Irodalmi Ujság, 1952. július-december (3. évfolyam, 14-26. szám)
1952-07-03 / 14. szám - Fehér Klára: Ifjú sasok (3. oldal) - Illés Béla: Sólyom Zoltán emlékezete (3. oldal) - Somlyó Zoltán: Némely magyar költőkhöz! • vers (3. oldal)
1952 július 3. Irodalmi Újság ifjú Sasok •CjGY KISFIÚ ül az erdőben egy fatönkön. Sötét, ködös, félelmekkel teli az éjszaka. A messzeségbe révedő tekintete előtt megjelenik egy kép. Nem is olyan régi kép: két-három esztendős, de mindaz a szépség és vidámság e muit visszahozhatatlanul. Az emlékképben még él az édesanyja, a feketehajú, melegtekintetű koreai asszony, akit néhány órával ezelőtt gyilkoltak meg a kisfiú szeme láttára. Él még a bátyja is, akit most mint partizánt fogtak el és gyilkoltak meg az amerikai hóhérok. Ő maga is ott szalad pajtásai között, virágcsokorral, úttörő nyakkendővel, gondtalanul mosolyog, odafut az édesanyjához. Nézhet-e még valaha olyan tiszta és derűs szemekkel a világba, mint akkor, el tudja-e felejteni majd csak egy percre is a vért, a gyilkosok röhögését, az áldozatok jajszavát, összeeső édesanyját, a kínzást Lehet-e még valaha gyerek az úttörőnyakkendős kisfiúból, akit a rémes napok felnőtté és harcossá érleltek? • A vidám kép eltűnik. A kisfiú újra ott ül az erdőben. Szülei nincsenek már, bátyja sincs már, falujában a félelem és a halál uralkodik. Könnytelen szemmel, összeszorított szájjal néz maga elé. Ákost nincs helye a jajgatásnak és kétségbeesésnek — ezek a tettek órái. Fiatalnak és öregnek, asszonynak és férfinak együttes erővel kell hadbaindulni az elnyomók ellen, el kell űzni a haza földjéről az imperialista fenevadat. A kisfiú nehezen, zihálva lélegzik , és ugyanolyan nehezen és zihálva lélegzenek a nézők is, mindazok, akik itt, a Béketanács nagygyűlésén, a Korea elleni agresszió második évfordulóján nézik a hős koreai úttörőkről, az Ifjú sasokról készült filmet. NEMCSAK AZÉRT olyan megrendítő ez a film, mert egy pillanatra sem tudjuk elfelejteni, hogy amíg mi a film vásznán látjuk a holtan összerogyó anyát, a menekülő gyerekeket, ugyanezekben a percekben a testvér Koreában valóságban robbannak a bombák és valóságban kóborolnak árván, hontalanul a gyermekek. Nemcsak azért éljük át minden jelenetét, mert egyszerűségében, mélységében egészen kiváló művészi alkotás ez a film. Azért olyan megrázó élmény, itt, a békegyűlésen ez a filmvetítés, mert a nagygyűlés részvevőinek soraiban itt ül a Kim ír Szén iskola kétszáz növendéke, kétszáz apátián, anyátlan koreai úttörő, akik félesztendő óta élnek itt nálunk, Budapesten. * Valamennyien úgy veszítették el apjukat, anyjukat, testvérüket, mint a film gyerekhősei. Valamennyien látták a vért, a bombazáport, menekültek és bujkáltak, éheztek és fáztak. Sokan partizánok voltak közülük. Pedig a legidősebbek is csak tizennégytizenöt évesek. Mit érezhetnek most, amikor a filmen maguk előtt látják a koreai falut, a parasztokat, akik elássák a rizst a gyűlölt amerikaiak és liszinmanisták elől, a kis koreai úttörőt, amint megbeszéli társaival a partizánoktól kapott feladatot. Alit éreznek, amikor maguk előtt látják a felrobbantott hidat, a részeg, erőszakoskodó amerikai katonákat, a kivégzésre hurcolt embereket és a kis Kim-et, akit elkap az amerikai őrség, amikor a fegyvereket ki akarja vinni? Mit éreznek, amikor látják a fához kötözött kisfiút, hallják a gyilkosok vezényszavát, látják a lövésre emelt fegyvereket és látják a kis Kim-et holtan előrebukni? A film legvégén van néhány jelenet. A tanító megkezdi a tanítást a felszabadult faluban. A tanító a partizánok egyik vezére volt. Alost újra leülteti az osztályban az ifjú