Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-07-06 / 27. szám
szavai nehezedtek a lelkünkre, most egy réveteg, csodákba néző, fátyolos szemű poétával állunk szemben, akinek nemcsak azért olyan káprázatosak az álmai, mert rosszul lát és közel hajtja a fejét a papiroshoz. Érezzük, hogy itt túl a miopián, a miliő-elméleten, a természettudományon és mindenféle komolyan — és éppen most — olyan haszontalanul megállapított valóságon, egy transcendentális világ titkaiból hozott fotográfiákat tart elébünk valaki, egy vakmerő és a lehetlent kisértő utazó. Nevetések és kények között nincsenek többé ellentétek, csak kapcsolódások. Heine néha úgy beszél, mint assisi szent Ferenc és Don Quijoténak édes testvére lesz Falstaff. És most már ez a természetes, a magától értetődő, nem a szembeállítás, mert minden sugarat egyformán hét színre bont a prizma és végeredményében egyformán érthető vagy érthetetlen minden, Laád doktor emberkéjének filozofálása csakúgy, mint Sancho Panza elborulása az üres kocsonyászál fölött. Csak természetes, hogy ezeknek a mondanivalóknak életrekeltésére nem voltakalkalmasak számára a poétika megállapított formulái. Új formát keresett magának, amit nem fed teljesen a novella, az elbeszélés vagy tárca fogalma. Egészen újfajta írások ezek, talán a legoriginálisabbak az egész magyar literatúrában. Senkihez sem hasonlítanak. Néhol, egy pillanatra E. T. A. Hoffmannt vagy Mark Twaint juttatják eszünkbe, de csak azért, hogy azután annál jobban lássuk az elhatároló vonalat, ami felismerhetetlenül választja külön mindenki mástól. Tíz soráról, egy mondatáról biztosan föl lehet ismerni, még cikkeiben, krónikáiban is szatírájának egész ragyogó pompája kibontakozik előttünk ezekben a hétről hétre írott cikkekben. Négy éve lehet, hogy megírta a Balaton nyarát egy ilyen krónikában, a legszebbet és leggrandiózusabbat minden írás között, amit valaha a Balatonról írtak. Egy érdekes természeti tüneményt mond el benne, — az eső hogyan kerüli meg a Balatont — színes, gazdag nyelven, telve meglepő új hasonlatokkal, trópusokkal s egy hatalmas lírai költemény decrescendójában simítva el a szavak viharos hullámzását. A hangszernek, amelyen játszott, — a magyar nyelvnek — virtuóza volt. Minden hajlékonyságát„szövevényét, rugalmas erejét érezte, ismerte és szerette. Keresetlenül, készen áll tolla hegyén mindig az egyetlen szükséges, kifejező szó és sokszor bonyodalmas, szinte furfangos mondataiban lokális értéke az újság közvetlenségével hat. Elkoptatott, megszürkült szavak új valőrt mutatnak az új beállításban. Írásművészete a legértékesebbek közül való, a formát mindig egyszerre alakítja a tartalommal, acélos, zengő túl a dunai nyelvén. De nemcsak nyelvének őseréjén érződik magyarsága. Gondolkodásmódjának eredetisége, érzései, fantáziája, amely olykor a fantasztikumba csap át, egész világnézete tipikusan magyar. Egy elfinomodott, szenzitív, csodákat áhító és a nyugati kultúra minden megnyilvánulását szervesen magába fogadó turáni intellektus, nemcsak elvileg ellensége, de létezésével is egyenes ellentéte minden árjának. Keletnek bűvös pompája nosztalgikus erővel hatott rá s a Dunántúl nyári estéjében megkezdett mese csillogó fonalai nem egyszer átvezetnek Ázsiába vagy Haabeah romjai közé. Minden keserűsége mellett is optimista, akinek vérében van a romantika szeretete és a dzsentri, ez a századokon át fáradt és elfáradt fajta, egy végső fellobbanással minden nagyszerű értékét kiadta benne, úgy, mint Jókaiban, vagy Justh Zsigmondban. Egész ember volt és így kétszeresen tragikus, hogy nem élhette végig egészen a maga életét. Negyvennégy éves korában, két évvel az első könyvének megjelenése után halt meg, agyongyötört, napi robotban elégett idegekkel. A teste korán megroskadt, de szelleme friss és egészséges maradt mindvégig. Hőseiben is a betegeket szerette leginkább. Az Alerion madár vérében, — ez volt a második könyve — csak egy egészséges emberről van szó, akinek a völgyben felejtett filozófiáját megeszi egy medve és — megdöglik tőle. Az Ofélia-szanatórium megálmodója a ragadós egészségtől akarja megóvni a jövő század embereit, akik fejcsóváló komolysággal fogják megállapítani az utolsó beteg diagnózisát: Tabes dorsalis. Menthetetlen. Már verseket ir... Schopenhauereket és Nietzschéket akar beoltani az emberiségbe, amely nem bírja ki az életet betegség nélkül. Mert a betegség az irodalom, a poézis, a művészet. Mintha önmagát akarta volna igazolni, mint Poe Edgar, az amerikai költő, aki vizespohárral itta a ginevert. És ki tudja ? .. . Kemény Zsigmond 856