Irodalmi Ujság, 1951. július-december (2. évfolyam, 14-26. szám)
1951-07-05 / 14. szám - Csohány Gabriella: Felfelé • vers (1. oldal) - Veres Péter: Az aratás költészetéről (1. oldal) - Háy Gyula: Júdás papjai. Gondolatok a Grősz-tárgyaláson (1. oldal)
* 2 Irodalmi Újság (Folytatás az 1. oldalról) Testünket alig bírhatjuk. Lélekszakadva aratjuk. Ami kis termésünk jött: Vetegettük hideg szélbe, Most takarjuk forró délbe Dudva és bogács között: Amit e még meg nem fojtott Sipoly és sáskaraj fojt ott, S amit ez is meghagya. Elsütötte a ragya. A hosszú napnak terhétől A munka keménységétől Csigázódik életünk. Mégis mindezért végtére Mi a szegény ember bére? Aggunk s alig ehetünk. „ ..... ., is fiók szép kép van a Petőfi verseiben népéletről, de az aratásról keveset ír. A legszebb strófa, amely erről szól, nemi az aratásról, hanem csak a búzáról mondja: A tanyáknál szellők lágy ölében Ringatódzik a kalászos búza S a smaragdnak eleven színével A környékét vígan koszorúlta .... is sokat ír a parasztság AŰy tfkáról, a harcról és a szabadságról, de a népéletről és a munkáról keveset. S azok a versei is, amelyek ilyen tárgyúak, inkább jelképesek. A grófi szérin, című versében így idézi a paraszti sorsot-Nyár éjszakán a grófi szérűn Reccsen a deszkapalánk S asztag-városban pirosan fordul az égre a láng. Koldus, rossz álmú, zsellér ébred Lompos, bús kutya csahol. Az egész táj vad fájdalom , a gróf mulat valahol. Szenes kalászok énekelnek Gonosz, csúfos éneket: „Korgó gyomrú magyar paraszti. Hát mi vagyok én neked?" De az egész verset idézni kellene, mert itt már a természet csak háttér s a vers az emberért, a parasztért, a népért és az országért szól. Sok más versében is szól íov Adya az aratásról, a nyárról, a parasztról és munkájáról, annyira, hogy még amelyikben természeti képpel kezdi, mint az Arat a magyar címűben, abban is lázadással végzi. Árkokban s délben kuruttyot a béka S csüggedt arató, Prométheusznak paraszt ivadéka, Meg-meglopja rohanva a napot Beló békának s de rossz az embernek S szép mégis a nap S learatjuk rothadtan is mi termett. S tán jön Jövő, mely válogatni fog, már közelebb jutott a JÓZSef Attila munkához, az aratás érzékeltetéséhez. Emlék című versében úgy ír: Apró keménykontyú ángyom Réz homoka fénybe cikkan, Rézhajlással földet érint, Búzát kötöz csörögve a nyomainkban. Szinte látjuk a vers nyomán bronzzá égett menyecskét a tűző nap alatt, amint hajladozik és köti a kévéket. Megint egy másikban: Zúdul a szél a rétekre Sóhajunkkal keveredve. Verejtékünk egy-egy cseppje Száraz földdel gyúrva egybe Búzaszem a búzaszáron. Egy másik versében még közelebb visz a cséplőmunkásokhoz: A gép megállt. Elfáradt por kering fölötte, mint az őszi köd, meg a pára s rászáll az emberek hajlott nyakára, kik esznek most. Az izzadt, szennyes ing hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind. Kenyér és uborka az ebédjük mára, s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba, s hogy jót harap s hozzáharap megint. Ez nem idillikus lelkendezés: ez a legtisztább valóság, amely költészetté vált a költő lelkében. Mert az igazi költő előtt nincs „szürke próza“: szemein keresztül lelkéből adja a tárgyaknak a fényt. S aki együtt érez a dolgozó néppel, a szennyes munkát is költőien érzékelteti. • *' i -ií' , azonban sokkal AZ 31313S KÖltŐSZBtO inkább a népdalokban van, mint az irodalomban. Mert a népdal