harcosokat, akik újra a könyv fölé hajolhatnak. Csak Kim hiányzik... FELMERÜLNE az emberben a kérdés: igazi iskolások lesznek-e már ezek a gyerekek, akik végigfutották a borzalmat, útját? Tudnak-e játszani, nevetni, újra gyerekké válni? Felötlene a kérdés, ha nem látná maga mellett a választ , a Kimír Szen iskola kétszáz kis tanulóját. Az mondják, nem tudtak mosolyogni, amikor idejöttek. Szótlanul és öregesen, gondterhelten és fájdalommal nézték a világot. Nem énekeltek, nem játszottak, csak rajzoltak. Koreai tájakat, és bombázókat. Repülőgépeket és lángtengert. — Sokan csodálkoznak azon, hogy milyen hamar megtanultak magyarul. Szinte hibátlan helyesírással dolgozatot írnak Petőfiről, dolgozatot írnak Budapest szépségeiről. — Pedig nem ez a legcsodálatosabb. Hanem az, hogy újra tudnak nevetni. _ Futballoznak és birkóznak, énekelnek és harmonikáznak. A szemük vidáman ragyog — a kék ég, a színes virágok, a selymes zöld fű derűs képe tükröződik benne — elmossa a lidérces emlékeket. És gondolataik már nemcsak a múltba járnak vissza, mind többször tervezgetik a jövőt, amikor felnőtt, tanult emberekként visszatérnek a felszabadult hazába. A KIM IR SZÉN ISKOLA növendékei egytől egyig nagyon jó tanulók. Van vajmi egészen különös hősiesség a tanulásukban. Este tíz órakor, amikor a hálószobákban már el kell oltani a villanyt, az egyik tanár észrevette, hogy néhány gyerek a tanári szoba ablkából kiszűrődő halvány fény mellett tanul. Adáskor a nevelő tanárok „rajtakapták” a gyerekeket, hogy jóval ébresztő előtt, hajnali félötkor, ötkor már teljesen felöltözve, könyvvel a kezükben járkálnak a kertben és tanulnak. Vasárnap valósággal könyörögnek, hogy ne legyen pihenőnap, hadd tanuljanak inkább. Olyan tudásvággyal és szorgalommal tanulnak, mintha azt akarnák mondani: „ezer és ezer koreai gyerek kóborol most, tanulás nélkül. Iskoláinkat felgyújtották, lerombolták, tanítóinkat meggyilkolták. Számunkra végtelen boldogság, hogy tanulhatunk. Ugyanakkor harci feladat is. Egész népünkért tanulunk. Kiváló szakemberek akarunk lenni. Fel akarjuk építeni lerombolt hazánkat.” És ahogy nézzük a filmet, a kis koreai falu sorsát, egyre forróbb szeretetet érzünk saját hazánk iránt. Több mint tízezer kilométer választja el tőlünk Koreát , de ugyanúgy építette házait és iskoláit, gyárait és hídjait a testvér koreai nép, mint mi a sajátunkat. Ugyanúgy kacagtak a gyerekek, mosolyogtak az anyák, mint nálunk. És ugyanaz az ellenség acsarkodik a mi békés életünkre, ugyanazok a gyilkosok vérrel és jajjal borítanák a mi földünket is, akik aknával szántották és holttestekkel vetették be most Korea földjeit. Azok a kis partizánok, nyakkendővel, iskolai akik most úttörőegyenruhában ülnek itt a nézőtéren — ahány fegyvert, ahány töltényt elvettek az amerikaiaktól, — annyi gyilkos golyótól mentették meg a mi gyerekeinket. Ahány hóhért kézrekerítettek a messzi Koreában, annyival fogyott a mi ellenségeink száma is. Ahány sebet ütnek az imperialista ragadozók testén, — annyival gyöngítik minden békére vágyó ember, minden élni,alkotni, örülni akaró ember legádázabb ellenségét. Ahány férfi és asszony, gyerek és aggastyán kel harcra ma Koreában — hogy otthonát, életét védje — mind testével véd bennünket is. A FILM KIS HŐSEI, amikor első ízben találkoznak a rejtekhelyen, az „Ifjú Gárdáról” beszélnek. A szovjet fiatalok ragyogó példája erőt és útmutatást ad számukra. Mindössze néhány pillanatig tartó jelenet ez , de érzékeltetni tudja, milyen hatalmas a béketábor ereje. A Szovjetunió hős fiainak fegyverei 1945-ben szabadságot hoztak Koreának. Korea gyárai ugyanúgy kaptak gépet és nyersanyagot