Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-11-13 / 35. szám - Bakó László: A kárpátukrajnai Magyar Irodalmi Egyesület munkájáról • A Szovjetszkoje Zakarpatje cikkéből. (7. oldal) - Hegedüs Géza: Helyszíni vizsgálat - Enczi Endre regénye • könyvkritika • Enczi Endre regénye: Helyszíni vizsgálat (7. oldal) - Képes Géza: A teve • vers (7. oldal) - Lányi Andor: Egy pohár víz - A Madách Kamara Színház előadásáról • színház • Scribe: Egy pohár víz. Rendező: Bozóky István, Madách Kamara Színház (7. oldal) - L.: Dobják ki! • George Sylvester Viereck náci kém regénye (7. oldal)

1554 november 13. Irodalmi Újság A kárpátukrajnai Magyar Irodalmi Egyesület munkájáról A Szovjetszkoje Zakarpatje cikkéből. AZ UKRÁN SZOVJET ÍRÓK SZÖVETSÉGE mellett 1951-ben szer­vezték meg a Magyar Irodalmi Egye­sületet. Akkoriban csak néhány tag­ja volt, akik épp hogy az első lé­péseket tették meg a szépirodalom terén.. . ... Az elmúlt három és fél év alatt elég sokat végzett az egyesület. A Beregovoban (Beregszász) alakult csoportba beléptek a körzet fiatal írói s azokkal együtt ma már mint­egy harminc fiatal íróval számol­hatunk. Észrevehetően sok műnek a minősége is­ megjavult Az Irodalmi Egyesület tagjainak többsége verset ír. Elvitathatatlan sikere van Sütő Kálmán kezdő költő „Hősök’* („Jobbágyok utódai”) című poémájának. A költemény szerzője a beregszászi körzetben lévő, Kagano­­vics nevét viselő, kolhoz tagja. Job­bágy és béres ősök nehéz életének hátterében mutatja meg a kollektív gazdaság mai örömteljes alkotómun­káját. A szerző nagyjából megtalálta a nagy és nehéz feladatnak meg­felelő művészi eszközöket. A hősköl­temény elég kifejező nyelven arról tanúskodik, hogy a szerző igen szorgosan dolgozott stílusának fes­tésén. A poéma szemlélteti, mennyi­re segítette a nagy orosz nép Kárpát- U­krajna kolhozait és tanúsítja azt a lendületet, amelyet a pártnak és kormánynak a mezőgazdaságra vonatkozó legutóbbi határozatai idéz­tek elő, noha vannak e műben dek­laratív jellegű „általánosságok“ is. Tetszetősek Sándor László új ver­sei, melyekben megénekli Kárpát­­ukrajnának új emberét, a szovjet ember örömteljes munkáját, élet­­szeretetét. Bihari Sándor „Orosz anya“’ és „Rohambrigád” című ver­sei a népek barátságáról és a párt irányító szerepéről szólnak. „Tavasz­­várás’* című lírikus verse szintén figyelemreméltó. A fiatal költők első sikeréhez kell számítani Vantus Bertalan mind forma, mind tartalom szempontjából kitűnően sikerült „Kincs” című ver­ses meséjét, és „Új ének"-ét. Marton Zoltán „Erőd” és „Én nem felejtek’* című verseit, végül Puskás István Bogdan Hmelnickijről írt hőskölte­ményét. (Ez utóbbi Ukrajna és Orosz­ország egyesülésének 300. évforduló­ját ünnepli.) Elég jó verseket írtak még Bakos Róza, Szalai Borbála, Kal­lós Sándor, Nemes János, Palóczi László, Győri Endre, Ádám Zsolt,­­Kincses István és mások. A prózai művek közül meg kell említeni Szenes László elbeszéléseit, elsősorban a „Visszatérését és a „Tiszapart fiai”-t. Az első elbeszélés témája igen fontos: a párttag őszintesége a párthoz és hűsége a szerelemben... A „Tiszapart fiai“ az ukrán és magyar traktorosok barát­ságáról szól. A népek barátságát tükrözi Szenes több műve, köztük a „Vörös szalag“ című novella... Geréb György fiatal prózaíró színes elbeszéléseket írt „Dollárért”’ és „A kahovkai leány” címmel... Bar­­zsó Tibor, a fiatal kritikus érdekes bírálatot írt Hidas „Petőfi’* című