igazi, realista művészet. Benne van minden: szerelem, halál, házasság, mulatság, hűség, hűtlenség, házsártos asszony és latorkodó férfi, barna kislány és büszke legény; az erdő, a mező, a falu, az utca, az ablak, a kisajtó, a templom és a faluháza, a betyár és a pandúr: minden minden. De benne van minden emberi munka is: szántás, vetés gyűjtés, aratás, szüret, gyümölcsszedés, az egész dolgos emberi élet. S még a dallamvilága is olyan sokféle és olyan változatos, hogy egy egy nép zenei nyelvében benne van az egész élet és az egész természet összezengő hangja. Persze a dallamok művészi, mondhatni szublimált magasságban csiszolódtak ki, a szövegekben pedig a mindig változó valóság van. Minden jó népdal dialektikus egység, a valóság és a költészet remeke. Egy népi népdalkincse — mint már írtam egyszer — a nemzet ősi lírája, epikája és muzsikája egyben. Nincs itt helyem rá s így csak néhány példában mutatom meg, hogy miképpen vált az aratás, a nehéz keserves valóság a népdalban igaz költészetté. Igaz, hogy ezek a dalok jórészt csak közvetve szólnak az aratásról, mert magának a munkának a megéneklése még a népdalban sem gazdag. Ennek egyik oka lehet, hogy az aratás olyan nehéz munka, hogy kaszálás közben liheg a tüdő, nem lehet dalolni , még a marékszedők is csak dúdolni szoktak, mert egymástól távolabb vannak, hogysem összeigazíthatnák a nótát, mint némely mezei munkában, például a szénagyüjtésben is. Ezért aratáskor csak munka után szoktak igazán dalolni. • • .j , még édesebb, A régi népdalokban idillikusabb aratás; szerelemmel és pajzánsággal az vegyül. íme: Virágos rét, füves halom. Ott kaszál az én galambom Arany dészü a derekán Nem hajlik a kasza után, (Mert bírja: nem erőlködik.) ő kaszálja s én takarom. Ott is javadat akarom. Akármennyit ő kaszáljon Én utána feltakarom. (Leánybüszkeség: bírja a versenyt a legénnyel.) De a másikban már ott bujkál a falós keserűség: Én vettem a tiszta búziát, Más eszi meg a pogácsát. Ha kimegyek a mezőre, Más fekszik a lepedőre. Meg kell a búzának érni Mert a nap erősen éri. Meg kell fejemnek őszülni. Mert szüntelen a búzli Ez pedig még keservesebb: Szerelmes édes Istenünk! Ugyan bizon mi lesz velünk? Mind csak szántunk, mind csak velünk, még sincs megevő kenyerünk. A sok adó, a sok fizess Miatt szuszék, járom üres. Pedig úgy terem Itt a rozs mint törvénybe paragrafus Földünk tiszta búza helyett Az idén is konkolyt termett S ha vaj’ egy szál búza sarja Megmaradt, a bogár mara Tavaszt is hiába várunk. A tavaszba sincs áldásunk; Nyugati meg északi szél leforrázza, ami kikéi Mintha Csokonai írná! Ami régen ritkábban volt Szénánk mind elviszi az Olt Nincs víg arató, takaró, Nem fényes a kasza, sarló. (Ezt valami tehetséges népköltő írhatta: oly tiszta a kifejezése.) De akkor, azért, még szava volt vidámságnak és tréfának s még az a cisgúnynak is. Mikor én kisleány voltam Zabaratni járogattam. Markot nem tudtam hajtani. Szeretőt tudtam tartani úgy ég a tűz, ha tessz reá. Szól a világ, ne hajts reá. Egész világ engem beszél, De azt mind elfújja a szél Vagy a másik: Erzsi hozzám kenyes vagy. Hogy a zekém avatag, A csizmám nem kordován Tatái nem peng a sarkán Más búzáiét csépelem. Más szőlőjét mívelem; Szép ökreim sincsenek, Mint a szomszéd legénynek. E régi és valósan vidám vagy keserű«» dalok azonban csak a szabad székelyek közt éltek, akik mégis inkább maguknak arattak. Az