a segítő szovjet néptől — mint mi. De túl mindezen, — a szovjet nép segíteni tud még egy amerikai megszállás alatt sínylődő kicsiny falu úttörőin is, — Oleg Kosevoj példája ott él a fiatalok szívében. Mint ahogy a Kimír Szén iskola kis növendékei sem csak vetett ágyat, tiszta ruhát, jóízű ételt kapnak nálunk, — hanem újra megtalálták a békés építés örömét, jövőjük ragyogó képét, mint ahogy Kína nemcsak önkénteseinek fegyverével, hanem szabadságharcának és győzelmének példájával is növeli a koreai harcosok erejét. Egy krasznodoni halott kisfiú megszázszorozza egy csoport koreai úttörő erejét. Tudsz-e ez ellen harcolni pestises patkányok, koíerás férgek tábornoka? Végtelenül egyszerű a film története. A koreai néphadsereg kénytelen átmenetileg visszavonulni, — bejönnek az amerikaiak, gyilkolnak, rabolnak, — a nép ellenáll, legjobbjai partizánok lesznek, — a lerombolt faluba, megkínzott emberek közé visszatér, szabadságot és boldogságot hozva a nép hadserege. — Ez a film tavaly készült, ágyúdörgés, bombarobbanás közben. A győzelembe vetett szilárd hit, a nép iránti végtelen szeretet és az aljas támadó iránti feneketlen gyűlölet tette maradandó alkotássá. Nem kiagyalt mesét, — a nép igaz és hősi harcát, szenvedését és erejét mutatja meg. Olyan művészek alkották ezt a fimet, akik szenvedélyesen gyűrik népük hóhérait, szívük minden dobbanásával szeretik a hazát és hisznek a győzelemben. Ezért tudják olyan erővel és meggyőzően elmondani az igazságot. KÉT ESZTENDEJE MÚLT, hogy az imperialista rablók Koreára törtek. Két éve vérzik, két éve harcol Korea a szabadságért, és a békéért. Otthonok porig égnek, családok elpusztulnak, gyerekek kóborolnak elhagyottan. A mi szabadságunkért, és a mi békénkért is vérzik Korea. A Kim Ir Szen iskola kis növendékei mellett magyar úttörők is ülnek. Nekik egyszerű filmtörténet az, ami a vásznon pereg, akármennyire átérzik is. — Mi valamennyien azt akarjuk, hogy ne is ismerjék meg a háború borzalmait. Azt akarjuk, hogy minél hamarább elfelejtsék rémületet és iszonyatot a koreai gyermekek is. Azt akarjuk, hogy a gyerekek mosolyogjanak, leítöjenek és éljenek. Ali azt akarjuk, hogy enyhüljön a gond és a szenvedés. Békés otthonunkban, üzemünkben, épülő városainkban ne feledjük el egy pillanatra sem, hogy vívja hősi harcát a testvéri nép. Segítsük több és jobb munkával, segítsük pénzzel, ruhaneművel Koreát.. Fehér Klára jól elszedett motorokkal támadják. Kétségtelenül abszurdum... FOSTER: Nem egészen. (Masanhoz) Ami igaz, az igaz, a kínai Aiao saját fegyvereinkkel vert meg bennünket... Arra fognak kényszeríteni minket, hogy mindent megsemmisítő fegyverekhez folyamodjunk, amelyek az ég magasából zúdulnak majd a fejükre. Csapataik már kaptak ízelítőt foszforbombáinkból, napalm-bombáinkból. LYA: Igaza van. Foster ezredes De ha nem volna olyan csökönyös fejű, mint az öszvér, azt felelné magának, hogy az erőviszonyok, ez ezeknek az embereknek a szavajárásai, nem is olyan kedvezőtlenek számukra. Nagy jelentőséget tulajdonítanak a politikai tényezőnek. Azt válaszolná magának, hogy maguk végsőkig kimerülnek egy ellenséges érzületű ország földjén vívott harcban s hogy végül is egy diadalmas ellentámadás ki fogja innen söpörni magukat... FOSTER: földkerekség Abszurdum! Köztünk, a legelső ipari hatalmassága, és a szegény kis Korea között, az erőviszonyok nekünk kedveznek bármilyen hősiességet fejtsenek ki a maguk szerencsétlen partizánjai. JIA4MY: A mi munkásaink a legjobbak, a mi technikusaink a legjobbak, a mi katonáink a legjobbak, a mi gépeink a legjobbak, a mi fegyvereink a legjobbak... (Pillanat óta az utcán teherautók