Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)
1954-07-03 / 16. szám - M. J.: Távoli kikötő - Színes szovjet film • film | A hét filmjei • L. Zajcev, G. Szkulszkij: Távoli kikötő. Rendező: V. Braun (2. oldal) - Berecz József: Kegyetlen tenger - Angol film • film • Kegyetlen tenger. Rendező: Charles Frend (2. oldal) - Bölöni György: Táncsics Mihály • 75 éve halt meg. (2. oldal)
2 (Folytatás az 1. oldalról.) ■ vagy a szerelem, legyen az a múlt igaz tanulsága, vagy a jövőbe nyúló új városok fejlődésének rajza. De a legtöbb, amit az irodalom adhat: az új, szocialista erkölcs, becsületes gondolkodás és őszinte, bátor magatartás mély megalapozása a lelkekben. Olyan írások, mint Veres Péter Rossz asszony című elbeszélése, amely szót emel a kispolgári cinizmus és léhaság ellen s egy magasabbrendű erkölcsi magatartásra nevel, olyan írások, mint Szabó Pál— Balázs Sándor Darázsfészek című darabja, amely feltárja a régi és az új világnézet egyes súlyos konfliktusait, olyan írások, mint Karinthy Ferenc Ezer év című munkája, amely megmutatja, hogy milyen sötét elmaradottság él még azokban a rétegekben, amelyekhez a mi felvilágosító és nevelő szavunk nem jutott el, mert nem törődtünk velük eléggé — ilyen írások a legfontosabb dologban segítik előre vinni az új szakasz politikáját: a lelkek megnyerésében, abban, hogy teljes meggyőződéssel, teljes szívével tegye magáévá közös ügyünket a haza minden fia. Gyakran idézzük a nagy megállapítást: az írók a lélek mérnökei — de csak ritkán vetjük fel a kérdést (még ritkábban adunk választ a kérdésre), hogy mi a feladata, kötelessége annak, aki az új ember lelkét akarja pallérozni? Az előremutató gondolatot kell a lélek mérnökének elválaszthatatlanul összekapcsolni az életöröm akarásával, az új élet szépségeivel. Olyan embernek, aki tollat vesz a kezébe, nem lehet drágább semmi, mint az emberi lélek, az új és újat építő emberi öntudat és értelem. Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulóján országszerte megemlékeztek Móricz Zsigmond születésének 75. évfordulójáról. A Magyar Írók Szövetsége székházában Móricz Zsigmond-szobrot adtak át a magyar íróknak. A szobrot a Magyar Írók Szövetsége vezetőségének nevében Veres Péter vette át. Az író Móricz Zsigmond körtéri emléktáblájánál az Írószövetség, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár rendezett közös megemlékezést. Az ünnepségek középpontjában az írónak a Városligeti Művészsétányon álló szobránál rendezett koszorúzási ünnepség állott. Itt Pongrácz Kálmán, Mikó Zoltán, Kardos Tibor, Veres Péter és Barta János koszorúzták meg az író szobrát. Az ünnepi beszédet Sarkadi Imre tartotta. Beszédéből közöljük az alábbi részletet: Három pontban tudnám sűríteni, ami Móricz Zsigmond írói munkásságának legfőbb jellegzetessége. Az első a néphez való viszonya. Közhelyszámba megy már, hogy Móricz volt az, aki a magyar prózában polgárjogot szerzett a népnek a maga valóságában. De micsoda polgárjogot ! Paraszt hősei mellett érdektelen, vérszegény és szinte szánalmasan egysíkú figurákká sápadnak a kortárs polgári irodalom pszichologizáló hősei. És ez természetes is. Mindig és minden korban a legfontosabb kérdés válik a legizgalmasabb irodalommá. Megírni pedig csak az tudja, aki az életét teszi erre a legfontosabb ügyre... A második, a realitás. Móricz-cal, mint Baedakkerrel, nem tévedhetünk el ma sem az Alföldön — nemcsak a tanyákhoz vezető dülőutak, a telkekhez vezető utak is benne vannak műveiben... A harmadik, a magyarsága — elválaszthatatlan az előbbi kettőtől... Nemzet nélkül