alföldi mezei bérmunkásság aratási nótái már más jellegűek, hiszen tizennégy hold búzát learatni egy holdnak a terméséért nem vidám mulatság napi 16—18 órán át, de ugyanúgy kifejezik a dolgozó parasztoknak az aratásról való élményeit és érzéseit, mint ezek. Búza, búza, búza, de nagy tábla búza Annak közepébe kinyílott a rózsa (Bogáncsrózsa vagy aszal) Tüskés annak minden ága Nem állja a madár lába. (De az aratónak markolnia kell!) Másik: Jaj, de sokat arattam a nyáron. De keveset aludtam az ágyon, Vesd meg rózsám, vesd meg a tiszta (vagy csipkés) ágyadat. Hadd pihenjem ki magam azalatt A messze földre vándorló szegények érzését fejezi ki a következő: Búza, búza, búza, de nagy tábla búza. Aratásra készül annak a gazdája. Ki fogja azt learatni. Ha már nékem el kell menni Magam falujából Idegen országba. De ahol nem a panasz és a szenvedés szól a nótában, vagy ha az is ott van, de megszólal a szerelem is, az is oly igaz és nemes költészet, hogy a legnagyobb költőké sem szebb. Le van a búza aratva. Keresztbe is van már rakva, Ahány szem van egy keresztbe Annyiszor jussak eszedbe énekli a párjához a fiatal arató az aratás végén. Az agrárszocialista mozgalmak korában aztán az osztályharc, a lázadás dalai is fel-fel csattantak néhol és néha, de az azért inkább a harc költészete volt, mint a munkáé. Ez benne az urak felé való gúny is: Tárcsa pusztán megy az aratás. A számtartó az első kaszás, A nagysága a marokszedő, Az ispány úr a kévekötő. ^ j ..i, már, mint a közis Olyan dalok mert „Ne menj kislányt a tarlóra, gyenge vagy még sarlóra. Ha megvágod kis kezedet, ki a süt nékem lágy kenyered, bár kedves és szép dal ez is, nem az igazi aratók érzéseit fejezi ki, hanem valami iskolázott nótaszerző írhatta. Ugyancsak népies műdala szintén közismert: „Erika, hajlik a búzakalász, nálamnál szebb szeretőt nem találsz." Az agrárkapitalizmus későbbi korában, a százas aratócsapatok ajkán már kevés új dal születik az aratásról s ha igen, azok is olyanok, mint a saját falumban keletkezett egri legény nótája, amelyik sok-sok strófában azt énekli meg, hogy a fiatal egri legény, aki először szerződött el egészrészes aratónak, „nem tudott a dűlt búzában haladni, azért kellett egy legénynek meghalni". Úgy is kezdődött a nóta, hogy: A Nagytanya köröskörül koszorú. Benne egy szép egeri kislány szomorú. Nem tudott a dűlt búzában haladni. Azért kellett a párjának meghalni. Tudniillik tényleg megtörtént a falunk határában, hogy a messze Egerből hozott aratók egyike, egy gyenge, de azért büszke legényke, annyira szégyene a lányok előtt és a többi aratók előtt, amiért nem bírta a kaszálást a volt gulyatelek kövér földjén a ledőlt búzában, hogy valóban beleugrott a gulyakútba. Még ma is ..egri legény kútjá“-nak hívják azt a kutat. Még azon a nyáron nótába tették és már nemsokára mi falusiak is megtanultuk, de a fél ország munkásai is énekelték. Egy másik Gummásballada Farkas Julcsáról szól, aki beleesett a cséplőgép dobjába és a munkáscimborái egy megindítóan szép dallamú nótában búcsúztatják el, amelyben egyebek közt így tudatják a messze távolban lévő édesanyjával a lánykája halálát: Szerdahelyi árpatarló, de széles. Odaszállt egy kispacsirta, beszédes. Azt beszéli Farkas Julcsa anyjának. Szerencsétlen halála lett lányának. Egy másik strófában az orvoshoz vitelét beszélik el igyen. Farkas Julcsát kivették a nagy dobból. Elvitték