könyvéről. EZEK A FIATAL ÍRÓK ki tud­ják választani az időszerű témákat. Műveikben változatosan megmutat­kozik a munkások, kolhoztagok és értelmiségiek élete, egyes művek nemzetközi témákkal foglalkoznak. Igen tartalmasan írnak a népek ba­rátságáról — ez munkánk dicséreté­re válik. De a fiatal magyar írók munkás­ságát főként olyan hibák gátolják, melyek egyben az Irodalmi Egyesü­let munkájában is megvannak. Az egyesület tagságán belül az eszmei-nevelő munka csak néhány a szovjet sajtóban megjelent cikk megvitatására szorítkozik ... Az egyesület még nem szoktatta rá a fiatal magyar írókat, hogy nyelv és stílus tekintetében igényesek legyenek magukkal szemben. Nagyon jellemző ebből a szempontból Kiss Béla „Becsület” című elbeszélése. Ennek a fiatal prózaírónak legtöbb művét színes és könnyed nyelvezet jellemzi, éppen ezért inkább szem­betűnnek a szerző hanyagságából, felületes munkájából eredő durva stílushibák. Sok költőnek nincs még kellő szak­mai tudása (Bihari, Bakos, Győri és mások). Ezért például még nagyjá­ból sikerült verseikbe is belecsúsz­nak helytelen ritmusú, gyenge, hal­vány rímelésű sorok; Sütő, Győri, Bakos egyes versei pedig nagyon is deklaratívek... Mindez kétségtelenül következmé­nye annak, hogy az Irodalmi Egyesü­let nem fordított elég figyelmet az alkotóviták és a mesterség kérdései­vel kapcsolatos cikkek megvitatásá­ra, nem nagyon érdeklődött aziránt, hogyan tanulmányozzák a fiatal iro­dalmárok a saját remekíróikat, a világirodalom klasszikusait, a szovjet írók kiváló műveit. AZ IRODALMI EGYESÜLET munkájának hiányossága megnyil­vánul abban is, hogy nem igen vett részt a „Vörös zászló“’ című bereg­szászi újság „Irodalmi mellék­­let“-ében. Ezért az újság oldalain nyers, nem­ kész, néha pedig egészen gyenge művek jelentek meg, mint például Figula „Tisza partján’­ című elbeszélése... Az Irodalmi Egyesület nem meg­felelő mértékben vezeti beregszászi csoportját. A tapasztaltabb magyar irodalmárok Uzsgorodon (Ungvár) laknak és elég ritkán nyújtanak se­gítséget a helybeli kezdő íróknak. E tekintetben segíteni kell az egyesü­letet az írószövetségi területi ügy­osztály vezetőségének is. A Magyar Irodalmi Egyesület kü­lönös figyelmet fordít most az év­könyv előkészítésére. Az évkönyvbe javasolt kéziratokat elolvassa min­den tapasztaltabb irodalmár, olvasás után pedig visszaadják a műveket szerzőiknek, rámutatnak a hibákra és fogyatékosságokra. A kezdőknek pedig megfelelő konzultációkat ad­nak. A magyar nyelvű évkönyv, mely az idén kerül kiadásra, az Irodalmi Egyesület komoly alkotói seregszem­léjének ígérkezik. Bakó László HELYSZÍNI VIZSGÁLAT — Enczi Endre regénye — Ez a könyv — kétségtelen hiá­nyosságai ellenére ,— olyan írásmű, amelyre fel kell figyelni, amelyet fontos írói kezdeményezésként kell köszöntenünk. Enczi Endre az ifjú­ságnak írta, de úgy, hogy amit mond, az minden korosztályhoz szól. A tör­ténet ifjakról beszél, de olymódon, hogy nyilvánvaló: ezekért az ifjakért valamennyien felelősek vagyunk. — Enczi Endre ehhez a kérdéshez mert hozzányúlni, igazi írói hevülettel, emberséges szívvel, mélységes ko­molysággal, megértéssel s a megér­téshez nélkülözhetetlen derűvel. Csőke Attila — a regény hőse — afféle csavargófiú. Szülei különvál­­tan élnek. Apja jómunkájú eszter­gályos, de politikailag csaknem kö­zömbös, kispolgári barátaival ivó­kártyázó férfi. Anyja kitűnő ember, idővel sztahanovista is lesz, de nem