nincs nagy művészet, nemzet nélkül nem ad a világ halhatatlanságot. A népről és a valóságról is csak úgy lehet a legmagasabb fokon beszélni, hogy annak — bár általános érvényű — de semmi mással össze nem színe, zamata legyen,téveszthető íze. A mi korunk kevéssé hasonlít Móricz korához, egész világunk sarkából fordult ki azóta, tíz év alatt nagyobbat léptünk előre, mint megelőző századokban. Egy valami azért feladat maradt máig is — és maradni fog még soká: a népélet igazságai felfedezésének izgalma — s ha nem akarunk erről az útról letévedni, tanuljunk tőle.“ Irodalmi Ujság A HÉT FILMJEI Három izgalmas emberi találkozással kezdődik a Távoli kikötő című színes szovjet film. Az elsőben két tengerésztiszt — egykor tanár és tanítvány — kerül szembe egymással. Az öregebb férfi megdöbbenve hallja, hogy a másikat most nevezték ki parancsnokká — arra a hajóra, amit eddig a pillanatig ő vezetett. A fiatal tiszt, Andrej Viszotyin néhány perc múlva újabb régi ismerőst fedez fel a kikötőben: barátját Szvetovot, a hajóraj egyik legjobb egységének népszerű és öntelt parancsnokát. Újból változik a kép. A harmadik találkozás a néző szívét érinti meg: Viszotyin ifjúkori szerelmét keresi fel s megrendülten most tudja meg, hogy a szép Tatjana időközben Szvetov felesége lett. E három összeütközésből a film alkotói csupán az egyiket vezetik következetesen végig. Az öreg és fiatal tengerész szembekerülése a továbbiakban teljesen elmosódik s csupán a film végén kerül ismét elő, hogy hirtelen és alaposabb indok nélkül megoldódjék: az egykori tanár ismét parancsnok lesz egy másik hajón. A történet szerelmi szála végig átszövi a cselekményt. Látjuk Viszotyin bánatát, megismerjük Tatjana nagyszerű jellemét, de első perctől kezdve tudjuk, hogy a három ember kapcsolata változatlan marad, mert ha Viszotyin különb ember is, Tatjána a férjét szereti. A sokatigérő kezdet után a „Távoli kikötő” csupán a két fiatal parancsnok különböző vezetési módszereinek összeütközését, versenyét ábrázolja. A problémáknak ilyen leszűkítése okozza azt, hogy a mese vontatottá, a párviadal túlrészletezetté válik. Ezek között a részletek között nem egy valóban megkapó és emlékezetes, mégsem pótolják az éles konfliktust, ember és ember drámai küzdelmét. Az egyes alakok jellemzése általában színes és érdekes: író, rendező és a kitűnő színész Kuznyecov sokoldalúan. TÁVOLI KIKÖTŐ - Színes szovjet film — szeretetreméltóan rajzolják meg a főhős alakját. Viszotyin talpig férfi s minden cselekedetében, gondolatában, vívódásában ízig-vérig szovjet ember. Parancsnoki szigorát mindenkor áthatja a beosztottjai iránti szeretet s éppen ez teszi őt képessé arra, hogy a fegyelmezetlen emberekből olyan katonákat faragjon, akik gondolkodva cselekszenek. Szvetov ábrázolása szürkébb, mint Viszotyiné, de néhány találó epizód segítségével mégis sikerül a filmnek érzékletessé tenni azt a vezetőt, aki mindenáron sikerekre tör, de a legfontosabbról, a kollektíva neveléséről megfeledkezik. Kár, hogy ennek az embernek „megtérését” a film nem tudja meggyőzővé tenni. A két legsikerültebb epizódfigura a hajó felcserének mulatságos alakja, aki a kisfiús romantikától szemünk láttára jut el a férfibátorság öröméig, a másik Szvetov „javíthatatlan” matróza, aki Viszotyin keze alatt hőssé magasodik. A rendező V. Braun elsősorban az emberekben érlelődő változásokat hangsúlyozza egy-egy arc, apró mozdulat előtérbe helyezésével. Az ő tehetségét dicséri néhány megindítóan szép jelenet, mint például a matrózok megemlékezése hősi halált halt bajtársukról. De a