az öreg orvos házábóz, öreg orvos rátekint és azt mondja: Julcsának a jó Isten az orvosa. Folytathatnám még, mert nagyon sok a példa, de ahhoz, hogy érzékeltessem a régi aratások költészetét, ez is elég. És ahhoz is, hogy a más irodalom, költészet és zeneművészet előtt itt vannak a példák, hogyan lehet és hogyan kell megszólaltatni a dolgozó ember mindennapját, hogyan válik művészi élménnyé szenvedéseivel és örömeivel minden emberi munka. Mert nemcsak az aratást lehet és kell megénekelni, hanem minden munkát, az ipari munkát is. A dolgozó nép nem kívánhat szebbet és nagyobbat íróitól, költőitől, mint amit József Attila tett verseiben láttunk 6 azt, hogy idémai költők oly érzékletesen ábrázolják a egy-egy textilgyár vagy traktorgyár vagy bármely üzem életét, mint Petőfi például a tanyai béresek téli életét amikor azt írta: „Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi. Megvágja nagyjából s a csizmaszárából Pipát húz ki, rátölt és lomhán szipákol. S oda,oda néz: nem üres-e a jászol? Fordítsuk meg Petőfi híres tételét, amelyben azt írta Aranynak: „Ha nép uralkodni fog a költészetben, közel a áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék", úgy, hogy „ha a nép uralkodik a politikában, uralkodnia kell költészetben is.“ Az aratás, amely a a múltban a kenyérért való hajszás izgalom és szorongás, a gyötrő szenvedés és a kevés öröm munkája volt, a jövőben nemcsak az egész nemzet közügye, hanem a dolgozó nép vidámabb és könnyebb munkája lesz. És erről kell szólnia a munka új költészetének. Néhány szovjet aratódalt és néhány régi magyar dallamra írt új munkadalt már ismerünk ebből az új költészetből, de mindez csak a kezdete egy új kultúrának, amelynek a munka a tartalma és a dolgozó ember a hőse. Gorkij-ünnepségek Gorkij halálának 15. évfordulóján a Magyar-Szovjet Társaság, a Magyar írók Szövetsége és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság emlékestet rendezett a Zeneakadémián. Az ünnepi beszédet Illés Béla Kossuth-díjas író mondotta. A Magyar Írók Szövetsége június 26-án rendezett Gorkij-ünnepélyt a Szövetség helyiségeiben. Veres Péter Kossuth-díjas író ünnepi beszéde után Lányi Sarolta és Szalai János szólalt fel. 1951 JÚLIUS ». Az Irodalmi Újság május 24-i számában elolvastam többek között Galgóczy Erzsébet „Keleti szél“ c. elbeszélését.. Ezzel kapcsolatban szeretnék néhány dolgot megjegyezni. Galgóczy témaválasztása jó volt, célkitűzésében túllépett a fiataloknál még elég gyakori sablonos kereteken. De feladatát hanyagul, kellő elmélyülés és művészi gond nélkül végezte el s ezért elbeszélése mégis csak sematikus lett. Egy szerelmi történet formájában két osztály és ugyanakkor két nemzedék képviselőit állítja szembe. Az egyik — Józsa János harminchárom éves főmérnök — becsületes, haladó gondolkozású ember, munkáját jól végzi, szereti a Pártot, de ugyanakkor erkölcsében, szokásaiban, magánéletében még a kapitalista rendszer maradványai jelentkeznek. Katalin, az elbeszélés másik alakja „ízig-vérig mai fiatal", akinek minden lépése, minden gondolata és érzése elválaszthatatlanul összeforrott a szocializmus építésének nagyszerű feladatával. Mit fejez ki maga a novella? Hogy lépnek elénk az ábrázolt alakok? Józsa János korábbi életéről ezeket mondja az író: „Keresgélések. Különböző politikai áramlatok. Kenyérgondok. Munkanélküliség. Külföld. Sok-sok asszony múló szerelme zavaros