robognak el, amelyekben harmonikaszóra amerikai katonák módfelett vidám indulókat énekelnek.) FOSTER: Hallják? Itt vonulnak. Amerika ifjúsága. Az amerikai erő lendületbe jött és soha semmi nem állíthatja meg... JIMMY: Mint kétszer kettő négy: Amerika győzni fog ... FOSTER: Miénk az atombomba ... JIMMY: A mi bombánk az egész világot elolthatatlan tűzcsóvává fogja változtatni... A Föld nem lesz többé egy szegény kialudt kisbolygó, hanem egy új lángoló Nap! PAGANEL: Az Egyesült Államok lobogójának 49-ik csillaga. MÁLÁN: Nem városok elpusztításával nyerik meg a háborúkat. FOSTER: A megsemmisítjük a maguk hadseregeit az utolsó emberig. MÁSÁN: Népi hadsereget nem lehet megsemmisíteni. A betolakodó végigtipor rajta s talpa nyomából új életre kel. FOSTER: Elfoglaljuk földjük minden négyzetméterét. JIMAAY: Atomba fullasztjuk magukat mind egy szálig. PAGANEL: S a világtérképen ott, ahol azelőtt Korea volt ez lesz olvasható csupán: „Az amerikai felszabadítók jártak erre.” MÁSÁN: A világ minden népe segíteni fogja Koreát önvédelmi harcában, ahogy a Szovjetuniót segítették meg 1919-ben, amikor huszonnégy hadsereg támadta meg Oroszországot... FOSTER: Abszurdum. Alive! ötvennéTv nemzet Lake Successben összegyűlt képviselői helyeselték Amerika koreai beavatkozását, ötvennégy nemzet mozgósít, hogy segítségünkre siessen ... ALASAN: Csupán zsoldos lelkek zsoldos hada fogja ezt a háborút megvívni. S a nép végül is mindig győzedelmeskedik a zsoldos hadsereg fölött. FOSTER: Ötvennégy nemzet mozgósít a maguk szovjet szövetségesei ellen. JIAÍMY: Atomba fullasztjuk a bolsevikokat, mind egy szálig. PAGANEL: Ez lesz az amerikai béke. FOSTER: Az egész világ mozgósít a kommunizmus ellen! Az AS AN: A francia Thorez s az olasz Togliatti megesküdtek, hogy Franciaország és Itália népei nem fognak háborút viselni a Szovjet ellen.A világ összes népei egybefognak, hogy kikényszerítsék a békét. A stockholmi felhívást milliók írták alá. FOSTER: Kommunistával vitatkozni lehetetlen. Vigyék vissza ezt az embert tömlöcébe. (A rendőr újra megbilincseli Masont. Lya csendesen kimegy az erkélyre. A teherautókon vonulók éneke hirtelen füttyös, trágár, káromkodó zajon írásba csap át.) FOSTER (Lyához): Ami történik ott? LYA: Amerika ifjúsága most vette észre, hogy kilépett erkélyére egy hazámbeli fiatal lány. (Első felvonás vége) ÖTÖDIK FELVONÁS (Firkád az ég Foster ezredes parancsnoksági szállása fölött Mélységes csönd Belépnek Foster, Paganel, Joe és a rádióslegény, piszkosan, fáradtan, dálián. Foster lelépi tiszti rangjelzését. Egymás hegyén-hátán leülnek a falnak dőlve a szín baloldalán, éppen ott, ahol a koreai foglyok álltak többször. Kivilágosodik. Reggel. Belépnek: Lya, a partizánvezér, kíséret. Lya odavezeti a partizánvezért térképhez s ugyanazzal a vörös cervazával, amellyel Foster az elllnség előnyomulását jelölte meg, két nagy keresztvonással áthúzza a „Ciprus" hágót és Aidong várost. Egy partizán talpra készteti az amerikaiakat, s szelíden a jobb kijárat felé tereli őket, ugyanazon a vonalon, amelyet a koreai foglyok tapostak az első felvonásban.) EGY PARTIZÁN (belépve): A foglyok mind együtt vannak a téren A VEZÉR: Foster ezredest még mindig nem találtátok meg? A PARTIZÁN: Kapitánynál magasabb rangú tiszt nincs egy se az eddig számba vett foglyok között. EGY PARTIZÁN: Foster adta ki a parancsot, hogy ervajtsák föl a várost. EGY PARTIZÁN: Foster pusztíttaná el az élelmiszerraktárakat és az iskolákat. EGY PARTIZÁN: Foster a gyilkosa Adásán elvtársunknak. A VEZÉR: Fostert a néptörvényszék elé állítjuk, mint háborús bűnöst. AZ ELSŐ PARTIZÁN: Holtan hever talán már a