forgatókönyv, amely L. Zajcev és G. Szkulszkij regénye alapján készült, hosszú párbeszédeivel gyakran megköti a rendező kezét. V. Filinov és A. Geraszimov operatőrök csodálatos szépségben mutatják meg a tengert. De nemcsak azt. Felvevőgépük lencséje arról tesz vallomást, hogy a természet szépségénél is szebb a tiszta emberi lélek. Egészében a „Távoli kikötő” szép film, de mint dráma nem nyújt olyan élményt, mint a szovjet filmművészet eddig látott tengerészfilmjei. Az I. Táncsics Mihály harcok, kudarcok, bukások, sikerek, nagy népszerűségek és néma feledés változásai után ezelőtt hetven évvel (1884 június 28) lépett ki az élők sorából. Nyolcvanöt éves volt ekkor. Látott sok-sok gyönyörű hajnalhasadást és soksok borúlátót. Végig élte a nemzetét megrázó viharok sorát. Az elfásult reakció korában jobbágyimból nagy műveltségű íróvá küzdötte fel magát a reformnemzedék soraiba. Negyvenhétben forradalmi írásaiért börtönbe vetette a haladásellenes osztrák uralom, negyvennyolcban kiszabadította borenéből a márciusi ifjúság. A forradalomban a népszabadság hőse, meg nem alkuvó követője a maradéktalan jobbágyszabadításnak. Haynau hóhérai elöl rejtőzködve önmaga készítette földalatti börtönben szenvedi végig a gyalázatos Bach-korszakot, ötvenhétben a reakció egy időre szabadon engedi, de láncon tartja, mint egy harapós kutyát. Hatvanban újra börtönbe zárja a rettegő osztrák hatalom, hatvanhétben a kiegyezés múltat felejtő jelszava őt is életre kelti. Hatvankilencben ismét fogságba veti a lojalitáson őrködő magyar kormány és amikor félig vakon újra szabad lesz, ő, aki megszállottan hirdette a század szociális reformeszméit, nem leli helyét többé a világban, nem képes megbirkózni az új idők új dalaival, megöregszik, eltűnik a közéletből. Táncsics, a népszabadság hőse, lassanként kimegy a divatból, mint ahogy kiment a divatból maga a nép. A szabadságharc nagy nemzedéke ekkor már csak írmagjában él és Táncsics cselekvéseinek emlékét régi hírlapok, eltorzított történelemkönyvek, tirádás március tizenötödik! beszédek őrizték. Nem nemzeti nagyságot, de az uralkodó rend ellen ágáló viharvert madárijesztőt láttak benne. Szocializmusa annyit hirdetett, ijesztő rém volt jobbfelé, de nem volt Programm balfelé, mert hiányoztak belőle a tudományos szocializmus elemei. Csodálatos regényhős ez a Táncsics Mihályi Arra vár, hogy megalkossa életregényét egy mostani magyar író. Viharos, sokfelé ágazó életének, örök tevékenységének, minden írásának tiszta és kikristályosodó vezérfonala a népjogokért való harc, a nép melletti állásfoglalás. Táncsics nemcsak a nép fia, de a népi követelések kérlelhetetlen harcosa. Ott volt ő is a „veteményezők” között, akik Kossuth szavai szerint „az idők kertjében a jövendő magvát elvetették.” Igaza volt Táncsicsnak, amikor azt írta magáról, hogy a jobbágyszabadítás eszméinek terjesztésében olyan hévvel, annyi szent buzgalommal senki más nem munkálkodott, mint ő. Egymásután ontotta a forradalmi szellemű röpiratokat s ha ezek nagy része meg is akadt a cenzúra kérlelhetetlen rostájában, voltak, melyek eljutottak a szabadságvágyó olvasókig. Mivel önmaga nevelte magát, tudása nem volt rendszeres, sokszor zavaros, kacskarikvős utakon járt. De egyben nem tévedett, s ez elévülhetetlen érdeme, hogy a vezetők között ő látta meg világosan a szabadságharc és az egész magyar jövő problémáját, mikor a földkérdést tette a nemzeti függetlenségi harc mozgató erejévé. Már negyvennyolc előtt ő volt röpirataiban a legradikálisabb szociális reformok hirdetője. Nem elégedett meg a jobbágyok