tudja megtalálni a hangot fiával, akit jobban vonz apjának problémá­kat kerülő, nem kifejezetten léha, de eléggé felelőtlen életformája. Ebben a kísértésekkel teli fiatal életben egyetlen kiút kínálkozik, s ezt tudja az anya is. Attilának el kell jutnia valamelyik ipari pályához, amelyben azután élete célját és tartalmát meg­találja. Így fordul az asszony segít­ségért egy ipari tanuló iskola igaz­gatójához, Timárhoz. Tímár merész, kísérletező pedagógus, ő veszi kezé­be Attila sorsát. Ettől kezdve Attilával együtt az olvasó is bekerül az ipari tanulók világába s nyomon követi a fiú fejlő­dését, belső ellenállását, bontakozó szerelmét, majd azt a folyamatot, ahogyan megszokja az életet a többi, hozzá sokban hasonló, de ugyancsak sokban különböző ifjú között. Végül is — hála Tímár helyes módszerei­nek — Csőke Attila megtalálta a maga útját, hogy majd idővel hasz­nos tagja legyen annak az épülő tár­sadalomnak, amely már-már elvesz­tette a züllésnek induló fiút. És a gyerek fejlődése jó hatással van ap­jára is, úgyannyira, hogy a családi béke is kezd helyreállni az apa és az anya között. Ez a legszűkebb gondolatmenete Enczi Endre regényének. E történe­ten belül figurák egész ármádiája sorakozik fel. Az apa körül ott van a­ külvárosi kispolgárság s a külvá­rosba szorult egykori dzsentrivilág néhány jellegzetes, ellenséges érzel­mű, visszataszítóan kisszerű típusa. Aki ezek közé téved, könnyen bele­fullad a piszokba. Ez a világ képvi­seli a visszahúzó erőt, s ugyanezt képviseli az a züllött leány, aki a „tánciskoládnak nevezett kétes hely­re igyekszik csábítgatni a Béke­ téren lézengő fiút. — Ezzel a világgal szem­ben ott van az iskola és a tanuló­otthon vezetősége: a kitűnő igazgató, a pedagógusok és a DISZ-titkár. — Enczi tárgyilagosan mutatja meg ezeknek a derék embereknek külön­böző gyengeségeit is. Dékány, az ott­hon vezetője például kissé ábrándo­zó, kissé játékos, kissé mindig gye­reknek maradt öreg tanító. Ebből származnak erényei is, hibái is. Ser­bán, a szakoktató, éppen az ellenke­zője: kitűnő szakember, de magát mellőzöttnek érző, keserű, zsörtölő­dő férfi, akinek pedagógiai módsze­rei még az elmúlt emberöltőben ala­kultak ki. Nem is éri el mindig a kellő eredményt. A DISZ-titkár na­gyon jószándékú fiatalember, de sé­mákban gondolkozik és nem embe­rekben, a sillabuszok személytelen és süket nyelven beszél, így azután nagyon nehezen tud közel jutni a DISZ-tagokhoz. Ezt az alakot Enczi gúnyosan és karikatúrának ábrázol­ta. Igazán céltudatos, biztos ítéletű kommunista ebben a körben csak Tímár, az igazgató. Kár, hogy az író éppen őt mindvégig kívülről áb­rázolja, tehát nem ismerjük meg sem a fejlődését, sem emberi kapcsolatait. Ilymódon éppen az előremozgató erőt szinte személytelenül kapjuk. Mi sem tudunk róla többet, mint Csőke Attila vagy a többi gyerek. Ezek a gyerekek szívvel és humor­ral ábrázolt figurák. Hibája van úgy­szólván valamennyinek, de egyik sem reménytelen eset. És Enczi néha csak amúgy odavetett jellemzéssel kitűnően tudja egyéníteni őket. Sőt: hátuk mögött megérezzük még az otthont is, ahonnét érkeztek. Egy villanásszerű jelenet falura is elvisz minket, hogy lássuk, milyen nehéz­ségeket kell leküzdeniük azoknak a parasztkislányoknak, akik ipari pá­lyára indulnak. Mindez felfedező út: toll nemjárta mélységekben kalauzol az író, szaba­tos és árnyalatos irodalmi mondva el a biztos szövésű, nyelven több­szálú