élet volt. Egy kicsit elfáradt bele. Igaz, már fáradtan is kezdte, ősei valamennyien polgárok voltak s fáradtságuk, undoruk, erőtlenségük akaratlanul, már születése előtt az ő lelkére is rárakódott." — Ilyen általánosságok csak semmitmondó képet adhatnak. Ha egy kicsit utána gondolunk, egy sor tisztázatlan kérdés merül föl. Például: az elbeszélés napjainkban játszódik le, tehát a harminchárom éves mérnök 41—42-ben végezhette az egyetemet, de legföljebb 40-ben. Sok ideje nem lehetett a munkanélküliségre, mert vagy a haditermelésben dolgozott, vagy fülöncsípték és kivitték katonának. A „fáradtság, undor, erőtlenség" senkinek sem születése előtt rakódik a lelkére. A „különböző politikai áramlatokat” sokkal konkrétabb formában lehetett volna közölni — persze a többit is. Ehhez azonban az írónak ismernie kellett volna tulajdon hősét. Hogyan érthet meg az olvasó olyan alakot, akit maga az írója sem ismer? Némileg ebből fakad az, hogy Józsa viselkedése, váratlan „tisztességtelen“ ajánlata, egész magatartása nem túl meggyőzően van ábrázolva. Semmivel sem sikerültebb Katalin alakja. A döntő pillanatban, mikor kiábrándul abból a férfiből, akit két éve szeret, ilyen szónoklatot tart: „.. . Az igazi író az örökkévalóság igényével ír. Az ember a legnemesebb eszményt akarja kialakítani magának s haláláig ezért (?) törekszik..." „.. .Aki igazán szeret, az — mint Petőfi — akkor is, ott is, örökre szeret. Én szeressek három hónapig, percember módjára, dekadens polgárok módjára?" Ha az előbb (Józsánál) a szűkszavúság volt a baj, úgy itt inkább a bőbeszédűséget lehetne megjegyezni, mint ami árt a novellának. De ha föltesszük, hogy Katalinból a csalódás szavak formájában tört fel, akkor sem elhihető ez az „irodalmiság“. A valóságban Katalin sokkal egyszerűbb, természetesebb kifejezésekkel közölte volna felháborodását. Azt sem tartom helyesnek, az írói hitelesség szempontjából, hogy Katalin az említett fordulópont előtt sem érez semmiféle szomorúságot a vőlegényétől való elszakadás miatt. Sokkal ehihetőbb lett volna, ha felbukkan benne az az érzés, hogy aztán felülkerekedjék hivatástudata, az egész nép iránti szeretete. Az író nem az új népi értelmiség, az új szocialista fiatalság megszemélyesítőjét állítja elénk. Hadd tegyem hozzá: nemcsak maguknak a fiatal íróknak a kötelezettségeiről van szó. Nem kisebb felelősség terheli azokat, akik ezeknek a fiataloknak fejlődését irányítják — illetve kellene, hogy irányítsák. Jelen esetben például csak fele bűn terheli Galgóczyt, aki rossz művet írt, a másik fele a szerkesztőt illeti, aki javítás nélkül nyomdába engedte. Ártott ezzel elsősorban Galgóczy fejlődésének. Tehetséges fiatalokat segítség nélkül hagyni, tologatni mint az aktákat, elzárni a nyilvánosságtól — vagy pedig gyenge munkáikat elfogadni, javítás nélkül közölni, — ez ugyanannak a hibának (méghozzá súlyos hibának) két megjelenési formája. GACS ANDORNÉ az Egyetemi Orosz Intézet hallgatója TALÁLKOZÁS AZ OLVASÓVAL Kilenc óra felé járt az idő. Már többnyire vacsora után sétálók, vagy munkából hazasietők jártak az árnyas Gorkij-fasorban. A Lövölde-téren, a sarkon izgatottan vitatkozó csoport vonta magára a figyelmet. Heves közbeszólások sortüze alatt magyarázgatott egyikük. Azután másvalaki tette le a garast és akkor azt igyekeztek a többiek támogatni, vagy lehurrogni. Ugyan miről folyhatott itt ezen a csendes estén, csendes