felszabadításával, a földesuraknak nem volt hajlandó kártérítést sem fizetni. Azt írta, hogy „azé a föld, aki megműveli”. A kivételes elbánásban részesülő úrbéri jobbágyok mellett minden rangosztályú jobbágy felszabadítását kívánta és követelte a nagyurak által a parasztságtól századokon át elorozott legelők és földek visszaadását. Sohasem választotta külön a parasztságot és a munkásságot. Ha nem is tudta összehozni a paraszt-munkás szövetséget, de egyformán harcolt a parasztság és a munkásság joghoz és hatalomhoz jutásáért. Március 15-e után induló lapját is Munkások Újságának kereszteli, segíti a munkásság és az iparos ifjúság sztrájkmozgalmait, a pesti nyomdászok által indított credősztrájknak pedig egyenesen élére áll és kivívja a munkások első kollektív szerződését. Minden vonalon előre akarta tolni a népi erőket, ami elválasztotta őt a rendi Magyarország reformjára készülő nemesi vezetőktől. Március 15-e után Kossuth az újonnan formálódott haladó nemességre akarta bízni az ország vezetését. Táncsics szerette volna félretolni a nemességet és olyan országot kívánt, melyben a hatalom valóban a nép kezében legyen. Amikor a szabadságharc alatt a haza megmentése forgott kockán, ez az ellentét elmosódott közöttük. .Úgy mondotta Táncsics, hogy „nemzetté” akarja tenni a népet, ami mai értelemben egyenlő a népi demokráciával. Bátran használhatom a népi demokráciát, mert Táncsicsnak minden betűje, minden felszólalása és minden tette a mai népi demokráciánkat építette. Olyan új rendet akart, hol a hatalom teljesen a dolgozó nép kezében legyen, olyan rendet, mely a szocializmus eszméin épül fel. Így Táncsics a népi demokráciánk egyik legigazibb előfutárja. Hirdette és saját példájával igazolta, hogy a nemzeti függetlenségért folyó küzdelem nem vezet célra társadalmi harc nélkül, igazi nemzeti felszabadulás nincs szociális felszabadulás nélkül. Ezért kívánta Debrecenben a forradalmi diktatúrát, a nagybirtokok kisajátítását és a zsellérek közötti szétosztását. írásait a népért való szent hevület fűtötte. Szertelen író, bőbeszédű, aprólékossága néha bánt, mert nem elégszik meg az eszmék feltárásával, hanem belemegy a részletekbe. Nehezen törjük át magunkat elbeszélései ágas-bogas mondanivalóin, de mindenütt egy újító kielégületlen vágyát látja felrajzani az olvasó. Sokszor nyers és kíméletlen az írásaiban, de sehol sincs nyoma divatos szólamoknak, cicomás kifejezéseknek, melyektől hemzseg az akkori irodalmi nyelv. Körülményesek a mondanivalói és csak természetes, ha ugyanazok a gondolatok jogról, kiváltságokról, hazáról másként hatnak, mikor Petőfi veszi őket kézbe. De Táncsics minden sorában a magyar nyelv és a magyar szellem fáradhatatlan művelője, röpiratainak nyelve máig érezhetően tiszta, egészséges mondatszerkezetekben csillogtatja a nyelv egyszerű szépségeit és e tiszta nyelvből megérzik, hogy írója a magyar nyelv igazi szerelmese. Ha szépíró-tehetsége nem is tud megbirkózni műve tanító tartalmával, mint közíró mindenkivel felveszi a versenyt. Röpiratai rövid, a népnek szánt röplapjai nyelve egyenes, világos, szárnyaló beszéd, amikor mások írása csak dadogás a nép felé s a néppel való közvetlen politikai érintkezés próbálkozásába olyan nagy költő bicskája is beletörik, mint Arany Jánosé a „Néplapéban. Táncsics sohasem népies, hanem mindig népi. Benne a maga nyelvén és a maga igazságaival szólal meg a magyar nép. író ő, akiben a nép és akiben az író a népért beszél, ami csodálatos biztonságot és erőt ad minden betűjének. * Táncsics történetei nem adnak összefüggő rajzot a korról, nincs