében — Török Gábor értelmezése szerint — a „pipacsbubor” a pipacs színéhez hasonlatos buborék vagy pedig pipacsoknak a csermelybe hullt, a csermely piros buborékainak látszó szirmait jelenti. Kassák „uszályos, pipacsszemű földek” metaforájában olyan a táj — a messzire nyúló földekkel —, mintha a domb uszálya lenne, a pipacsok pedig a föld szemei. Juhász Gyula impreszszionista megszemélyesítése éppen 100 éve íródott: „Pipacsot éget a kövér határra / A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.” Ezek a sorok vezetik be a költő — társadalmi feszültségektől — majdnem szétrobbanó, népszerű tájversét. Metamorfózisok „A föld visszaadta az elesettek vérét” — mondták a francia parasztok, amikor pipacstenger borította el az első világháborús harcmezőket, olvashattuk cikkünk első részében. Ugyan a világból nálunk nem lett hősi szimbólum, de egyfajta párhuzamosan átélt, kollektív élményként feltűnik a magyar frontkatona viszszaemlékezéseiben is. Sassy Csaba 1915-ben így tudósít Galíciából: „Szitáló, sűrűszemű őszi eső permetezett a sírdombra, amelyen a pipacsvirágok, mintha égő, piros, meleg vércseppek lettek volna. Piros vére az elesett honvédeknek.” A Budapesti Hírlap egyik újságírója 1916-ban ekképpen sóhajt fel a közelgő ünnep beharangozóján: „Azt mondják, ez idén több a pipacs a búzavetésben, mint más esztendőkben. Úgy piroslott a búza körül, mint a vércsepp a zöldselyem ruhán. Talán akkor fogantak, amikor a szél Volhínia meg Doberdó felől fújt és golyótörte magyar szívek utolsó dobbanását hozta a nagy Alföldre. Vagy a föld vére is kicsordul bánatában, amikor fiai elvágódnak valahol az idegen göröngyön, hogy védjék a magukét. Hogy védjék a földet, a szántást, a barázdát, melyből friss élet érik Péter és Pál magyar ünnepére.” Székely Dezső versében a Kassán felnégyelt hajdani parasztfelkelés vezetője, Császár Péter tér vissza a tájba virágok képében: „Szülőfalum fölnégyelt kapitánya, / paraszt bíró jobbágy vezér, / négyszáz év óta piros pipacsokkal / szivárog viszsza a Bükk lankáira / ereidből a vér.” Pinke Gyula MONET ÉS SZINYEI VIRÁGMEZŐI A XIX. század vége felé Franciaországban és Magyarországon is zajlik az ipari forradalom. A mezőgazdaságban megjelennek a technológiai újítások, de ezek még nem fenyegetik a szántóföldi gyomflóra sokféleségét. A művészetekben ugyancsak forradalmi változások vannak kibontakozóban, jóllehet az új irányzatokat egyelőre értetlenül szemléli a nagyközönség. Becsmérlő kritikák miatti vívódásokkal és magánéleti válságokkal tarkított életútjaik egyes állomásain örökítette meg képein Claude Monet és Szinyei Merse Pál a korszak vadvirágokkal ékesített vetéseit. Számos jól és kevésbé ismert művésznek vannak magával ragadó pipacsos festményei, de a növény kettejük képein vált igazán emblematikussá. Monet, az impresszionizmus egyik vezér- alakja, lakhelyeinek környékén tett kóborlásai során vitte vászonra tájképeit, melyeket a pipacsok vörös vibrálása tüzesít át. Szinyei pipacsos képei abban az alkotói korszakában születtek, amikor hosszabb visszavonulása után vidéki birtokán újra festeni kezdett, és sorra alkotta a magyar naturalizmus mesterműveit: „A pacsirtadalos, égő pipacsoktól pirosló magyar valóságnak lett melegszívű interpretátora."