történetet. De közben az olvasó folyvást úgy érzi, hogy Enczit sok mindenben gá­tolta az a meggondolás: ezt gyermek­­ifjak fogják olvasni. Ezért azután el­hallgatott nem egy olyan helyen, ahol a mélyebb feltárásra igen nagy szükség lenne. Nagyon vázlatos ké­pét adja azoknak a veszedelmeknek, amelyek a munkásfiatalságra lesel­kednek. Attila túl könnyen győzi le a prostitúció kísértését, túl könnyen egyezik bele, hogy beköltözzék a ta­­nulóotthonba. Az otthonban, ha ber­zenkedik is magában, tulajdonképpen n­em tanúsít olyan ellenállást, mint amilyen előélete folytán következnék. Tímár pedagógiai kísérletei nagyon is simán sikerülnek. Szó sincs róla: a könyv jelzi a nehézségeket, de csak az eredményeket ábrázolja. Attila apja is túl könnyen látja be, hogy kis­polgári környezete nem méltó hozzá. Az a tény, hogy a regényben váratlan fordulatok, előkészítetlen és ezért meglepő események vannak — nem hiba, hiszen az élet maga is tele van meglepő és a tudatban elő nem készített mozzanatokkal. Sokkal nagyobb fővonalában hiba, hogy a cselekmény rendszerint éppen az következik be, amit az olvasó vár. Ez pedig némiképpen azt az ábrándot keltheti, hogy nem is olyan súlyos probléma az ipari tanulók szocialista emberré nevelése. — A tévképzetet az okozza, hogy valójában Csőke At­tila nem olyan nehéz eset, mint ahogy az író ábrázolni akarja. Itt egy szélsőségesebb jellem, egy súlyosabb — habár a valóságban ritkábban elő­forduló — pedagógiai feladat jobban feltárta volna a valóságot. (Azazhogy Attila útja a valóságban rögösebb, mint ahogy azt a regény bemutatja.) És Timár pedagógiája is meggyőzőbb volna, ha tudatvilágának ábrázolása hitelessé tenné alakját. Az azonban bizonyos, hogy Enczi olyan világról adott hírt, amelyről minél többet kellene tudnunk, hogy felmérhessük és megoldhassuk pro­blémáit. A könyv hiányosságai, egy­szerűsítései az úttörő munka nehéz­ségeiből származnak. Tudomásul kell vennünk ezeket, de elsősorban mégis azt a nyereséget kell elkönyvelnünk, hogy Enczi Endre ezzel a regénnyel a mi valóságunk eddig méltatlanul elhanyagolt, nagyon fontos területe felé irányította az irodalom sugár­­vetőjét. Az Ifjúsági Könyvkiadó a könyvet ízlésesen állította ki, Boromissza Zsolt rajzai az ábrázolt világ hangu­latából fakadnak: lelkiismeretes gonddal és jó technikával elkészített képek, csak nem eléggé érdekesek. Az ifjúsági regények illusztrációinak általában izgalmasabbaknak kellene lenniök, mint amilyenek. Nagy tisz­telet a ritka kivételnek. Hegedűs Géza 7 Képes Géza A TEVE Ismered-é a kétpupu tevét, a mongol puszták édes gyermekét? Ne mondd, hogy rút, ne mondd, hogy ostoba, púpját se érje gúnyod ostora! Párnás patáját megcsodáltam én s a szőrt magasba ívelő szügyén . És ültem fenn a két púpja között, először harapott és prüsszögött. — Aztán elindult. Lángolt fent a nap. Fejemen kínai szalmakalap. S mi volt az ő fején, mi védte őt? Tűrte a rá leomló fényesőt — Fejét felkapta, pislogott, repült. Egy másikon társam, Dasceren ült — Kxxx»«»oooooooooooocx3ooor< S én ezt figyeltem, ezt a másikat s melegség járt át, tiszta áhitat S odakiáltottam: „Szehán teme!