bennük az a kiforrott bölcseleti és politikai programm, mely például a „Falu jegyzője”-t a magyar irodalom haladó hagyományainak remekévé teszi, de történetei célzatosságában megmutatkozik a revoltáló, az újító eszmehírdetése és változást kívánása. Sokszor mesterkéltek elbeszélései, más szóval azt mondhatjuk, hogy sematikusak. Történeteiben szegények tisztességes munkával fel-feltörnek, szenvednek, szeretnek és lelkileg alig megokolt cselekedetekkel hirdetik, hogy a nemesi alkotmány mennyire akadályozza a tiszta erkölcsöt, a haladást, az emberséget. Ilyenféle írásai azt az éppen ma sokat hangoztatott igazságot példázzák, hogy a legjobb akarattal alkotott sematikus művekből sem születhetik időtálló irodalom. Mindezekkel ellentétben magasan kiemelkednek politikai írásai. „Életpályám”-a lebilincselően érdekes és tanulságos olvasmány, mindenképpen kiváló munka, a XIX. század magyar memoár-irodalmának legjelesebb autobiográfiája. Táncsics az abszolutizmus alatt sem felejtette el, hogy népe van. Nem azt vonta le tanulságként a bukott magyar forradalomból, mint az uralkodó osztály, hogy a nép előtt nem szabad megnyitni a haladó újításokat, nem kellenek a társadalmi reformok, hanem éppen ellenkezőleg: a kezdeti munka nem elég, le kell dönteni az uralkodó társadalmi rendet. Táncsics jól látta, ha pontosan nem is szövegezte meg, hogy a Bach-korszakot a 48 liberalizmusából fakadt 49-es Magyarország antagonizmusának kell tekinteni, az a kor nemcsak nemzeti ellenállást szült, hanem szociális ellenforradalmat is, amint a nép felé hajló forradalmi magyar köztársaságból osztrák provinciát csinált. Ezért ontotta Táncsics a társadalmi rend megváltoztatását kívánó forradalmi röpiratait, de ezek nagy része újra csak olvasó nélkül maradt és fazekakban vándorolt a föld alá. Bizonyára más íróvá válik, ha szabadon fejlődhet, meg nem akasztja a cenzúra, ha a szabadságharc bukása után nem kell a földbe ásni kéziratait, ha paraszt- és munkásszabadító írásaiért nem kell újra és újra börtönnel fizetnie, ha leküzdhetetlen akadályokkal nem torlaszolja el útját a magyar uralkodó osztály. Útját állta a 67-es kiegyezés is, melynek nem hódolt be. Nemcsak mint szabadságot hozó múltat várta vissza 48-at, hanem ami valójában volt, a társadalmi feszítő erőnek, a szociális fejlődést és nemzeti életet megélő ferencjózsefi kor ellen. Nyomta a magyar feudalizmus és nyomta a kibontakozó kapitalizmus. De ezen belül is szakadék támadt Táncsics és az új nemzedék között. Ez a szakadék Táncsics és az újonnan jelentkező munkásnemzedék között sem egyedül nemzedékek szakadéka volt, hanem az a történelmi tény, hogy a munkásmozgalomban a zavaros és utópisztikus szocializmus helyét nálunk is a tudományos marxizmus foglalta el. Bölöni György TÁNCSICS CDI HÁLA? 1954 július 3. KEGYETLEN TENGER — Angol film — keveset mutat be Néhány tiszt portréját emberközelben. látjuk , s igazán maradandóan csak a kapitány markáns alakja, néhány gesztusa, kifejező arcjátéka marad meg az emlékezetünkben. Ez persze a kapitányt alakító kitűnő színész, Jack Hawkins érdeme is. A legénység egyarcú tömeg. A rendező nem használta ki a helyzet kínálta lehetőséget: nem mutatja meg, miként tűnnek elő a rendkívüli helyzetben összezsúfolt különféle emberek jellemének fény és árnyoldalai. Ehelyett sok helyen érdektelen dokumentumfilmmé szürkíti a filmet — hajók vonulását, s kikötőket ábrázoló azonos képek ismétlésével. Nem szerencsés a nyúlfarknyi sablonos szerelem beillesztése sem a film végén. De elsősorban nem ezek a részlethibák a szembeötlőek a „Kegyetlen tenger“-ben. Van a film egészének alkotói szemléletében, művészi ábrázolásmódjában valami visszásság — s ez a szemléletmód több, őszintén jószándékú nyugati filmre is jellemző: a kegyetlenség elkerülhetetlenségét akarja bizonyítani s erkölcsi felmentést ad a kegyetlenkedőnek, sőt hősként dicséri is. A film legizgalmasabb jelenete, amikor a szállító hajókat kísérő hadihajó radarkészüléke német tengeralattjárót jelez a közelben. A kapitány kiadja a parancsot a tengeralattjáró megtámadására. Ekkor veszik észre, hogy a karavánból elsüllyesztett egyik angol hajó legénysége épp a német búvárhajó fölött vergődik a tengerben, és tőlük várja a megmentést. A hadihajón mindenki feszülten tekint a kapitányra. Neki kell döntenie: ha a tengeralattjárót nem süllyesztik el, az támad rájuk — ha bombát dobnak a tengeralattjáróra, a robbanás elpusztítja az angol hajótörötteket is. Idegtépő percek telnek el. Az arcokat kiveri a verejték. A kapitány kiadja a parancsot: kidobni a bombát. A robbanás után az elsüllyedt tengeralattjáró olajfoltja terjed a lecsendesült vizen — de a hajótöröttek nincsenek többé. A nézőt arra akarja kényszeríteni ez a jelenet, hogy egyetlen elképzelhető megoldást vegyen tudomásul, amit látott: író, rendező, operatőr, színész összefog, hogy meggyőzzön erről. A jelenet belső és külső felépítése töretlen, a kapitány tette logikailag előkészített. És bennünk mégis ágaskodik az emberi tiltakozás ez ellen a szemléletmód ellen. Itt már többről van szó, mint egyetlen film vitathatóságáról. Elgondolkoztató, hogy épp ilyen kegyetlen motívumokat választanak ki és helyeznek művük előterébe néha még tehetséges nyugati művészek is. Egy rövidreszabott filmkritikában természetesen nem vonhatunk le ebből messzebbmenő következtetéseket. De nem hagyhatjuk szó nélkül ezt a jelenséget, amely mélyreható általános válságra figyelmeztet. A „Kegyetlen tenger“ alkotói, ha keserűen, önmarcangolóan bírálnak is, kiúttalannak látják és ábrázolják az életet s vak erők kiszolgáltatott játékszerének az embert. Ez a fajta pesszimista művészet — ha mégoly figyelemreméltó alkotásokat produkál is még elvétve — menthetetlenül vakvágányra futott. A továbbhaladás útját — hogy csak a filmművészetnél maradjunk — nyugaton olyan művészek találták meg, mint az olasz újrealista filmiskola megteremtői, s néhány harcos francia filmrendező, akik átléptek a polgári szemlélet korlátain, s a valóság teljesigényűbb ábrázolására vállalkoztak. Akik bátran végiggondolják a társadalmi problémákat, tudják s hirdetik, hogy az erős ember maga kovácsa a sorsának , s akik harcra buzdítanak és maguk is harcolnak az emberhez méltó életért. BERECZ JÓZSEF A háború kiragad megszokott „civil“ környezetükből különböző foglalkozású, jellemű embereket, találomra összemarkol belőlük néhány tucatot, s egy hadihajó fedélzetére rakja őket. A viharos tenger s a mélyből, alattomban támadó német tengeralattjárók ellen vívott idegfeszítő küzdelemben kemény harcosokká edződnek a hajóra került újoncok. De az állandó halálos veszélyben, új és új borzalmakkal szembenézve megérik bennük a gyűlölet is az embertelen háború ellen. Lényegében ez lenne a mondanivalója ennek az 1953-ban készült, nálunk most bemutatott angol filmnek. Alkotói igyekeztek elkerülni szokványos háborús filmek olcsó, ha a tástkeltő fogásait. Nem külsőséges látványosságra törekedtek, hanem a háború riasztó arcának kendőzetlen megmutatására. Ez kétségtelenül elismerésre méltó törekvés. Kár, hogy a rendező, Charles French, a sokfelől összesodródott tengerészek közül túl