többi halott között... A VEIFR: Én inkább azt hiszem, hogy az efféle hitvány pincébe bujt már az ütközet elején. EGY PARTIZÁN: Nagyon hitványnak kell leni annak, aki megbilincselt embert gyilkol. A VEZÉR: Kutassátok át a pincéket, a kanálisokat s minden bűzbőodót. (Foster, az elvezetett amerikaiak csoportjában a kijárathoz közeledik.) I.YA (háttal a színnek, szemben a nézőtérrel): Foster ezredes! (Csönd a foglyok tornánva megállnak) LYA (mint fent): Foster ezredes! (Csönd, Mindenki mozdulatlan.) I.YA (mint fent): Foster ezredes! (Foster e őrelép, s a partizánvezér elé é.) FOSTER: Foster ezredes vagyok.: Azt fogom vallani: bűnösnek érzem magamat. (FÜGGÖNY) LACZKÓ GÉZA fordítása : Somlyó Zoltán emlékezete hetven esztendő előtt, 1882 június 22-én született Somlyó Zoltán, aki önmagát az „átkozott költő"-nek nevezte. Nem ő volt átkozott, hanem a kor, amelyben élt, a viszonyok, amelyek között dolgoznia kellett. Piebejus író volt, a dolgozó szegény embere volt testestől-lelkestől. Sem a bankoktól kapott pénzen élő újságoknál, sem az uralkodó osztályok dicsőségét hirdető irodalmi egyesületekben és körökben nem tudott és nem akart elhelyezkedni. Mindvégig hontalan és társtalan maradt. Az egeket akarta megostromolni és meg kellett alázkodnia, hogy ki tudja fizetni a bért azért az úgynevezett cselédszobáért, ahol meghúzódott. Tett néhány kísérletet arra, hogy a munkásmozgalomban találjon otthonra, fent járt néhányszor a Népszava szerkesztőségében. Mindig csalódva jött le onnét. 1915-ben, mikor egy háborúellenes verset vitt fel a Népszavához, Weltner Jakab elmagyarázta neki, hogy ha ilyen verset közölnének, ezzel veszélyeztetnék a szakszervezetek vagyonát, annyit pedig nem ér meg — Weltner szavai szerint — a magyar irodalom és még kevesbbé egyes zavaros embereknek az a felfogása, hogy a háború ellen, háború idején is lehet, sőt kell írni... A4 magyar Tanácsköztársaság dicsőséges hónapjaiban Somlyó Zoltán, nagyra talált: teljes szívvel, telihangon hirdette a szabadság örömét és a szabadságharc dicsőségét. Az ellenforradalom véres éveiben százszorosan érezte az egyedüllétet. Rettenetes kényér gondokkal küszködve, már csak a múltban élt, a dicsőséges 133 nap fényében fürödve. Megölte a nyomor és a reménytelenség. Más viszonyok között és akkor is, ha fel tudott volna emelkedni az individualista lázadóból tudatos forradalmárrá, a nagyok közé sorolhatnánk. így is sok újat adott, vagy legalábbis kezdett meg. Sok olyan verset írt, melyeket elő kell vennünk újból és újból. Hol derűlátásukkal gyújtanak verset, hol pedig emlékeztetnek arra, hogy milyen rettenetes a sorsa a néppel érző költőnek az urak országában. Illés Béla ★ Somlyó Zoltán: Némely magyar költőkhöz! Adresszálom ezt a versemet a Vörösmarty-Akadémia halhatatlanjainak. Fájdalmas mélyből s felleges magasból tim, hallgassátok megfagyott szavam! Mindent kiszívott lelkem hőfokából e mai kor, melynek zord arca van! S míg a barátok jobb kezet kínainak, tudom, a balban ott van a gyilok ... Fájdalmas mélyből s felleges magasból szavam felétek még dörögni fog! A fényességben várj, ti mit kerestek? hol az igazság lakozik szűzen! „ Én meg se látom, ha egy nap elestek, az öröklét tinéktek nem üzen! Nem ott a fény, hol meggyujtják a lámpát, — a végtelen sugara a világ! És biztos utat keres, aki gyönge — de az erős fütyülve nekivág! Kuckóban éltem mindig egymagamban és elfordultam, hogyha jöttetek! Ti, mint a rimák, smink alatt zokogtok én gőggel nézek el fölöttetek! Csak bömböljetek ünnepi menetben lefüggönyözött ablakom alatt! E szegény kornak bús, fekete lantja az én kigyulladt kezemben marad!... (1918.) V