“ — Szép teve — villant az állat szeme — Értette tán? Dasceren nevetett. Hófehér foga szikrákat vetett. Hegyek álltak az út baloldalán mint egy megmeredt teve-karaván. Közöttünk mélyet szusszantott a táj, álomba hullt a homokos határ. Megsimogattam a tevém nyakát, ő erre gyorsított, már szinte szállt. Izma feszült, tüzet fújt orrliba, úgy szárnyalt, mint egy táltosparipa. Mongólia, 1954. július 21-én. EGY POHÁR VÍZ — A Madách Kamara Színház előadásáról — A SZÍNPADI TECHNIKA párat­lan mestere, az érdekes mese, tökéle­tes szerkezet, meglepő fordulatok és pergő dialógusok bűvésze — aki min­dennek ellenére sohasem alkotott iga­zán nagy művet, mert nincsen meg­győződése, sajátos mondanivalója, mert jellemrajzai többnyire szokvá­nyosak és felületesek: ez Seribe, a múlt század közepének egyik legnép­szerűbb drámaírója. Darabgyáros volt a szó legszorosabb értelmében: mun­katársak egész csoportját foglalkoz­tatta, akik közül az egyik ötletet, másik mesét, harmadik dialógu­sokat, negyedik tréfákat írt... és így tovább. Ő csak irányította a mun­kát — és megadta a darab végső for­máját. Több, mint 400 darabot „írt“ így — és vagy 50 operaszöveget, fő­leg Auber és Meyerbeer számára. Felületessége ellenére sem lehet mellette kézlegyintéssel elmenni. A dramaturgia — és elsősorban­ a drá­mai szerkezet felépítése — terén ma­radandót alkotott. Vörösmarty azt írta az „Egy pohár víz“-ről, hogy „nem kételkedhetünk, az ily művek­ben a drámára nézve egy új korsza­kot üdvözölhetni..Semibe valóban iskolát alapított — de fontosabb en­nél, hogy akiknek ehhez a mult szá­­zadbeli francia iskolához semmi kö­zük, azok is tanulhatnak szinte ma­tematikai pontosságú szerkesztésmód­jából, óramű fogaskerekeiként egy­másba kapcsolódó dialógusaiból, a közönség lélektanának ismeretéből. AZ „EGY POHÁR VIZ“ Scribenek talán egyetlen műve — operaszöve­gein túl — mely még ma is beletar­tozik a világ színházainak állandó repertoárjába. A vígjátékot két, Scribenél szokat­lan lelkiismeretességgel megrajzolt alak harca teszi érdekessé. Az egyik — Bolingbroke — szellemes, mindig derűs, néha cinikus államférfi, aki fenntartás nélkül bízik szerencséjé­ben — értsd: abban a képességében, hogy minden véletlennek azonnal meglátja azt az oldalát, melyet saját hasznára fordíthat. Politikai célkitű­zései becsületesek és haladók; a pol­gárosodás érdekeit képviseli: békét és ipart akar, mert az jobban biztosítja hazája jólétét, mint a véres hódítá­sok. ..... minden tettén valami genia­lis könnyűség ömlik el s ... alig van három-négy szempillanat, melyben elkomolyodik, mindamellett, hogy a célok, melyeket szeme előtt tart, igen is komolyak, nagyszerűek, országo­sak“ — írta Bajza József, a vígjáték egyik első magyar előadásáról. Ugyanakkor többé-kevésbbé elma­rasztalta Lendvay Márton alakítását, aki „nagyon is komolyan fogta azt fel, nagyon is fontolgató“ volt. ..... úgy hiszem — írta Bajza — hogy így ez nincs Semibe eszméjéhez híven fel­fogva ...“ A Madách Kamara Színház előadá­sának elején nagyjából ugyanez a hiba ismétlődik meg. Az első fel­vonásiban Bolingbroke nem elég kön­­­nyed. Seribe főszereplője csupa op­timizmus, amikor arról beszél, hogy „meglátjuk, melyikünk lesz végül a győztes“ — az előadásé: komoran és sóhajtva mondja ki ugyanezt. Minek ez a túlságos komolyság? Könnyedén, szellemesen nem lehet helyes célok felé törni? Dehogynem! A rendezés helytelen felfogása valami félreértett, sablonizált pozitív hős felé tolta el Bolingbroke alakját. Vétek volt ez nemcsak Semibe ellen, hanem Uray Tivadar ellen is, aki nemcsak egyik legjobb klasszikus színészünk, de ta­­lán legszellemesebb színészünk is. Nem is marad meg sokáig a hibás felfogás kalodájában: kitör belőle és az