utcán ez a harcias szóváltás? Az Irodalmi Újság imént lezajlott olvasóértekezletének néhány részvevője volt ott, akik hazatérőben folytatták a vitát a felmerült kérdésekről, a sematizmusról, a tájnyelv használatáról a szépirodalomban stb. Talán régi ismerősök, egy helyen dolgozók voltak? Szó sincs róla. Kiderült, hogy akkor este látták egymást először. Egyikük honvéd-alhadnagy, a másik gyári munkás, a harmadik diák — az irodalom szeretete teremtette meg hirtelen barátságukat. A háromórás értekezlet után sem tudták abbahagyni a megkezdett eszmecserét és — mivel az utcán mégsem álldogálhattak a végtelenségig, egyikük meghívta a többieket egy „szimplára”. Ilyen eleven érdeklődés, ily lankadatlan figyelem kísérte az egész értekezletet, az Irodalmi Újság első kísérletét az olvasókkal való személyes kapcsolat megteremtésére. Sokan jöttek el erre az első megbeszélésre. Egyesek munkahelyük dolgozóinak, kollégáiknak véleményét is tolmácsolták, mások egyszerűen saját, egyéni nézetüknek akartak hangot adni a lapról, vagy hallgatni a vitát, mert komolyan érdekli őket az irodalom. Boros Imre vegyipari munkás és Dubócki István kereskedő segédlevélben írták meg, amit — elfoglaltságuk miatt — személyesen nem mondhattak el. A legkülönbözőbb foglalkozású férfiak és nők találkoztak megbeszélésünkön: gyári munkás — gépészmérnökkel, tisztviselő — textiltechnikussal (aki üzemének könyvtárosa is), általános iskolai tanár — háziasszonnyal, (ki amellett aktív társadalmi munkás is). A honvédség köréből is eljött néhány irodalombarát, sőt vidéki látogatónk is akadt. Glausius Gábor, Kovács Gábor s még egynéhányan az iskolapadból figyelik lapunkat s tettek rá igen helyes és megszívlelendő észrevételeket. Az egész vita magas elvi színvonalon mozgott és a részvevők bírálata komoly tanulságot szolgál további munkánkhoz. Dióhéjban megmutatta, mennyire fejlődött a magyar olvasók politikai öntudata, esztétikai érzéke, irodalmi igényessége az utóbbi egy-két esztendőben. Ez az igényesség lapunk elé is magasrendű feladatot állít: nagyon széles olvasótömegek szerteágazó, de mindig tiszteletet érdemlő érdeklődését kell kielégítenie. Igazat kell adnunk az üzemi könyvtárosnak, aki kollégáival együtt kedveli ugyan lapunkat, de még több tájékoztatást vár tőle. És jó tanács az írók felé is: forduljanak a könyvtárosokhoz — ők tudják, milyen könyvek érdeklik a dolgozókat. A fiatal írók foglalkoztatását — az értekezleten — nem csupán a fiatalok kívánták. Előadásra is alkalmas szép versek közlését — nemcsak előadóművészek kérték. Fővárosban dolgozók is élénken érdeklődnek a vidéki írók munkái iránt. Sőt többen a romániai magyar nyelvű irodalmi folyóirat („Utunk“) ismertetését is szorgalmazzák. Igen fontosnak tartják lapunk terjesztését — az üzemekben és kapcsolatát az üzemek irodalmi köreivel. Olvasmányos novellákat keresnek lapunkban, többet, mint amennyit eddig közöltünk, kritikákat és könyvismertetéseket, az agitációban is jól felhasználható szépirodalmi példákat a Szovjetunióról, a nemzetközi helyzetről, a békeharcról. Vitacikkeket, bőséges híranyagot is az irodalmi életből. De a legfőbb — amit joggal hiányolhatnak lapunkban és, mondhatni, általában is: ez az irodalom szorosabb kapcsolata a dolgozók tömegeivel. Köszönettel tartozunk a megjelenteknek az elhangzott dicséretekért, de még inkább a jóindulatú bírálatért és értékes javaslatokért.