első felvonás egyes, a darabtól és az ő színészi egyéniségétől egy­aránt távolálló megoldásai után ra­gyogó alakítást nyújt. A HERCEGNŐ SZEREPÉNEK színpadra állításával nem kevésbbé jelentős hiba történt. Ahogy egyes régi bohózatok intrikusai — abból a célból, hogy a közönség azonnal fel­ismerje szándékukat — minden alka­lommal kezükben vörös lámpával léptek a színre, úgy itt a hercegnő csúnya­ vörös parókával, erősen vö­rösre festett arccal lép be. Beszéde feleslegesen erőteljes, szinte durva, modora gyakran már a gorombaság határát súrolja. Azt, hogy „vasakara­­tú, kemény, okos asszony“, nem ilyen külsőségesen kell értelmezni. A víg­játék egyik legnagyobb humor­forrá­sa ellen vét itt az előadás. Lázár Mária jó színésznő és jól játszó — sajnos gyakran a darab humorának a rovására — ezt a hely­telen felfogást. Nincs kétségünk róla, hogy a könnyed, a simogatva szúró, mosolyogva gáncsot vető hercegnőt — az eredeti sem­bei figurát — még jobban játszaná. Mi késztethette a színházat, a ren­dezőt arra, hogy így, valami szokvá­nyos­ hős és valami naív ellenség elképzelése nevében áthangolja a két főszereplő alakját? Politikusabbá akarták tenni a művet? Ilyen módon aligha sikerülhetett ez! Hiszen a szerző hibás történelemszemléletén — azon tudniillik, hogy az országok éle­tének nagy eseménye, elsősorban kis, gyakran nevetségesen kis véletlenek­ből, egy arra adott fricskából, el­­árusítókisasszonyok, kikapós herceg­nők és naív királynők szerelméből születnek — ezen a hamis történe­­lem­felfogáson úgysem lehetett ilyen­módon változtatni. Sőt! A darabvég felesleges meghúzásával ez a helyte­len felfogás még hangsúlyosabban, még csengőbben marad meg a néző fülében: „Mindez egy pohár víz miatt!“ Van az előadásnak néhány kitűnő­­ szereplője, így Gábor Miklós csodá­­latraméltóan buta Mashamje jó pél­dája annak, hogyan fejlesztheti to­vább, kerekítheti ki a színész azt a figurát, amelyet a szerző csak váz­latosan vetett papírra. Nagyon ked­ves, rokonszenves Ilosvay Katalin Abigailje — csak egy kissé túl mo­dern, túl mai. Ha nem érezné magát azonnal annyira otthon az udvarban, ha kissé naivabban indítaná a sze­repen akkor Abigail fejlődésvonala még gazdagodna. Barta Mária a ki­rálynő szerepét lelkiismeretesen ki­dolgozta és okosan játsza, de az el­ső két felvonásban még nem éli át teljesen, hanem „játsza“ szerepét. Gara Zoltán szép díszletei, Kreibich Margit ízlésesen pompás kosztümjei méltó keretet adnak a vígjátéknak. Nagy sikere van az előadásnak , és ebben része van Bozóky István jó ritmusú, a fordulópontokat alapo­san kidolgozó rendezésének is. Ahhoz azonban, hogy a siker teljes legyen, hogy a vígjáték iróniájából, humo­rából mi sem vesszen el — vélemé­nyünk szerint — Bolingbroke első felvonását részben, a hercegnő szere­pét pedig teljes egészében át kellene dolgoznia. Lányi Andor DOBJAK KI! A Fővárosi Szabó Ervin könyvtárban az olvasók rendelkezésére áll George Sylvester Viereck, náci kém­regénye. Viereck a második világ­háború idején az Egyesült Államokban működő propaganda- és kém­hálózat egyik vezetője volt, akkori tevékenységéért el is ítélték. Emlí­tett könyve antiszemita, fasiszta propagandairat, szovjetellenes rágal­maktól hemzsegő, egyébként misztikus szemét. Nincs helye a Szabó Ervin könyvtárban, a könyvtár vezetői sürgősen selejtezték ki. A Szabó Ervin­ téri központban található, 8/17005, illetve 8—10353 katalógus szám alatt. L.

Next